Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-28 / 201. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 28., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

A Pálóczyak

síremléke

Sárospatakon

Reneszánsz korlát a siklósi várkápolnában (balra)

A kiállított helynek egyik legszebbike a Győrött őrzött XV. századi eziistkehely (fent)

Madonna relief 1526-ból,

II. Báthory András idejéből (balra)

(Matusz Károly felv. — KS)

— Jó, jó — emelte fel szárnyait a papagáj. — Tudod, az az egyetlen bajom, hogy nem tudok írni. Van ugyanis egy harminchat énekből álló eposztornyom. Két év alatt írtam meg fejben. Az a címe, hogy Mindenki kalitkában lakik. Meseszép eposz. Felezhetnénk ...

' A költő ezen az éjszakán nyugtalanul aludt. Verssorok és papagájok zsongtak a fejében, aztán látta magát Szent Ferencként repülni... Hat órakor ébredt. Battán- házi Géza meg édesdeden aludt írógépének betűkosarában. Gyorsan felöltözött, megvette az összes reggeli lapot, beült egy presszóba, és az apróhirdetéseket kezdte böngészni, öt perc múlva megtalálta, amit keresett, A szöveg így hangzott: Sárga, Gyuri névre hallgató papagájom elveszett. A megtalálónak ötszáz forint jutalom. Név és telefonszám.

Mire hazaért, Battánházi Géza már az íróasztalán sétált.

— Hol voltál? — kérdezte szemrehányó hangon.

— Sétálni. Imádom a hajnali sétákat.

— Ühüm — morogta a papagáj.

— Na gyere — mondta az ifjú költő. — Most téged is elviszlek valahova.

— De én utálok sétálni. Inkább nyisd ki nekem azt a Hegel-kötetet. Imádom Hegelt.

— Majd utána. Gyerünk.

Az ifjú költő zsebébe csúsztatta a madarat, és kilépett vele az ajtón.

Hadházi utca 198., Kovács.

Az ifjú költő megnyomta a csengőt.

öreg, hetvenéves bácsika nyitott ajtót.

— Mi tetszik? — kérdezte gyanakvóan.

— A hirdetés miatt jöttem. Az elveszett papagáj miatt...

A bácsinak földerült az arca:

— Tessék, fáradjon be. Mama, meghozták Gyurikát! Mondtam én, hogy előkerül!

Idős, hajlott hátú nénike csoszogott elő valahonnan.

— Istenem, hát megkerült a Gyurika! Mutassa már, fiatalúr! — Az ifjú költő előhúzta zsebéből Battánházi Gézát, aki körülrepdeste a szűk konyhát, majd megállapodott a költő vállán.

— Te mama, ez nem a Gyurika — mondta az öreg, és a madár után nyúlt.

— Hát sárgának sárga — tűnődött a nénike.

— Pityuka vagyok, Pityu- ka vagyok! — szólalt meg Battánházi Géza.

— Mit mond? — kérdezte a nénike.

— Hogy Pityunak hívják — felelte szomorúan az öreg.

— Tegnap repült be hozzám. Odaadom kétszázért — mondta a költő.

— De hát ez nem a mi papagájunk — mondta a nénike.

— Mit számít az! — válaszolta a költő. — Madár, madár. Egyébként folyékonyan beszél, meg olvas. Igaz?

— fordult a papagáj felé.

— Pityuka vagyok, Pityuka vagyok! — mondta a papagáj.

— A franc essen beléd — sziszegte az ifjú költő.

— Na ne viccelj! — sziszegte vissza a madár. — Szóval egy tál lencséért, igaz? Egy tál lencséért... Hallatlan.

— Szóval kétszáz — fordult a költő az öregek felé.

— Hát tudja, fiatalúr, a mi Gyurikánk ... Azt nem pótolja senki más. De ha már idehozta. Adok érte száz forintot.

— Rendben van — egyezett bele a költő.

— Egy tál lencséért — sziszegte Battánházi Géza. — Ügyis visszaszökök hozzád. Egy tál lencséért... Hallatlan.

— Hát akkor rendben is volnánk — mondta a költő.

— Aztán jól zárják be, nehogy ez is elszökjön.

— Bízza ránk, fiatalúr — mondta a nénike —, ez már nem fog elszökni.

— Dehogynem — sziszegte Battánházi Géza.

Az ifjú költő jókedvűen indult hazafelé. Egy eposztornyon gondolkozott, aminek a címe: Mindenki kalitkában lakik.

A testvériség eszméjének mártírja

Kodály Zoltán román barátjáról

A Kodály-évb^en meg kell tanulnunk egy román nevet is:' Radu Urlátianu (ejtsd: uriöcjänu). Megérdelmi mind a magyar, mind a román nép tiszteletét, megbecsülését. Életét áldozta föl a két nép testvériségét szolgáló küzdelem oltárán.

