Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népüjsag,W2.augus.tuszs.,siombot Mátyás király és a reneszánsz Magyar művészeti kiállítás Ausztriában Schallaburg nevét a magyar közvélemény nem ismerte eddig, s nem is csoda: egy alsó-ausztriai hegytetőn álló magányos műemlék, s nincs kapcsolata történelmünkkel. Mi okból tarthat mégis igényt figyelmünkre? Schallaburg nevét ugyanis most már meg kell jegyeznünk: sokat fogjuk még emlegetni Ausztriáról való jószomszédi kapcsolatunk címén, de úgy is, mint egy fontos külföldi, magyar vonatkozású művelődéstörténeti esemény színhelyét. Itt rendezték meg ugyanis a Corvin Mátyás és a reneszánsz Magyarországon című kiállítást. A schallaburgi kastély eredetileg magánkézben volt, s míg a második világháború után a tulajdonviszonyok nem rendeződtek, az épület leromlott. Végül Alsó-Ausztria tartományi kormányzata vette át, és 1968—74 között restauráltat- ta. Az elmúlt évszázadoknak szinte valamennyi stílusa megtalálható benne. Az első falakat a késő középkorban emelték, a fő épülettömb a XVI. századból való. A lakóvár román, a kápolna gótikus, a kert manierista stílusú. Három boltíves kapu alatt jutunk be a nagy árkádudvarra: a körben álló terrakotta kariatidák között nincs két egyforma. A szomszédos kis árkádudvar boltívei fölé a kastélykápolna tornya magasodik. A nagyobb udvaron középen kút, a sarokban étterem. A várat gondozott ligetek, kertek, tavak veszik körül. Schallaburg reprezentatív tanácskozások, hangversenyek színhelye. De mindenekelőtt kiállításoknak ad otthont: 1974-ben például az osztrák reneszánszt, 1980- ban a sumer, asszír és babiloni művészetet mutatták be, jövőre a perui inka kincseket. Idén a Mátyás király korabeli magyar reneszánsz iX'HALAÍVVRG Schallaburg vára egy XVII. századi metszeten emlékeit állították ki: 23 teremben 893 tárgyat. A legnagyobb anyag, amit eddig bemutattak; újabb helyiségeket is megnyitottak e célra. Mátyás királynak művészeteket, tudományokat istápoló tevékenysége iskolai tananyag: tudjuk, hogy költők, festők, történetírók, építészek éltek udvarában, s hogy könyvtárának egy-egy megmaradt darabja ma világhírű közgyűjtemények szigorúan őrzött kincse. De hogy a magyar reneszánsz és humanizmus ilyen szervesen simult bele a nagy európai művelődéstörténetbe, hogy ilyen sok és sokféle, ennyire kimagasló értéket teremtett, az meglepő a laikus számára. Elképzelhető azonban, hogy a magyar reneszánszról itt összegyűjtött anyag, amelyhez hasonló gazdagságú még sohasem volt együtt — a szakembereknek is újdonságot jelentett: további kutatásokra ösztönzi őket. A 750 oldalas (két kiló súlyú) katalógus, amely részletes tárgyi leírások és színes képek segítségével végigkísér a kiállításon, számos résztanulmányt, összefoglalást is tartalmaz a korról, a kor művészetéről. Magyar részről egyébként többek között Klaniczay Tibor, Török Györgyi, Balogh Jolán, Mályusz Elemér neve fémjelzi a nagy vállalkozást. Ha azt írtuk, meglepő a kincsek ilyen tömege, nem voltunk egészen pontosak. Megható is. Joggal érezhetünk büszkeséget egy kiemelkedő magyar történelmi személyiség tehetségének, alkotó szellemének eredményét látva. A tankönyvek azt írják: Mátyás életműve nagyrészt megsemmisült, ami megmaradt, az is szétszóródott a világban. A kiállított tárgyak alá írt rövid szövegek nemcsak arról tájékoztatnak, milyen nevezetessége van annak a könyvnek, oklevélnek, fegyvernek, ékszernek; arról is: honnan való, ki adta kölcsön. A legtöbb magyar és osztrák közgyűjtemények tulajdona, de müncheni, bécsi, milánói, londoni, vatikáni, párizsi, New York-i és lichtensteini könyvtárak, múzeumok, levéltárak és magángyűjtők nevét is olvashatjuk. A kiállítás rendezése mintaszerű. Egyrészt tematikai csoportosításban, másrészt időrendi sorrendben közli