Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-18 / 219. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 18., szombat 5. Egy régi ház „régi” lakóval A „suli” után vidámabb az élet (Fotó: Szabó Sándor) A helybeli lakosoknak tehát nem kell utaznia Lőrincibe, mert a tanács „helybe jön”. Jellemző. De mondják, az is jellemző egy településre, hogy miként gazdálkodnak a pénzükkel az ott lakók. — Nálunk a hitelállomány jelentősen nagyobb, mint a betétek összege — hallottam Holecz Ferenctől, az OTP helybeli fiókjának a vezetőjétől. — Azok hozzák ide a pénzüket, akik határozott célra gyűjtenek. Mindez nem azt jelzi, hogy itt szegényebbek az emberek, mint máshol, inkább azt, hogy az itteniek fizetésből, bérből élnek, talán egy kicsit szerényebb színvonalon, min amikor még működött a bánya. Nincs okunk kételkedni a tényekben. Bár talán még egy jellemző vonást oda kellene a többi mellé állítani: a bányászok mindig szerettek jól élni. Jókat enni, jókat inni, jókat szórakozni. A föld alatti munka rászoktatta őket arra, hogy a föld feletti örömöket becsüljék. A szokás pedig... Petőfibánya nem enged Hol van már Jámbor Miklós, Zahorecz János, Papp Pista bácsi, az öreg bányamester? A későbbi „tröszti nemzedék” jó része átváltott Gyöngyösre. Győry Sándor, Németh József, Erdélyi Ferenc. Nagy Ferenc nyugdi- jas^ ahogy Sávolyi Zoltán is és a nagy hírű, Kossuth-dí- jas Ursitz József is. De nagyon sokan maradtak is. Ott dolgoznak a gépüzemben és a vegyesüzemben. És a gyerekeik is: Menczel Artúr, Czitór László, a Csiba- gyerekek, Bócsó János és a többiek. Strandot, sportcsarnokot is építettek, hogy jól érezzék magukat és jól érezzék magukat a gyerekeik is Petőfi- bányán. Csak az altáró bejárata szűnt meg és a „népes” sem indul már siktakezdéskor a felolvasó elől. De á köszönés még ma is járja: — Jó szerencsét! Mi tagadás, a mai tizenévesek már nem sokat tudnak a hajdanvolt „nagy” Pe- tőfibányáról, a széncsaták frontjáról. Jó lenne a régi tárgyi emlékeket megmenteni : nekik és utódaiknak. Van mire emlékezni még az unokáknak is. A mai felnőttek, a derékhad és a volt „bőrkobako- sak’ ’ nem tudják sóhajtás nélkül felidézni a múltat. Petőfibánya egy életre megfogott mindenkit, akinek valamennyire is köze volt hozzá. G. Molnár Ferenc Nem állt meg az élet Sóhajtás a bánya után üj lakónegyed a „Rózsadombon” vagyunk — mondja Koru- hely Jánosné. — A régi iskolában is tanítunk, hogy ne kelljen délutánra is órarendi foglalkozást tennünk. Megnőtt viszont a szakcsoportjaink száma. A gyerekek pedig? — Jobbak, mint az átlag. Tanulnak is, bár tavaly kettőt kellett osztályismétlésre buktatnunk. Ez sok. Ennek egyikünk sem örül. A négyszáz iskolásból kettő — itt sok. üzletek sora Amikor az ötvenes 'évek végén megnyílt az üzletsor, mindenki ámuldozva járt a csodájára. Persze, Petőfibá- nyának ... ! Mondták csípősen azok, akik idejártak vásárolni a környékről. Műszaki áruk, élelmiszer, presszó, büfé, ruházati bolt, gyógyszertár és GELKA- szerviz: kellett több egy ilyen néhány ezres telepnek? — A raktárhelyiségeink ma is akkorák, hogy azokkal semmi gondom — mondja az ABC vezetője. — De az eladótér ... ! Próbáltuk már, hogy meg kellene na- gyobbítani. a raktárrész rovására. De nem lehet, mert a fő tartófalat nem bonthatják meg. Széli Józsefné több mint húsz éve dolgozik az élelmiszer kiskernek ebben a boltjában. Négy éve vezeti. — Ami olyan áru, az keretből megy. De, hogy ne legyen csőtészta és hsat, hogy ne kapjak „alföldi” kenyeret Hatvanból __? A mikor a tanács kirendeltségén megkérdeztem Keller Istvánnét, aki mindössze szeptember 1-től tölti be ezt a tisztséget, ő is azt mondta: — A legfontosabb az lenne, hogy a telep kapjon egy megfelelő ABC-üzletet. Más „kívánsága” nem is volt. A zöldségüzletben Balkó Istvánné