Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
Békemenet *82 (Szántó György képriportja) A minap, egy nem túl népes közösség előtt volt szerencsém külpolitikai kérdésekről a véleményemet elmondani. Azért nem írom, hogy előadást tartani volt lehetőségem, mert a hallgatóság nem volt oly nagy számú, és az előadó sem volt túl jelentős ahhoz, hogy előadás lehessen ez a napjaink külpolitikájának bonyolult kérdéseiről. Nos, e nem túl népes kis közösség kellő tapintattal és figyelemmel kísérte okfejtéseimet olyan kérdésekben is, amelyekről egyi- kük-másikuk talán többet is tudott volna mondani nékem, mint én néki, de hát már a dolgok furcsa- ilyetén rendje hozta: én álltam és ők ültek. Tehát: én voltam a hivatásos „okos”, s ők a hivatásosan oktata ndók. Szolgáljon mentségemül, hogy a tudálékosságnak a látszatát is igyekeztem — remélem, sikerült is — kikerülni, és állni sem azért álltam, hogy ezáltal nagyobbnak lát- szódjam, hanemhogy, mert természetem nehezen bírja az iüdögé- lést, ha már ritkán-ritkán beszélnem kell egy nagyobb nyilvánosság előtt. De hát ez az én magánügyem és volt hallgatóim belügye, s nem is erről akarok szót ejteni, hanem a figyelemről. Arról a figyelemről, amelyet, ha oktondi módon magamnak vindikálnék, félrevezetném önmagam és lebecsülném a hallgatóimat. A figyelem ugyanis általam a témának, a világ napi gondjainak, a külpolitika ellentmondásainak és egy ember véleményének szólt Annak, hogy ll'tzjesítfet -re&uXitt. * *4*4. valaki, jelesen most az „előadó kartárs”, hangosan gondolkodik olyan kérdésekről, amelyekről magában ki-ki már ugyancsak sokat töprengett. Merre tart a világ, s benne mi magunk is? Az egész ügy tudniillik ott és abban érdekes, hogy jómagam, megéltem már azt a kort is, amikor a világ dolgaival kötelező volt foglalkozni, s emiatt a többség bizony alig jutott túl a sztereotípiák szajkózásánál, míg a har- aosabbja (?) meg minden héten háromszor, a kötelező szemináriumok ideje alatt a szavakban alaposan eltángálta, a rothadó kapitalizmust. Atájt mindig volt előadó, aki tucatnyinál kétszer is több oldalas beszédvázlatából ismertette a jelen volt akkori világ helyzetét. Csak sajnos nem mindig valós módon, hanem mindig úgy, ahogyan az előadó és -a őt küldő szerv ezt a világot látni óhajtotta. És láttatni, léteztetni akarta. Annak idején egy ilyen húsz-harminc főnyi kisgyülekezete az érdeklődőknek esetlegesen még fegyelmit is vont maga után a szervező személyét illetően, nem beszélve arról, hogy az előadó is a leghatározottabban kudarcnak ítélte meg és jelentette tovább a szerencsétlen találkozást. Pedig az együttgondolkodáshoz nem sok ember kell, hanem sokszor kell az ember. Á világ és magunk dolgainak jobb megismerése, gondjaink, lehetőségeink tisztázása nem nagygyűlések, zsúfolt termek és ütemes, helyeslő tapsok világát igényli — néha persze azt is —, hanem a sok kis kollektíva együtt töprengését. Azon való munkálkodását, hogy megtalálja és jól gombolyítsa le, vagy fel az igazsághoz vezető út Ariadné-fonalát. Évekkel ezelőtt mesélte egyik jó ismerősöm, aki szinte expedíció- számba menő tájakon és időkig járt távol szűkebb hazánktól, s oda meg. és visszatérve örömmel fedezte fel a repülőtéren régi ismerősét. Lelkendezve mondta el neki, hol és merre és miért járt ott, ahol járnia volt dolga, hogy utána rögtön feltegye az ugyancsak sztereotipnak tűnő, de a számra nagyon is fontos, őszintén kibuggyanó kérdést: — ... és mondd, öregem, idehaza mi újság? — Idehaza? — kérdezett vissza csodálkozva