Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-03 / 206. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 3., péntek A beteg nem keresztrejtvény Beszélgetés dr. Hutás Imre egészségügyi miniszterhelyettessel a személytelen, gépies gyógyításról, az orvos-beteg kapcsolatról A magyar orvostársadalom egyik szaktekintélye megrázó élményeként mondotta el, hogy járt olyan amerikai kórházban, ahol a beteg bemegy a kapun, egy magnetofon felveszi a panaszait, ennek alapján az orvos, anélkül, hogy személyesen találkozott volna a beteggel, előírja a vizsgálatokat. Amikor azok elkészülnek, a szakorvos a leletekből megállapítja, hogy a betegnek epeköve van. Műtőbe kerül, az operatőr csak a műtéti területet látja, a beteg arcát egyetlenegyszer sem. Nálunk, Magyarországon a gyógyítás gépesítésének, dehumanizálódásának ilyen foka ma és a jövőben is elképzelhetetlen. S bár a legtöbb orvos szemlélete betegközpontú, mégis sokan szóvá teszik, hogy nem egy helyen a gyógyítás személytelen, arctalan, az ellátás bürokratikus, mechanikus. Erről beszélgettünk dr. Hutás Imre egészségügyi miniszterhelyettesei. — Elöljáróban megjegyzem: nem tekintem bürokráciának az egészségügyi adatszolgáltatási kötelezettséget. Sok mindent kell tudnunk ahhoz, hogy reálisan megtervezhessük a lakosság szükségleteihez igazodó egészségügyi ellátás személyi és tárgyi feltételeit, ezek fejlesztését. Sőt, még ma sem rendelkezünk számos fontos információval. Például olyanokkal, amelyekből megismerhetnénk, hogy bizonyos betegségben szenvedőknek mi lesz a sorsuk, mivel és hogyan kezelik őket. A gyomorfekélyes be- , tegek közül hányat gyógyítanak gyógyszerrel, mennyi kerül szanatóriumba, vagy műtőasztalra. Miképpen kezelnek egy tüdőgyulladásos beteget falun, klinikán, vagy kórházban. Lehet, hogy ugyanazt a gyógymódot alkalmazzák, de lehet, hogy mást. Mindezekre a kérdésekre az úgynevezett szúrópróbák nem adnak teljes választ. Ahhoz, hogy az egészségügy irányítói a betegellátást és a megelőzést meghatározó helyes döntéseket hozzanak, nem nélkülözhetik a statisztikát, még akkor sem, ha ez többletadminisztrációval jár. Természetesen arra törekedni kell, hogy az adatgyűjtés minél kevesebb manuális munkát hárítson az orvosokra. — Az orvosi munkának ezt a vonatkozását a betegek legfeljebb csak akkor érzékelik, ha emiatt kevesebb idő jut rájuk. A közvélemény az egészségügy bürokratikus vonásainak a lélektelen, gépies bánásmódot, a felesleges küldözgetést,' a ridegséget tekinti. Azt, amikor a rendelő ajtajában végre megjelenő asszisztensnő az új betegtől nem azt kérdi: mi a baja, hanem, hogy hol lakik? — Ez nem bürokrácia, hanem embertelenség, a hivatástudat hiánya. A szocialista állam minden magyar állampolgárnak biztosította az egészségügyi ellátáshoz való jogát. Évente több mint két és fél millió beteget gyógyítanak a kórházakban, több mint százmillióan keresik fel a szakorvosi, illetve a körzeti rendelőket. A népbiztosítás szervezettséget kíván. Például azt, hogy a szakorvosi rendelőintézeteknek, kórházaknak „felvevő területei” legyenek. Mégsem ez a forrása az említett magatartásnak, sokkal inkább a közömbösség, a feladat elhárítása. Nemrégiben a mentőszolgálat egyik fiatal tisztje is szóvá tette: megérkeztek a kórházba a mentőautóban újraélesztett beteggel, a helyszínen levőknek nem az volt az első kérdése, mi történt vele, miképpen sikerült a klinikai halálból visszahoznak, hanem, hogy honnan jöttek. Ez azért is anti- humánus viselkedés, mert bármely súlyos állapotban levő beteget — függetlenül attól, hogy területileg illetékes-e