anyagát. Minden új egység előtt (történelem, irodalom, építészet stb.) rövid tájékoztató. Szöveg csak a legszükségesebb. A tárgy beszél. Mátyás visegrádi palotájának vörös márvány kútja, miseruhák Esztergomból, Mátyás és Beatrix fehér márvány portréja, Hunyadi János és Kapisztrán János olajképe, Bonfini Rerum Ungaricarum Decadese, Bonfini Cronicája, a Turóczy- krónika. Mind-mind eredetiben. A reneszánsz építészet szép magyarországi emlékeiről — Máré, Vajdahunyad váráról, Egerről, Sárospatakról, Pannonhalmáról, Siklósról pedig fényképeket látunk. A kiállítás novemberig tart nyitva — az anyag egy részét jövőre Budapesten is bemutatják. Addig is: az Ausztriába látogató vagy átutazó magyar turista — ha teheti — látogassa meg Schallaburgot is. Nincs hír arról, hogy utazási irodáink szerveznének oda programot, tanácsunk tehát csak az egyéni turistáknak szólhat. Ne keressék a térképen a kastélyt; még az osztrák autóklub részletes térképén sincs rajta. Amikor az E5-ös autósztrádán elhagyjuk a St. Pölten-i elágazást és jobbra feltűnnek a melki apátság falai, balra a hegyoldalban meglátni Schallagurg tornyát. Melknél kell letérni az autópályáról: innen hat kilométeren át sárga tábla segíti az autóst a kastély bejáratáig. A tárlat naponta 9—17 óra között tart nyitva. A belépő 30 schilling, az úgynevezett családi belépő (szülők és két gyerek): 60. A csoportos látogatók, a diákok és a magyarok kedvezményt kapnak. Gárdonyi Béla A színház és a film mestere: Várkonyi Zoltán ^ I • ■ ^ t Banánházi Géza A kihívások embere volt. Akkor csinált politikai színházat, amikor ez egyet jelentett az életveszéllyel, akkor vállalkozott a színházalapításra, amikor a legbátrabbak, a legvállalkozóbb kedvűek is igyekeztek minél messzibbre kerülni Thália oltáraitól, akkor kezdett realista filmet forgatni, amikor még javában dívott a feketefehér sematizmus, és akkor fordult a közönségfilm felé, amikor szinte öngyilkosságnak számított az ilyesmi. Nem lehetett könnyű az élete, s persze azoké sem, akik mellette éltek, dolgoztak. Várkonyi Zoltán na- gyonis értett hozzá, hogy a róla frissiben kialakított képet azonnal átformálja, cáfolja — ha kell, s hogy esetleg ő maga készítse el saját portréját. Ezért szerették és ezért nem szerették. Utálta a középszert, és ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy sokan nagyon féljenek tőle, veszélyesnek minősítsék, pedig csak megpróbált következetes lenni. Szerette a színházát, a Vígszínházát, amelynek patináját az új direktorok közül neki sikerült újra bearanyoznia. Nem ragaszkodott mereven a tradíciókhoz, de nem akart semmit sem elölről kezdeni, hagyományok híján. Szerette a megrázó drámát és a kommersz, ha úgy tetszik, bulvár komédiát, Shakespeare-t és Molnár Ferencet, mert tudta, egyik nélkül sem lehet színházat csinálni. Illetve lehet, csak nem érdemes. Rendező volt, ízig-vérig, de nagyszerű színész is. Híres szerepei: IV. Henrikje, Mö- biusa, Moscaja, Higginse — csöppet sem homályosították el rendezői babérjait; Gi- raudoux, Pirandello, Németh László, Molnár, Schisgal és Neil Simon produkciói tökéletesen képviseltek egyfajta színházi stílust, amit lehetett nem szeretni, de nem elismerni alig. A filmben is szerencsés kezűnek bizonyult, a neo- realista iskolából kinőtt remeke, a Simon Menyhért születése friss őszinteségével, mondanivalójának kereset- lenségével hozott pezsgést a magyar filméletbe. Elsők között látta meg a tévé lehetőségeit és igyezett itteni művekbe is átmenteni invencióját, hatalmas tapasztalatanyagát, megbízható ízlését. A filmben felfedezte, ki tudja hányadiknak és hányadszor a publikum meseigényét, romantikaéhségét és útja szükségszerűen vezetett innen a Jókai- és Gárdonyi- filmekig. A Kárpáthy Zoltán, az Egy magyar nábob, az Egri csillagok, a Fekete gyémántok