szolgálta ki a vevőket. — Most csak karalábét nem tudok adni, az nincs — hallottam tőle. Az üzlet egyébként szerződéses!, Ocsovai Józsefné a bérlője. ö az áru után jár, a vásárlók Balkonéra maradnak. — Nekem csak az a panaszom, hogy eddig üzletvezető voltam, most eladó lettem, méghozzá közel a nyugdíjhoz. Jó, tudom, a havi jövedelmem más, de a nyugdíjba csak a fizetés számít bele. Milyen védett kor az enyém? A tiszta, áruval teli boltban furcsán hangzott a panasz. A szomszédos hentesüzletben is a húsok garmadája kínálta magát. Aztán élő hal is és szalonna, konzervek. — Friss árut tarthatnék, de itt van az ABC egy karnyújtásnyira — magyarázza Szalai Pál, aki ugyancsak mostanában vette bérbe a boltot. — Próbálok a tsz-ek- től kolbászt, füstölt csülköt, turistaszalámit beszerezni. Persze, menni kell érte, hogy legyen árum. Mindebből az is kitetszik, hogy a petőfibányaiak ma sem panaszkodhatnak az ellátásra. Kenyér és művészet Az is csoda volt, a kultúra háza, Mellette Petőfi szobra. A névadóé, a példaképé. Hogy miért éppen Petőfi lett egy bánya nimbusza ... ? Ma már vendéglő is áll a művelődési otthon mellett. Az előtte elterülő téren pedig kis pavilonok, enni- és innivalót kínálnak. — Ma is a bányászszakszervezethez tartozik a művelődési ház — közölte Misi Lajosné igazgató. — De valahogy más lett minden az utóbbi években. Kevesebb az érdeklődő. Itt van az ifjúsági klub is. Sikerült visszahívni a volt vezetőjét. De a valamikori nyüzsgést ez sem hozta meg. A házat egy idő óta tatarozzák. Sőt, ha igaz, még jut ebből a munkából az eljövendő időkre is. Van néhány terem, amit a közművelésre tudnak felhasználni. És vannak programok, a szabad szombatokra is, másra is, csak éppen azok hiányoznak, akikért mindez készült. Kevesen jönnek. A fúvószenekar? Azt nem kezdte ki az idő. Sávolyi Zoltán, Körmöczi László és Jeszenszky László még mais éppen olyan lelkesen bánnak az ütőhangszerekkel, mint harminc évvel ezelőtt. Ott „fúj” Jakab Lajos is a sorban, ő is a „régi” csapathoz tartozik. De nevek sorát lehet mondani azokból, akik már legalább húsz éve hűek ehhez a gárdához. — Kedvtelésből csinálják — halljuk az igazgatónőtől —, hiszen, ha azt az időt, amit a zenéléssel töltenek el fusizásra is fordíthatnák, a szakmájuk szerint jóval többet kereshetnének. A bánya szoktatta az embereket arra, hogy csak egymás mellett tudnak élni. Együtt. Misi Lajosnénak aki itt végezte el az általános iskolát 1952-ben, most arra is kell időt szakítania, hogy megszervezze a harmincéves találkozót. — Ki sem merem mondani: már harminc éve. Néhány osztálytársamról semmit nem tudok, de a zömük ma is itt él, dolgozik a telepen. Micsoda közhely: telik az idő. De hát — igaz. Jellemző Mindig is volt egy kis irigy- kedés, ha az anyaközség települései egymásra mutogattak. A Lőrinci nevén ismert nagyközséghez tartozott az erőmű, a bánya és Selyp is. Ezek a „tartozékok” gazdag ipari üzemek jóvoltából mindig megelőzték a központi települést. — Ma nem egészen így van, hiszen költségvetésből gazdálkodunk — magyarázta' Keller Istvánná —, de azért a petőfibányaiak ma sem panaszkodhatnak. Az üzemek, a szocialista brigádok társadalmi munkában sokat segítenek. A lelkemre kötötte az iskolában Kozmáné Bányai Gizella, hogy el ne felejtsem megemlíteni a vegyesüzemet és a gépüzemet, mert az, hogy iskolagalériát tudtak létesíteni, csupán ezeknek az üzemeknek, az ottani brigádoknak köszönhető. A tanácsi kirendeltség vezetőjének megállapítását ez a példa is igazolja. Egy a sok között. És, ha kirendeltség, mit csináljon a helybeli állampolgár, ha valami ügyes-bajos dolga akad az államhatalommal? — Itt intézünk mindent — jelentette ki Nagy Gézáné, aki adminisztrátor a kirendeltségen', de afféle „mindenes”. — Születés, esküvő, temetés, építési engedély, minden