a kórház, vagy az osztály — köteles felvenni és ellátni. Az „illetéktelen” betegellátásért még sohasem vontak senkit sem felelősségre. Olvastam egy francia regényt, ami nem az irodalmi értékével, hanem mélységesen igaz mondandójával ragadott meg. Egy szakmailag kitűnő, lelkiismeretesen, korrekten dolgozó tüdőgyógyász főorvosnő akkor döbbent rá, hogy valamit évtizedeken át rosszul csinált, amikor maga is beteg lett. A broncho- lógusok kimérten, tényszerűen közölték vele véleményüket: lehet, hogy műtét kell, lehet, hogy nem. Főnökének pedig, aki mellett vált orvossá, mindössze az a megjegyzése: „Hát igen! Az osztály vezetésével ideiglenesen az egyik kollégát bízom meg, de hogy kivel tudom majd az állást véglegesen betölteni, azt még nem látom előre.” Az orvosnő összeomlott, katartikus élménye volt az a felismerés, hogy egészségesen ő sem volt megértőbb a betegeivel. — Az arctalan gyógyításban, a személytelenségben * nem játszik-e szerepet az, hogy a beteg nem egyetlen orvossal, hanem egy gyógyító csoporttal áll szemben? Gyakran hallani: az az ideális, ha a beteg nem egy orvos, hanem egy intézmény iránt érez bizalmat. — Ürügy ez is lehet, de csak ürügy. Az orvostudomány fejlődésével a team- munka mind az intézményekben, mind az alapellátásban szükségszerű lett. De ez a módszer megkívánja — akár a körzetben, akár a kórházban — , legyen egy orvos, akivel a beteg közvetlen kapcsolatban van, aki nemcsak a betegségét, hanem előzményeit, sőt életvitelét is ismeri. Aki válaszol aggodalmaskodó kérdéseire, megnyugtatja, feloldja szorongását. A területen ez a körzeti orvos, a kórházban az úgynevezett osztályos orvos, aki azonban nem egymaga dönt a beteg gyógykezeléséről, hanem konzultál felettesével. Napjainkban módosítanunk kell az orvos szerepéről, feladatairól alkotott elképzeléseinket. Az állandóan készenlétben élő, vasárnapot, ünnepeket, de olykor még a nyugodalmas éjszakát sem ismerő orvos a régi modell. Ma már az orvosnak is meghatározott munkaideje van (illetve kell, hogy legyen), hogy ideje jusson a szellemi „feltöltő- désre”, a pihenésre, a kiegyensúlyozott családi életre. Ennek azonban előfeltétele az orvosok közötti munkamegosztás, például az öthat falut összevonó körzeti ügyelet rádiótelefonnal, gépkocsival. Ezt azonban olykor nemcsak a betegekkel nehéz elfogadtatni, hanem az orvosokkal is. — Kétségtelen, hogy a modern diagnosztikai és terápiás gépek, műszerek biztonságosabbá, pontosabbá teszjk a gyógyító munkát. De vajon nem csábítanak-e felesleges vizsgálatokra, beavatkozásokra is? — A jó orvos számára a beteg nem egy keresztrejtvény, amit meg kell fejtenie, hanem gyógyulásra váró, gyakran kétségbeesett, elkeseredett ember. Az orvoslás jelent bizonyos intellektuális izgalmat, de ugyanakkor állandó feszültséget is: jó-e a diagnózis, megfelelő-e a kezelés módja? Minden orvos életében van olyan időszak, amikor éjszaka is felriad e nyugtalanító gondolatokra. A stresszállapotot csak az enyhítheti, ha minden olyan vizsgálatot elvégez, amit a korszerű gyógyítás és a lelkiismerete előír. Ebben van olykor „túlbiztosítás” is. Előfordul, "hogy fizikális vizsgálattal — hall- gatódzással, kopogtatással, tapintással stb. — már meggyőződött arról, hogy a betegnek milyen betegsége van, mégis csak akkor nyugodt, ha ezt az „okos” gép is alátámasztja. Nos, ma már szinte etikai vétségnek tekinthetjük, ha azért írnak elő bizonyos vizsgálatokat, mert megvannak hozzá a technikai feltételek, de a gyógyeljá- ráson nem változtatnak. — Az orvos-beteg kapcsolatot előnyösen befolyásolja-e az integráció? — Sok