Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-17 / 218. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 17., péntek Honismeret és emberformálás Egy kitüntetett pedagógus számvetése Csak egy pofon Dörög a száj, villámiák a szem. Kitört a zivatar valahol. — Nem saégyelled magad? Még nekem mondod, hogy elköltöttem a pénzt! Nekem? Te... Teljesen beborult, fényes villámok cikáznak a szürke felhők között. Reisz László, a nagyrédei Általános Iskola történelem-földrajz szakos tanára több évtizedes pedagógiai, főként honismereti munkálkodásának elismeréseként, augusztus 20-a alkalmából megkapta a megyei tanács egyik közoktatási díját. — Te iszol el minden fillért! Te, a haverjaiddal. A két gyereket meg engem, egyikükért odadobnád... Hatalmas dörrenés, a villámoktól szinte megfényesedik az égbolt. — Pofont akartál? Nesze! Még egyet? Tessék! Sikoltozás, kiabálás, szék reccsen, üveg törik. — Megütöttél? Meg mertél ütni? Azonnal rendőrt hívok! Telefonálok rendűdért. Sittre vágatlak ezért a két pofonért. Olyat csapódik az ajtó, hogy elnyomja a mennydörgés hangját. Az asszony elfut. Egyszerre csend. Viharok közötti csend. De mintha kint is csendesedne, juhászodna az idő. Szél kerekedik, tologatja a felhőket. A nagyobbik gyerek — tízéve&forma lány — kinéz az anyja után. Az apja már nem kitörő, de még mindig füstölgő haraggal visszarántja. — Befelé! Anyád megbolondult Egy-két pofonért ilyen nagy hűhót csinál. Látogató érkezik. — Ülj le, Sanyikéin! Ülj csak le nyugodtan. Tedd le magad bátran. Mindjárt jön a feleségem is. Beszéd közben észrevétlenül helyre rakja a fel borogatott székeket, megigazítja az asztalon a térítőt — Jancsikám! Jancsi kisfiam! Ugorj, hozz négy üveg sört. Kedélyesen beszélgetnek, amikor, mint az árnyék, vdsz- szajön az asszony. — Nézd csák, Teresként, Jtí van itt! Ugye, megismered? Teres a régi ismerős előtt mosolyogni próbál. — Bizony, emlékszem. Egyszer bográcsoltunk is a rét szélén. Miért nem hozta el a feleségét is? Megérkezik a sör. — Hozz poharakat Teresem. Magadnak is hozz, mert te is velünk iszol! összekoccannak a poharak, amikor kopogtatnak. Rendőr lép be. Egyezteti az adatokat azután, az asszonyhoz fordul. — Maga telefonált? — Igen kérem, de... A férfi felugrik, udvariasan széket tol elő. — Foglaljon helyet elvtársi Egy pohár söröcskét Még hideg is egy kicsit Udvarias elutasítás, köszönés. Az asszony kíséri ki a rendőrt — Tetszik tudni, az úgy volt hogy a férjem hirtelen haragú, és ilyenkor úgyszólván nem tudja, mit csinál. Megütött és..•. — Kíván feljelentéssel élni? — Nem, kérem! Nem kívánok... A rendőr beül a kocsiba, lehúzza az ablakot és mélyet szív a levegőből. — Gyerünk, fiúk. Ügy látszik, elmúlt a zivatar... Szalay István Iskolaszínház Tárlat a művelődési központban Egy kiállítás szépei Az első kellemes érzés, amikor a látogató belép a Megyei Művelődési Központ Kisgalériájában rendezett kiállításra, hogy áttekinthető, jól válogatott és szerkesztett tárlatra érkezett. A festmények, rajzoki, textíliák színben és hangulatban, gondolatokban és kifejező erőben egymást segítve, felerősítve következnek. Segítve ezzel a szemlélődést, megkönnyitve a befogadás élményét. A következő — már nem a kiállítás egészére, hanem az egyes alkotásokra vonatkozó — felismerés az, hogy szerencsére alig-alig találkozni manírral, felvett pózzal. A Heves megyében élő amatőr képzőművészek tiszta és jól értelmezhető képi fogalmazványokkal léptek közönségük elé, nem kívánnak rafinált hatásokkal többre törni, mint amennyi valóban mondandójuk. Tiszteletre méltó őszinteség manapság. A képek döntő többsége képzettségről, szakmai biztonságról is árulkodik. Feltűnő a feszes, jó kompozíciók