Bukarestben született 1895-ben, előkelő román családból. Apja magas rangú katonatiszt volt. A művészi érzékenységű fiú zenei tanulmányait Drezdában és Berlinben végezte. Utána szülővárosában újság- íróskodott, zenekritikusként, majd Varsóba szerződött az operaház segédkarmesterének. Rövid ideig a besszarábiai, kisinyovi opera igazgatója volt, s aztán 1925-ben Temesvárra költözött, mint a Cu-rentul című fővárosi lap bánsági tudósítója.

A soknemzetiségű Temesvárott az értelmiség hamarosan megkedvelte a németül tökéletesen beszélő és rövidesen magyarul is megtanuló, kitűnő modorú, nagy műveltségű újságírót. Itt is nősült: elvette Ally von Artner színésznőt.

ö maga a színház karnagya lett, a helyi Zenebarátok Egyesületének karmestere, a temesvári zenei élet egyik élesztője. 1926-ban Temesvárott hangversenyezett Szatmári Tibor, a kitűnő zongoraművész, s koncertűt jóról Urlátianu elragadtatott hangú méltatást írt. Ezen a réven levelezésbe kerültek, s Szatmári meghívására 1928-ban meglátogatta a magyar fővárost. Lápjának meleg hangú tudósításokat küldött a budapesti zenei életről.

S ez az útja azért vált különösen jelentőssé, mert ekkor ismerkedett meg Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal, s révükön szerette meg a népzenén alapuló új magyar zenét. Temesvári zenekarával már 1933. októberbében bemutatta Kodály Marosszéki táncok című művét. Utána tervbe vette, a Psalmus Hungaricus bemutatóját. Erre ment rá az élete.

Mihelyt ugyanis a bemutatónak híre ment, a szélsőjobboldali, vasgárdista, nacionalista lapok támadást indítottak ellene. Hiába tűzte a Psalmus-szal együtt Enescu, Biancafort, Glazunov, Pahlen, Lányi Ernő műveit műsorára, a helyi Vestül, a Generatia Noua, a Tara dühödt támadást indított ellene, hazaárulónak, a magyar irredentisták bérencének bélyegezték, amiért „"Kodály irredenta művét” műsorára tűzte. Azzal vádolták, hogy „veszélyezteti Románia nemzeti integritását”. Urlátianu fölényes szellemességgel válaszolt a vádakra a Temesvári Hírlap karácsonyi számában, Dávid király irredenta hárfája címmel. Finom gúnnyal mutatta ki, hogy az „irredenta” mű szerzője, Dávid király, „judeai származású, lakóhelye ismeretlen”. „Egy kissé régen élt, valamivel a trianoni békeszerződés aláírása és a kisantant megalakulása előtt. A Psalmus Hungairicus című, közrendet veszélyeztető alkotást a betűvetés és olvasás tudományával otthonosak ismerik 55. zsoltár elnevezés alatt” — írta. Megzenésítette Kodályon kívül Mendelssohn, Florent Schmitt és még a zenetörténet sok más jelese. Magyar Zsoltár, mert Kecskeméti Vég Mihály fordította magyarra a XVI. században, és zenéjét a szintén magyar Kodály szerezte.

A támadások ellenére Urlátianu azt akarta, hogy a temesvári bemutatón jelen legyen Kodály Zoltán is. Óhaját a hangversenyrendező Aurel Tamasiu, akit szintén gyakran támadtak magyar művészek szerepeltetése miatt, támogatta, és a szólót éneklő Laurisin Lajossal együtt meghívta a zeneszerzőt is.

Kodályók 1934. január 2-án megérkeztek. Már az aradi állomáson újságírók várták őket, s míg a vonat, Temesvárra ért, interjút készítettek a Mesterrel. Köztük volt az Aradi Közlöny fiatal munkatársa, a tavaly elhunyt Csányi Piroska is. (ö később, 1938 és 1946 között, mint a Dél-Magyarország munkatársa, beírta nevét a hazai újságírás történetébe.) Apja, Csányi Mátyás, a forradalmak előtt Szegeden színházi karnagyoskodott, és éppen forradalmi szereplése miatt kellett 1919- ben, Aradra menekülnie. Mint az Aradi Közlöny 1934. január 4-i interjújából kiderül, Csányi Piroska édesapja az unokatestvére volt Kodály feleségének, Sándor Emmának. Temesvárott ünnepélyesen fogadták a Mestert. Elsőként dr. Emil Gradinaru, a várost művelődési tanácsnoka köszöntötte a vendégeket a hagyományos román köszöntéssel (Bine ti ve- nit!), majd magyarra fordította a szót. Utána Urlátianu franciául mondott üdvözlő beszédet:

— Itt most nem a román, nem a magyar és nem a német közönség nevében beszélek, ilyen különleges közönség itt nincs; Temesvárnak nemzetiségi különbség nélkül csak' temesvári polgárai vannak, akik büszkék erre a címre.