mindent várunk az integrációtól, amely egyetlen szálra fűzi a kórházakat, a szakrendelőket, az alapellátást. Egyebek mellett azt is, hogy bizalomtelj esebb lesz a gyógyítók és a betegek kapcsolata. Amikor egyazon orvossal találkozhat a beteg a kórházban és a rendelőben, amikor a körzeti orvosát is megpillanthatja kórházi ágya mellett, mindent személyre szólóbbnak, otthonosabbnak érez. Továbbá reméljük, hogy a kórházzal egyesített szakorvosi rendelőkben megszűnnek az idegesítő várakozások, ami ingerültté teszi a légkört, rontja az egészségügyi dolgozók és a betegek kapcsolatát. Székelyné Kertész Katalin Televíziózás Korunk egyik csodája a televízió. Nemcsak halljuk, de látjuk is azt, ami a világban történik, úgyszólván az események személyes résztvevői, „szemtanúi” lehetünk. Ugyanakkor igazat kell adni az Élet és Tudománynak abban, hogy nincs a világon még egy olyan találmány, amely annyira megváltoztatta volna az emberek életét, mint a tv. Szerte a világon szociológusok, pszichológusok vizsgálják tudományosan és kedvtelésből ennek a megváltoztatásnak az okait, körülményeit, következményeit. — Mit szól ehhez az ügyhöz? — Az emberiség szenvedélyévé vált a televíziózás. Olyan szenvedély, mint a dohány, az ital, vagy a... — Ne folytassa! Inkább arra válaszoljon, hogy miért általánosít? Csodálkozva néz. mint akitől nyilvánvaló dolgot kérnek. — Kérem! A családok nagyon nagy többsége — a porontytól kezdve a nagymamáig — a tv rabjai. Ülnek, fekszenek, szundikálnak, szórakoznak és bosszankodnak a készülék előtt naponta, több óra hosszáig. — Miért hangsúlyozta ki, hogy a „családok”? — Azért, mert a tv csak formailag tartja össze a családot a lakásban, de lelkileg szétválasztja. — Ne túlozzon! Csak nem féltékeny a kedves neje a televízióban szereplő csinibabákra? Látszik az arcán, hogy nem óhajt tréfálni1, és hogy nagyon is tapasztalatok alapján beszél. — Mélyebb és komolyabb dolgokról van itt szó, kérem! Először is a tv elrabolja az emberektől a legdrágábbat. Az időt! Még azt a csekélyke időt is, amit a családban és a családdal töltünk. Hazaér a férj, ledobja magáról utcai cuccait és ül a tv elé. Ott eszi meg a vacsoráját, és ha netalán, teszem azt híradó közben kérdeznek tőle valamit, ingerülten válaszol: — Ejnye, fiam! Nem látod, hogy tv-t nézek! Most megy a híradó. — Képzelje csak el azt az evést, azt az emésztést! Nyeli a vacsorát és percenként torkán akad a falat, miközben tankok lőnek és pusztítanak, hullák hevernek az utcán. — Szóval maga tv-ellenes? — Rosszul mondja! Embercentrikus vagyok! És családvédő! — Mit tud még mondani? — Sok mindent, de sajnos a tv-zés ellen. — Hallgatom. Tudományos fejtegetésbe kezd arról, amit Amerikában állítólag kimutattak az orvosok, nevezetesen, hogy az infarktusnak egy újabb változata, pontosabban megjelenési formája van. A tv-infarktus! Arról van szó, hogy a munkában — főleg szellemi munkában — meghajszolt ember leül a tv elé, magára sem figyelve eszik, de inkább zabái, és felpuffadva izgul a meccsen, vagy a krimin. A napi nyolc óra után újabb négy szellemi igénybevétel. Mozgás nélküli „pihenés”. — Szóval tv-infarktus? — Az bizony, kérem! Nem is beszélve a gyermeknevelésről. — Hogy jön ez ide? — A legtöbb családban a leghűségesebb nézők a gyerekek. Száz, meg ezer ott alszik el a tv előtt. Lát, néz, átél mindent, ami jön. Gyilkosság, szexuális élmények, esti mese, hírek. Egyre megy! És másnap a csodálkozás: Hogy ezt aztán honnan veszi ez a gyerek? — És a nők? — Az asszonyok többségének este is dolguk van. Vacsorát készítenek, pakolnak, egzecíroztatják