sokasága, amelyben néha egy-egy apróbb hiba kissé megbillenti az alkotások belső egyensúlyát. Halász Ágnes szép színekkel és formákkal teremt szürrealisztikus hangulatokat, némi utánérzést keltve. Pasevszky Zsolt szénrajza naturalizmusával hatásos, ifjabb Reiner József elvon- tabb gondolatokat igyekszik a kép nyelvére átültetni és jól megfogalmazni. Fridél Lajos Várakozás cimű képe ébreszt többszörösen áttételes érzelmeket és ad bonyolultabb értelmezési lehetőségeket. Tasiné Tóth Etelka textíliái finom ízlésről, mértéktartásról és helyes arányérzékről tanúskodnak. Stílemé Labancz Margit szép kerámiákkal szerepel, Vajda Lászlóné kisplasztikái a továbblépés lehetőségével biztatnak. A kiállítások csaknem teljes hiányában szenvedő Egerben üde színfolt a Megyei Művelődési Központ rendezvénye. (szigethy) Régóta ismerjük egymást Már élső találkozásiunkkor szerénységével nyert meg. Később az is kiderült hogy sohasem sietette az elismerést ehelyett — a legtöbbször észrevétlenül — szorgoskodott, csak arra törekedve, hogy tanítványaival megkedveltess« a múltat elődeink értékes örökségét jövőnket befolyásoló testamentumát Nem reklámozta önmagát mindig csak mellékesen szólít arról, hogy valamelyik megyei, vagy országos pályázaton első díjat szerzett. Jóval szívesebben időzött viszont azoknál a módszereknél, amelyek hadbaiveté. sével a históriát szerettette meg az ifjakkal. Az utóbbi időben megromlott egészsége, hosszú ideig elszakadt tanítványaitól Persze csak fizikailag, hiszen a hozzájuk fűződő élmények továbbra is frissen éltek benne. Olyannyira, hogy a tapasztalatok regimentjéből sokak által hasznosítható írások, tanulmányok születtek. o Szeptemberben ismét katedrára áll, nem gyógyultan, de bizakodva, a tizenévesek tekintetéből gyűjtve erőt A továbbfolytatáshoz. így aztán nem véletlen, hogy min. dig őket idéző. — Már úttörőként szerettem a fiatalabbiakkal foglalkozni, azaz innen ered pedagógiai hangoltságom. Amikor megszereztem az oklevelet az egri főiskolán, nem vágytam! városnál, pedig Gyöngyösön nőttem fel Hittem abban, hogy egy cselekvő alkat a legmcetohább körülmények között is kibontakozhat, s a nehézségek arra jók, hogy keményítsék akaratát 1957-ben Rédére kerültem. Itt gyökeidet vertem, mivel — s ez egyáltalán nem túlzás — a demokratizmus nálunk hiánytalanul érvényesül1, s as; egyéni alkotó tevékenységit nem gátolják, hanem sarkallják. Csoda-e, ha ebben a környezetben. mindenki arra vágyik, hogy képessegei legjavát nyújtsa? Annál is inkább, mert ennek a versengésnek igazi győztese a fiúik, lányok tudásra szomjú- hozó serege lesz. Több mint három évtizede szenvedélye a honismereti búvárkodás. Tények sorával győz meg arról hogy ez nála egyáltalán nem öncélú hobbi. — Közhelyként emlegetjük a történelemtanítás gondjait Kétségkívül vannak ilyenek, de állítom, hogy a nehézségek zöme felszámolható, ha ötletes fogásokkal felkeltik a diákok szunnyadó érdeklődéséit Ez első hallásra lehet," hogy frázisnak tűnik, ám bizonyító erejű adalékokkal hitelesítem mindjárt. A munkásmozgalmi örökséget emberközelbe hozhatjuk, ha felvillantjuk azok aroélót, akiknek sorsa, áldozatvállalása példamutató. Ehhez persze szakítani kéül a belénk rögződött rossz szokásokkal. Jó, ha ízelítőt adunk a felfedező munka örömeiből is. Véleményem szerint a tanárnak, ha igényes, akkor nincs könnyű dolga, nem elégedhet meg azzal hogy becsületesen megtartja óráit. Célját csak úgy éri el, ha komoly gondot fordít az előkészítésre. A különböző múzeumi, műemléknéző séták előtt magam is felkerestem ezeket a helyeket, akkor is, ha korábban már megismertem őket Alaposan rostáltam a tudnivalókat, csak azt hagytam meg, ami izgalmas lehet a