Kodály válaszában szintén erre utalt:

— Amint látom, itt tökéletes a lelkes harmónia. Sohasem hittem, hogy a zenének ilyen hatalmas ereje van ... Kérem önöket, hogy őrizzék gondosan ezt a drága kincset, a zene által megteremtett harmóniát.

A hangverseny — az előre bejelentett botrány nélkül — nagy sikerrel zajlott le. Kodály, akinek elmondták a fiatal karnagy áldozatos küzdelmét az értetlenséggel — a percekig zúgó taps után fölment a színpadra, átölelte Urlátianut, és halkan ennyit mondott: „Nagyon szépen köszönöm, fiam”.

A baloldali lapok osztatlan elismeréssel adóztak Kodálynak, művének, a bemutató zenekarnak, énekesnek, karnagynak; a jobboldaliak ádáz támadást indítottak mindezek ellen. A hangverseny után a román kulturális tanácsnok • díszvacsorát adott Kodály tiszteletére. Pohérköszöntők hangzottak el a romén—magyar közeledésről, együttműködésről.

A jobboldali lapok támadása azonban még ha lehet, fokozódott. Urlátianut följelentették, bojkottot hirdettek a magyar művek ellen. Azzal vádolták a temesvári magyar kisebbséget, hogy most kimutatta foga fehérét: „Nem ^művészetnek, hanem a magyar nemzetnek tapsolt...”

Urlátianu nem tette le a fegyvert. Köszönet címmel a Temesvári Hírlap 1934. január 9-i számában nyilvánosan nyugtázta mindazok segítségét, akik a hangverseny mellett állottak. Ez azonban inkább olaj volt a tűzre. Másnap, 4-én, a hangversenyt Aradon is megismételték, hasonló sikerrel. Kodály itt ismét nyilatkozott: sokszor hallotta, úgymond, a Psal- mus-t már, de úgy még soha, hogy „román dirigens vezényelte a magyar szerző, magyar művét, német ajkú kórussal, magyar, német és román összetételű zenekarral”. Ebben, mondotta, méltán lát jelképet.

A vendégek távozásakor a Zsoltár körüli vihar tovább tombolt. Urlátianu nem rettent meg, sőt februárra Bartók szerepeltetését vette tervbe, s egyúttal a nagy zeneköltő nagyszentmiklósi házának emléktáblával való megjelölését is. Ez újabb fölhördülést hívott ki a jobboldaliak részéről. Bukaresthez fordultak, és sikerült elérniük, hogy a kultuszminiszter a február 26-ra tervezett Bartók-ünnepséget letiltotta. Az erről szóló értesítést ugyanaz a Gradinaru tanácshok írta alá, aki egy hónappal Kodályt magyar szóban fogadta a temesvári pályaudvar várótermében ...

A hajsza folytatódott. Édesapja — nem tudni", őszintén-e vagy kényszerből — kitagadta fiát. Temesvár vezetősége, amely korábban támogatta a testvériség jegyében lezajlott hangversenyt, és díszvacsorát adott Kodály tiszteletére, föloszlátta a városi zenekart, elbocsátotta állásából Urlátianut. A Generati Noua 1934. március 11-i számában azzal vádolta meg, hogy anyagi érdekből adta elő a Psalmus-t.

Urlátianu visszatért az újságíráshoz, majd 1934. augusztusában megbízták a bánsági román dalszínház megszervezésével. A megnyitón októberben Lehár Ferenc Giudittáját vezényelte. Decemberben, Bukarestben vendégszerepeitek vele nagy sikerrel. Ennek ellenére a dalszínház csődbe jutott, s ő ismét állás nélkül maradt. Ugyanakkor újabb döfés érte: 1935. február 25-én közölték a lapok, hogy a belügyminisztérium egyrészt megtiltotta Kodály Psalmus-ának!, „a magyar revizio- nizmus himnuszának” előadását, másrészt Urlátianunak, amiért ezt a művet előadta, vezényelte a szerző jelenlétében, megtiltotta a jövőben a karmesteri tevékenységet. .|E,

Ezzel betelt a pohár. A kétségbeesésbe kergetett író, művész, 1935. március 7-én, hajnalban, a Curentul nyomdájának udvarán főbe lőtte magát.

Negyvenéves volt. A baloldali lapok megírták tragédiáját, a jobboldaliak haló porálban is gyalázták.

Pintér Lajos, aki a Magyar Zene 1979-i évfolyamában közreadta a Psalmus temesvári és aradi bemutatójának tragikus következményeiről szóló dokumentumokat, dolgozata végén ezt írta:

„Mert hős volt Radu Urlátianu. A testvériség eszméjének mártírja. A könyvtárak régi újságikötegeiből hoztam át a mába ezeket az írásokat, hogy ne merüljenek feledésbe, s magasztos hálával véssük Radu .Urlátianu nevét, a gyászos kor hőseinek sorába, azok mellé, akik, mint ő, egy tisztultabb, szebb, emberibb korért küzdöttek — életük árán”.

Péter László