Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
í4^> ( Az ügy annyira kis ügy, hogy meg sem érdemli az „ügy” kategóriát. Világválság, recesszió, hazai gondok bőségesen, egyensúlyi helyzet, export-import egyenleg ... nem is folytatom tovább: ezek az ügyek. De az, hogy egy határidőre elkészített, átfestett, renovált kollégium szemet megkapóan fegyelmezett, aranysárga vakolását, rögtön, hogy arany lett és sárga, megbontják egy „elfelejtett” ajtó miatt —, az aligha érdemli meg az „ügy” titulusát. Az épület órósi, a hatalmas falsík ennek megfelelően ugyancsak lenyűgöző méretű, s ennek az aljén, az alig két méter magas, vagy annyi se, az alig másfélméter széles, vagy annyi se, ajtókivágás mindez egyenesen nevetséges, ha összevetjük például a magyar kohászat gondjaival. — Látja ezt uram? Látja! Most lett kész és már bontják. Hát ilyenek vagyunk mi! — hörrent rám ismeretlenül egy szemüveges, enyhén kopasz úr, látván a bontás szapora munkáját és a munkások szapora számát. Ügy szólt hozzám, hogy: valakihez szólnia kellett. El kellett mondania, hogy ez borzasztó. Kriminális. Felháborító. — ... de hiszen tegnap szedték le az állványokat? — ... lökött vagy... Annak már két hete is megvan — hangzott a tömör disputa két autóbuszhoz igyekvő hölgy között, akik együtt sem lehettek többek harminc kemény és nehéz esztendőnél. — Hát istenbizony megáll az ész... Előbb nem jutott az eszükbe? — torpant meg egy termetes asszonyság a csákányok szapora ütemétől megriadtan, s ezt jó alkalomnak vélte, hogy végre letegye maga mellé egy pillanatra az istentelen nagy. • ságú szatyorját. — Ajtót vágnak oda — jegyeztem meg, bevallom, sokkal inkább azért, hogy véleményének még bátrabb, nyíltabb és még bővebb kifejtésére buzdítsam, mint. sem, hogy tájékoztassam a dolgok milyentén állásáról. Miután én is éppen az imént vertem gyökeret két lépésre a szabad szombati szorgos munkától és a munkásoktól. — Ajtót? Hát van ott elég, látom, pont ide kell ez az ajtó és éppen most, hogy végre elkészült ez az épület? — kapta fel mérgesen és nagyon nyögve a zsáknak is beillő szatyrot. Nem álltam tovább, nem vártam tovább én sem: nem óhajtottam rögtönzött közvéleménykutatást végezni egy vállszélességnyi ajtó ürügyén, egy át nem gondolt munka ügyében. Mert való igaz — ha úgy tekintem — olyan semmiség az egész, hogy ezt valamivé tenni psak azok az átkozott zsurnaliszták képesek, akiknek a jó isten nem adott semmi témát, mert nem is érdemlik meg, hát keresnek, szaglásznak mindenütt és csinálnak a bolhából is elefántot. Csak azért, hogy aláírhassák a nevüket. Kü- lönbenis is egy ajtó, nem ajtó. Az ajtók egész sorának kellene kivágattatni az újonnan festett falakból, hogy ezek az ajtók a jelenség szintjére emelkedvén aszerint is ítéltessenek meg. Bíráltas- sanak el és hívassanak fel a társadalom legkülönbözőbb rétegei a harcra az efajta, imáron veszélyessé válható ajtóvágási mánia ellen. Ebben maradtam önmagámban. Illetőleg ebben maradtam volna, ha ez a tenyérnyi ajtó nem nyitott volna óriás- kapunyi tért a számomra arra a világra, amelyet megteremteni akartunk és akarunk, s amelynek olyan egyszerű a jelmondata, hogy leírni js szinte gyermekded- ségnek tűnhet: az értelmes munka a munka értelme. Ez a frissen bontott ajtócska az errejárók szeméi ben szimbólum lett: így dolgozunk mi. Igen: mi. Mi, mindvalamennyien. Miniszterek és kőművesek, pártmunkások és pedagógusok, újságírók és szövetkezeti állattenyésztők: így: ilyen hamar, sőt elhamari módon, így építjük, ilyen tervsizerűt- lenül, iilyen kellően át nem gondoltán, utána kapkodva az elmulasztottaknak, így építjük a szocializmust. Igen, ilyenek vagyunk mi, magyarok — leszámítva persze engem, téged, őt, aki mindezt a megállapítást tette —, s ilyenek is maradunk húszezer vezércikk után is. Ez a kis ajtó, ez a — nem is lényeges, hogy jogosain (?) — megkésett nyílásféle egy hatalmas faisíkban, ím az arra járók számára félelmetes és hatalmas kapuvá terebélyesedett, amelynek árnyéka beborít, eltakar mindent. Az imént ért maroknyi kis boldogságot. A sok százezer lakást. A szikből is kenyeret teremteni tudó érőt. A szavak szabad szólását és szállását. És még mi minden mást. Ez a kis ajtócska, mint valami félelmetes „fekete lyuk”, magába szívja a pöttöm létében is óriási gravitációs erejével mindazok kedvét, hiét, akik erre jártak és járnak, s mindazt, amit ezek és azok, akik nem járnak erre, tettek, teremtettek. Ez a távoli galakszi- sokból ide réseit és ajtócskának álcázott „fekete lyuk” reményt, hitet, terveket szippantott magába. Azt az érzést keltve ugyanakkor, hogy nem is érdemes jól dolgozni, sőt igazában még dolgozni sem, mert íme: ami jó volt, azt tették tönkre. Megint! Ballagok vissza a lépcsősoron, figyelem, hogy megtorpannak-e az emberek, akik rendszerint és rendre erre jártak, jó ideje már. És csodák csodája, általában megtorpannak. Van, aki nem, van aki azért; nem, mert saját magától nem lát semmit, van, aki azért, mert mindent így szeretne látni, de a többség felszisszen, felsóhajt, szájat tát, megjegyzést tesz, értetlenül nézi azt a kis ajtócskát, amely majd egy terem és a külvilág kapcsolatát lesz hivatva összekötni és szétválasztani is egyben. Mikor, mit adnak a számára majd tisztül. Nem igaz, hogy az emberek nem becsülik a munkát. Nem igaz, hogy az emberek nem tisztelik a munkában az alkotást. Nem igaz, hogy az emberek fásultak, közönyösek és csak legyintenek, ha ostobaságot látnak, bármilyen kicsi is lett légyen az. Az emberek szeretik és tisztelik a munkát és a munkást, önmagukban is, másokban. is. Amit nem szeretnek: az az értelmetlenség. És miután az átlagember rendre inkább a kis értelmetlenséggel találkozik, hát abban véli felfedezni a számára nem mindig világosan érthető nagy dolgok ellentmondásaiban az értelmetlenséget. Ennek a kis ajtónak a küszöbéről néznek szét a nagyvilágba, innen és ebből hajlamosak ítélni és vállalják, hogy meg is ítéltessenek. — Látja ezt uram? Látja! Most lett kész és már bontják. Hát ilyenek vagyunk mi... Nos, szerencsénkre nem vagyunk ilyenek. Nem ilyenek vagyunk, mert ha „ilyenek” lennénk, fel sem tűnne, hogy néhanapján néhány dologban milyenek is tudunk lenni. Ám az, hogy a csákányok csapásai felkavarták az érzelmeket, ha egy futó pnllanatra is, az igen jó dolog. Ráérzőnk hibáinkra és értünk az effajta csákányütésekből, hogy ezek nem értünk csattognak a frissen vakolt, festett falakon. Hanem ellenünkre. Mondom, az ügy annyira kis ügy, hogy voltaképpen meg sem érdemli az „ügy” elnevezést. De hát más témám nem lévén, mégis csak megírtam. Szegény ember ajtóval főz. Keserű levest ***m r • ^ - ■ v: ^ - iwi;«iiiPR ÖTLETEINK, HAZAINK í?r