fiúk, lányok számára. A legkisebb lazítást, nesitkedést is mellőztem. Gyerekeimmel kerékpáros túrákra indultam, hadd lássák meg a szülőföld természeti, népi, építészeti kincseit Közben önfeledten szórakoztak, kikapcsolódtak, s a mértékkel adagolt ismeretektől nem kaptak csömört Ráadásul az érzelmi hangoltságról sem feledkeztem meg Emellett aktivizáló tennivalók sorával bíztam meg őket. Az élmények alapján szellemi totót töltöttek ki, ezeket értékelitem, s a legjobban szereplők könyvjutalomban, vagy oklevélben részesültek. Ez persze csak egy a sok lehetőség közül mindenesetre érdemes volt ezeken töprengeni, mert neveltjeim egy kissé munkatársaimmá nőttek. Q ötleteit nem győzöm jegyezni, mégsem sorolom fel valamennyit, hiszen kollégái — megszerezte — hamarosan kézhez kapják őket. — Leginkább ez tölt el elégtétellel, mert nincs szebb, mint a bennünk rejlő értékeket, a leszűrt, a megszenvedett élettapasztalatokat felszínire hozni és közkinccsé tenni azért, hogy mások is okuljanak belőle, továbbfejlesszék azokat az ifjúság javára. Csoda-e, ha annyira várta a tanévkezdést, az első csengetést... ? Pécsi István Sajátos művészi eszközeivel segíti a szolnoki Szigligeti Színház társulata a megye középiskoláiban a magyar és a világirodalom remekeinek megszerettetését A színészek egy csoportja iskolaszínházi „stábot” alakított amely repertoárját gimnáziumokban és szakközépiskolákban tanított irodalmi alkotásokból állította össze. A műsorterv szerint az első osztályosok Szophoklész Antigonéját és Shakespeare Rómeó és Júliáját láthatják, a másodikosok Petőfi komikus eposzával, a Helység kalapácsával, és egy klasszikus Mo- liére-alkotással, a Fösvénynyel ismerkedhetnek meg. TÖTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Tóföldi valakihez hasonlít QRtSKO. Nem ritka eset a színházi világnap, hogy egy fiatal színészt valakihez hasonlítanak. Arcra, küllemre, beállítottságra, játékstílusra, stb..., rendszerint valamelyik nagy pályatársával (lehet külföldi is) rokonífják. Ez bizonyos szempontból nem rossz, hiszen az így induló hím- avagy nőnemű színésznek már akad egy „felmenője” a szakmában, akinek fényéből rá is villanhat néhány sugár. De mi történik akkor, ha az ifjú színész nem valamelyik nagy elődjére, hanem egy nagy költőre hasonlít? Mit lehet kezdeni egy ilyen fizimuská- val a pályán? Tóföldi sokszor feltette magának ezt a kérdést, már főiskolás éveiben is. Hiszen ott vált előtte nyilvánvalóvá az a tény, hogy ő nem akárkinek a fizikális altere- gója. Igen, ő az, aki... pontosan olyan feje van... olyan nagy bánatos szemei... kreol arca... Fantasztikus! — Megdöbbentő hasonlóság — csodálta egyik tanára —, neked csak az ő verseit kellene mondanod ... Missziót teljesíteni ezzel..-. Tóföldit megzavarta ez a hasonlóság, amelyet naponta többször is tudatosítottak benne, hol szóval, hol csak egy kíváncsi tekintettel. A nagy költő — tartsuk meg inkognitóját és nevezzük Ida Andornak (talán lesznek, akik igy is kitalálják) — már régóta fogalom, meghatározó jelenség a magyar literatúrában, tehát nem akárki... És akkor egy kezdő színész, ő, Tóföldi, veszi magának a bátorságot, hogy rá hasonlít, ö a fiatal Ida Andor — színészjelöltként. Mi mást tehetett volna, mint hogy eleinte élvezte ezt az ingyen kapott kegyet. Különösen Ida-rajongó bölcsészlányok körében aratott vele sikert, de éle- medett korú „széplelkek” is szívesen vették közeledését. Mi tagadás, Tóföldi ki is használta ezt. Szerelmi ügyekben mintegy „helyettesítette” a mestert, aki nyilván megbocsátó derűvel nézhette ezt a Parnasszusról, hiszen életében — többek között — „a csókok fejedelmének” is vallotta magát. — Én Idám — lihegte egyszer egy lány ölelés