a felfedezett régi ismerős — ... Idehaza az égvilágon semmi említésre méltó sem történt. Nekem aztán elhiheted — volt a válasz és a történet lényege, amit ugyan évekkel ezelőtt hallattam, de amely ma is vissza- visszahangzik a fülemben. Tudniillik a messzi világot járt ismerősöm aztán napokig, hetekig bújta az újságokat, a folyóiratokat, pótolta mindazt, amit az itthontól távol elmulasztott megtudni, értesülni a hazai és a nemzetközi világ dolgait illetően. — Annyi minden történt, hogy a két hónap, amíg jóformán se újság, se rádió nem volt velem, szóval, hogy az a nyolc hét esztendőknek tűnt nekem... Az a tök- kelütött meg azt mondja, hogy semmi... Hát hol él az ilyen,? Mindig voltak, vannak és, sajnos lesznek is olyanok, akik miatt és akikkel szemben jogosan feltehető a kérdés: voltaképpen hol élnek ezek az emberek? S nem azért, mert nem tudnak valamit a nagyon sokról, hanem mert egyszerűen nem is érdekli őket mindaz, ami körülöttük történik a közelben, hát még mennyire nem az, ami a távolban. Az érdektelenség állóvizében voltaképpen sokáig és jól el lehet langyos szúnyókálással lubickolni bárkinek. Nem hiszem, hogy manapság ki lehet vezényelni embereket „előadást hallgatni”. Azazhogy elhiszem, hogy ilyen-olyan megoldással, rendszerint inkább csak adminisztratív rafinériával biztosítani lehet egy nagygyűléshez méltó tisztesi tömeget — ha a tömeg tisztességét így nem is mindig. Hiszem, hogy egy nagygyűlésen — nem vagyok naiv: akadnak ott azért „kivezényeltek” is — túlnyomó többségében mégiscsak azok vannak ott, akik ott akarnak lenni. A kíváncsiak. Az elkötelezettek. A tenni akarók és a tiszteletadók. Abban viszont meggyőződésesen hiszek, hogy húsz-harminc embert arra utasítani, miszerint lésizen majdan, haddelhadd, ha nem mennek el oda, ahová küldeni akarják őket, nos, hogy ez manapság már szinte lehetetlen. És nem azért lehetetlen, mért utasítani az, de azért, mert a nagy tömeg kény- szerpszicihózisát nem érezvén, e tehetetlenségi nyomatéktől megszabadultam, egy kis közösség hallgató tagja lenni, pontosabban meghallgató, együtt gondolkodó tarsia lenni a többinek, csak az egyén szabad akaratából lehetséges: Legalábbis így a valószínű. Nézem velem szemben az arcokat — gondolom és látom, hogy az én arcomat isi figyelik —: visszhangot pillognak a tekintetek. Figyelmet árulnak el. Érdeklődést, És néha. felhőként a nap előtt, villanásnyi türelmetlen unalmat is: most semmit sem mondtam csak beszéltem. És ez nyugtat meg, tesz megelégedetté. Ez az ellenérzés, a tekintetek, a mozdulatok kritikája. A főiskolán volt. olyan osztálytársam, aki oly áhítatos tekintettel csüngött, az előadó tanár ajkán, hogy az szinte belerészegült a boldogságba ettől?' Csak mi, az osztálytársak tudtuk, hogy az áhítatot sugárzó e merev tekintet mögött. a szundikáló álom ringatód- zik, — társunk magas szintre emelte a nyitott szemmel való alvás technikáját. Szeme se rebbent, bármit, is mondott az előadó! Akik itt ülnek most velem szemben, munka után, az otthon csendje, nyugalma — vagy vihara? — előtt, azok tekintete nem mereven rám csodálkozó. Hanem: érdeklődő és unatkozó, egyetértő és tűnődő. Engem hallgatnak ' és önmagukkal disputáinak. Az átkozott bürokrácia megkövetelné, hogy holmi jelentő papíron beszámoljak: milyen is volt ez az „előadás”... De hát, hogyan lehet egy előadásról, harminc hallgatóról, egy fél világról, és egy egész kis terem hangulatáról jelentést; írni... Én legalábbis nem tudom. Milyen volt az előadás? Tisztelettel jelentem: ilyen...