igazi moziélményt kínáltak, a legnemesebb irodalmi anyagból. Nemlaha György P énteken történt, dél-' ' után hatkor. Az ifjú költő már három órája kínlódott legújabb versével, de a második sornál sehogyan se jutott tovább, így aztán borongós ábrázattal várta az ihletet, ami csak nem akart megérkezni. Pedig már mindent kipróbált: bámulta a szemközti ecetfát, főzött magának két kávét, megivott három pohár bort, fiókja mélyéről pedig előkotorta kedvenc költőjének, Petőfi Sándornak a portréját, de hiába, most mindez hidegen hagyta. így aztán ceruzáját rágcsálva ült és káromkodott. Már éppen abbahagyta volna az egészet, amikor különös dologra lett figyelmes : az ablaka felől gyenge kopogást hallott. Fölállt, és kinézett. Egy apró, sárga papagáj nézett vissza rá a párkányról. Az ifjú költő némi csodálkozással nyitotta ki az ablakot. A papagáj óvatosan belesett, néhány másodpercig gondolkozott, aztán hirtelen mozdulattal berepült a szobába, és megállapodott a hófehér papírlapon, amin mindössze két sornyi betű éktelenkedett. A költő becsukta az ablakot, visszaült a székre. — Kár, hogy nem tudsz olvasni — mondta a papagájnak. — De tudok — válaszolt a papagáj, és odapiszkított a papírlapra. — Micsoda? — ugrott fel a költő. — Nyugi, nyugi — mondta a papagáj —, szánalmas két sor volt. Ilyen rosszat még életemben nem olvastam. Ezek szerint te költő vagy, ugye? A költő néhányszor erélyesen megcsípte magát, csak utána felelt. — Igen, költő vagyok. — Jól van. Fogsz te még jobbat is írni. Adnál egy kis vizet? Rettenetesen megszomjaztam. A költő remegő térdekkel szolgálta ki a madarat. A papagáj, miután megitta az edény vizet, körülsétált a szobában, felrepült a könyvespolcra, csőrével megkopogtatott néhány könyvet, végül a költő fejére szállt. — Na, ide figyelj, költőkém — mondta —, eléggé fáradt vagyok, de ha akarod, azért írhatunk egy verset. — Hogyhogy írhatunk? — kérdezte a költő. — Majd diktálom. — Na ebből elég! — kiáltott a költő, és megrázta a fejét. A madár riadt szárnycsapásokkal az íróasztalra esett. — Ezt lehetőleg többé ne csináld. A végén még elpusztulok. «> — Rendben van. Te pedig lehetőleg fojtsd magadba a hülye szövegeidet. — Jó, jó, csak segíteni akartam neked. Mert az a két sor, amit az előbb olvastam, szörnyen felingerelt. — Ha már ilyen okos vagy, remélem, azzal is tisztában vagy, hogy nem lehet mindennap remekműveket írni. — Igazad van, de te viszont azt lásd be, hogy abból a két sorból még Dylan Thomas sem tudott volna verset írni. Pedig ő aztán nagy költő volt. — Egyáltalán ki vagy te? — Ja, még be sem mutatkoztam. Battánházi Géza. — Elég hülye neved van. — Tudom. A gazdám felesége találta ki. Csak nők ne lennének a világon. — És hol tanultál meg ilyen jól olvasni, meg beszélni? — A gazdám író volt. Elég neves író. Kiolvastam a fél könyvtárát, néha még diktáltam is neki. Igaz, csak olyankor, amikor megakadt. De az írók elég gyakran akadnak meg. Az ifjú költő szemérmesen nézte a madárpiszkokkal díszített két sort, majd gyengéd mozdulattal összehajtotta, és a szemétkosárba ejtette. Sokára szólalt meg: — Vacsoráztál már? — Köszönöm, nem vagyok éhes. Viszont, ha adnál egy kis bort... A költő tojásrántottát készített magának, majd vacsora után az előbbi edényt borral töltötte meg, maga pedig üvegből ivott. Végig- heveredett az ágyon, és nézte, ahogyan a papagáj szür- csöli a bort. A papagáj pedig kortyolt egyet, és a költő felé fordította a fejét. — Nem is rossz ez a bor. Meglátod, jól megleszünk mi itt kettesben. Az ifjú költőnek remegni kezdett a gyomra, de azért közölte, hogy van még itthon egy üveggel. A papagáj bólintott, és megkérdezte: — Mi lesz ma a tévében? — A Derrick felügyelő. — Azt szeretem. Megnézzük, és ha akarod, utána írhatunk egy verset. — Elég! — süvöltötte az ifjú költő.