közben, és Tóföldi szerényen ráhagyta. Vannak helyzetek, amikor nincs idő vitatkozni, meg aztán teljesen felesleges is. A nőknél tehát kamatozott ez a hasonlóság, de nem úgy „ a színészek és főleg a rendezők között. A filmesekről, tévésekről nem is beszélve. Sokszor úgy érezte Tóföldi, mintha maszkot viselne. Egy leszedhetetlen Ida- maszkot, amely eleve meghatározó mások szemében. Mintha ő állandóan csak Ida szerepét játszaná, és ahhoz, hogy más szerepet is kapjon, előbb le kéne szedni ezt a maszkot. Addig dörgölni benzinnel, amíg teljesen eltűnik, és igy kellőképpen tucattá homályosítva ő is beleolvadhatna a színészek nagy közösségébe. Csakhogy ezt a maszkot nem lehetett ledörgölni, így Tóföldi tovább viselte megadással. Lassan megszokta, hogy a filmekhez, tévéhez másokat hívnak, ő egyszerűen nem jön számításba. Paraszt, kasszafúró, huligán, betyár, kuruc egy Ida-fej- jel...? No, nem, ő játssza csak Idát, mindig, minden mennyiségben. — Sajnos — sajnálkozott egy filmrendező sör mellett — téged ez a hasonlóság hidegre tett... Ez a helyzet, öregem ... Ha i szóba kerülsz, rögtön az Ida-fejedre gondolunk, és akkor... Ugye, belátod... ? — Nem látom be — dühöngött Tóföldi — nem bélyegezhettek meg örökre ... Hívjatok bajuszos figurára, szakállasra, pakompartos- ra... Tegyetek fel szőke parókát, bibircsókot, szemüveget, gázálarcot, mit tudom én ... Mi az, hogy Ida-fe- jem van... ? Egy jó maszkmester eltüntetheti... Taláír — mondta a filmes —, de neked a lényed is Idás... — A lényem? — Igen. És ne tagadd, te sokszor rá is játszol erre. — Ez nem igaz. Már a fejemet se merem a tenyerembe dönteni, mert rögtön elindul a sustorgás, hogy Idát alakítom... Tóföldi vagyok, semmi egyéb. — Lehetséges, de sokan, akik nem kedvelik Idát, vele azonosítanak. Ida gőgös volt és te sem mondhatod magad szerénynek ... Ahogy mégy, ahogy köszönsz, ahogy nézel... Egy pillantásoddal is sérteni tudsz ... Szóval barátom, ez az egész már nagyon összekeveredett... — Te is így érzed ... ? — Nem is tudom ... Néha csakugyan igazságtalannak tartom... De tudod mit, ha egyszer Idáról csinálok filmet, akkor majd veled játszatom el a főszerepet. Ezek után nem csoda, ha Tóföldi már eleve gyanakvással érkezett Mezőcsalá- nosra. Ha teheti, előzőleg kicserélteti a fejét egy színé- sziesebbre, gumiarcúra,, amely minden szerephez jól használható. De mivel erre semmi lehetősége nem volt, így vitte magával oda is a megszokottat. És már csak sóhaj os beletörődéssel vette tudomásul, amikor a helyi lapban „Az Ida-arcú színész” címmel írtak róla riportot. — Ne haragudj — mondta az újságíró —, de ez a rendkívüli hasonlóság... kísérteties! Mondták már? — Most hallom először — hazudta Tóföldi. — Biztos vagy benne... ? — Na ne viccelj! Ezek az álmos, nagy szemek, ez a szénfekete haj... Te, mondd, nem azon a tájon születtél? — Nem. Egy országgal idébb. — Megfoghatatlan. Ha nézlek, zavarban vagyok, mintha magával az ifjú Idával beszélgetnék ... Min- Mindenesetre fogjunk kezet még egyszer. Tudod, sosem lehet tudni... És neked elárulhatom, hogy verseket is írok... A cikk hatására egy kö- teg levelet kapott Tóföldi. Akadt olyan lány, aki verset írt hozzá, és akadt olyan is, aki Ida kötetét küldte el dedikálásra. És természetesen voltak, akik a személyes találkozást állították, és ilyen esetben egy jóvérű, fiatal színész nem képes ellenállni. — Én Idám — hörögte egy elomló, nagy fekete nő ölelés közben. — Szoríts még jobban magadhoz... Égess semmivé, te lánglelkű géniusz, te... te... Tóföldi megpróbálta semmivé égetni, és közben arra gondolt, hogy majd csak megőszül egyszer ő is. És nagy kalandja Ida Andorral végképp emlékké ködük, az ifjúságával együtt.