hozzánk tartozik. Hová lett, ml történt vele? Valamikor az érdeklődés középpontjában állt, nem volt nap, hogy újságban, rádióban hírt ne közöltek volna róla. A széncsaták hőse volt. Egymást érték a rekordok : széntermelésben, vágathajtásban, feltárásban. Film is készült itt. A hajdanvolt Pernyepusztából néhány év alatt Petőfibánya lett. Az emeletes épületek szinte gomba- módra nőttek ki a földből. Családok százai települtek ide a közeli Nógrád bányavidékéről, majd a síkság földet művelői „bújtak be” a vágatokba. Petőfibánya ma is él. Csak azért él, hogy emlékezzék? És hogyan élnek azok, akik már azóta nőttek fel? Szén és sár Valamit tudni kell Petőfi- bányáról: valóban a gyors fejlődés mintapéldája volt valamikor. Minden szempontból. Nemcsak káprázatosán új lakótelep nőtt ki az egykori uradalmi tanya helyén, hanem az emberi értékek iskolája is. Százötven, száznyolcvan, kétszáz százalék a föld alatti munkában? No és? Ha Herczegék a sikta előtt lenyelték az egy liter pálinkát, akkor a csapat túlszárnyalt minden gépi teljesítményt. Délután a kantin előtt pedig csapra vertek öten-hatan egy kis hordó sört és körbe guggolták. Úgy, ahogy a bányában is szokták, ha szusszanni akartak két percet. A kantinból vastag nyalábokban buggyant ki a füst minden ajtónyitásra. Bent a rum is odakerült a sörös- konsó mellé. Csillés, harmadvezető aknász, bánya- mester, mérnök könyökölt egymás mellett a pultnál. Sokszor hazafelé is a bányászlámpával kellett megvilágítani a bokáig érő saras ösvényt, mert csak imitt-amott pislákolt egy-egy villanykörte az oszlopon. A több emeletes házakból kiszűrődő fény volt még a legjobb kalauz. A Tatabányáról, a minisztériumból érkezett nadrágos ember félcipőjét sokszor megfogta a sár. Mert csak építettek, építettek, járda pedig a felolvasó előtt és a dombon álló tisztviselői házak kanyargós ösvényein volt keskenyke betonból. De az üzletekben szinte mindent lehetett kapni mindig, a jegyes világban is, azután is. A bányásznapra vörös drapériába öltözöttt az egész telep. A délutáni mulatságok fénypontja az volt, amikor az egyetlen motor- kerékpárt kisorsolták. A rosszmáj úak szerint — csak a kiválasztott személynek kedvezhetett a szerencse. Annak, akinek a nevét a munkaverseny során gyakorta emlegették. De ontották a szenet a csillék, a siktaváltáskor sokszor a fúvószenekar játszotta a lelkesítő indulókat és a szakszervezeti titkár buzdította a „bőrkobakoso- kat”. Még a múltból A régi és mégis más ez a mostani Petőfibánya. A domboldalakon sorakoznak a több emeletes kockák, és a Papagály-telepen a már színesre festett újabb épületek. Az iskola ott van az útka- nyarban. Mintha méretei megszelídültek volna, pedig az ötvenes évek vége felé sokan megcsodálták és irigyelték is. Akkor is, most is Koruhely Jánosné az igazgató. — A bánya központja ugyan elköltözött innen Gyöngyösre, de az üzemek ma is készségesek, szívesen segítenek. Most például a villamos vezetékek, berendezések felújítását végzik el a beadott pályázatunk alapján. Valamikor itt diákosko- dott, ma itt tanít Köhler Anna és Mede Ilona. — Kicsit bátortalankod- tam, amikor beléptem ebbe az épületbe — emlékezik vissza az egykori Anci, ma Hegedűs Mihályné —, de a régi tanáraim segítettek abban, hogy minél gyorsabban beilleszkedjem közéjük. Ma már tegeződik azokkal akik valaha neki tanár nénik és tanár bácsik voltak. A tizenhét éves fia, Zsolt ugyancsak Petőfibányán dolgozik, a lánya, Csilla pedig nyolcadikos most. — Nem, én nem tanítottam soha a lányom, mindig sikerült úgy intézni, hogy a másik, párhuzamos osztályba kerüljön. Mert sem anyunak, sem a gyereknek nem jó az, ha a katedráról és a pádból néznek egymásra. — Azit hiszem, ma is a járás legnagyobb iskolája Munka után, de ők már második nemzedékhez tartoznak