a csemetéket, miközben —vasalás, varrás közben is — a tv-re sandítanak. Meghitt beszélgetés, a problémák közös rendezése? Ez már, kérem, a múlté! Ne törjünk pálcát, bár a megjegyzésekben sok, sajnos nagyon sok az igazság! Talán az a legfontosabb, hogy a televíziózás ne váljon káros szenvedélyünkké, és csak annyi időt fordítsunk rá — válogatva a műsorok között —, ameny- nyi sem önmagunknak, sem másoknak nincsen ártalmára. És ha valaki alig, vagy egyáltalán nem néz tv-t? Attól még lehet rendes ember. Szalay István r Uj bélyeg 800 étoe? a Mrti A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium Posta- főosztály- Posta- vezérigazga- tóság augusztus 19-én forgalomba bocsátotta a „800 éves a zirci apátság” elnevezésű bélyeget (MTI fotó — reprodukció felv. — KS) BÁRÁNY TAMÁS ■ * FÉSŰK MELEGE XXXVII. Negyed hétkor kezdődik a vendégek jövetele. Legelőször az asszony — s egyben a vőlegény — szülei érkeznek; Bende mama természetesen azzal, hogy segít, de Kata büszkén kényszeríti le egy székre, s ragyogva újságolja, hogy minden a legnagyobb rendben, a ház felkészülten várja a vendégeket. Fél hét előtt néhány perccel Máriáék is megjönnek; Lali kíséri őket, s most már természetesen itt van velük a lány édesapja is, Szotyori István. Két napja érkezett meg Damaszkusz- ból; éppen ezért tűzték ki az eljegyzést mára. Általános bemutatkozás. Szotyori ismerkedik a háziakkal, jövendő veje sógorával, a szüleivel, amazok meg igyekeznek a majdani me-. nyűkkel közelebbről megös- merkedni, noha futólag természetesen ismerik, hiszen volt már fent náluk bemutatkozó látogatáson. A jövendő anyós kedvtelve legelteti szemét Márián; a leányon remekül áll az erre az alkalomra készült, tojáshéjszínű kosztüm. — Nem is hiszed, milyen nagy öröm nekünk ez a mai nap, Marikám! — sóhajtja az asszony meghatottan. — Tudod, már attól féltünk az apjával, hogy ez a válogatós lakli pártában marad ... — Annyi előny nem jár neki! — kiáltja Tibor, aki már megkezdte a házigazda teendőinek ellátását, és szorgalmasan töltögeti az italt a vendégek poharába. (Sőt, az igazat szólván, már előtte is férfiasán helytállt a kötelességteljesítés mezején; kemény elszántsággal kóstolgatta a különféle borokat és tömény italokat, hogy jószívvel tudja majd kínálni a kedves vendégeket, kit-'kit az ízlése és igénye szerint...) Odakint csengetnek. Tibor leteszi az éppen kezében levő palackot és menne ki, ajtót nyitni. Ám Lali megelőzi. — Hagyd, csak Tibikém. Töltsél nyugodtan! — kiáltja, és siet ki az előszobába. Szász igazgató ‘áll az ajtó előtt, hatalmas virágcsokorral. — Tiszteletem, Bálint bátyám. — Szervusz, fiam. Melegen gratulálok! — Az öregúr át akarná nyújtani a csokrot, de észbe kap. — Jaj, persze, ezt majd a menyasszonykának ! Mennek befelé, az öreg bizalmasan odahajol a fiúhoz. ‘ — No, mondd, csak, döntöttél már? — Az állásügyben? — kérdi Lali zavartan, sőt csaknem meghatottan; igazán kedves az öregtől, hogy eny- nyire erőlteti ezt az állásdolgot ... Szász azonban a fejét rázza. — A másik ügyben. Vagyis, hogy melyik nap lenne májd jó nektek ... Emlékszel?! — A hétfő — feleli habozás nélkül a fiú. — Akkor ugyanis nincs tévéadás. Szász döbbenten mered rá. — Folyton nézni akarjátok? Lali mosolyogva legyint; semmi kedve sincs most kiselőadást tartani a javítás problémáiról, az adás híján süket és néma készülékekről, a monoszkópról, s hasonló szakmai dolgokról; sokkal egyszerűbb, ha ráhagy mindent az öregre. — Muszáj, Bálint bátyám — mondja, és nyitja előtte az ajtót. — Hálából. Ugyanis a tévé hozott össze bennünket. (Folytatjuk)
