Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 28., szombat Félszeg jegyzet Virágh Tiborról Cjsághír: Virágh Tibor előadóművész az alkotmánynapi ünnepségen a megyei tanácson átvette a Szocialista Kultúráért kitüntetést. (Milyen különös dolog egy emberiről írni. Mindig is irigyeltem azokat a kollégákat, akik bátran és miagalbiztosan lépnek. a diktálóasztal elé, ülnek az írógép mögé, hogy másnap az újság hasábjain ólombetűkből rajzolódjék ki egy-egy portré, egy ember képi lenyomatának többet adó Írása. Maigalmon ismét azt veszem észre, hogy bizonytalan vagyok. Nem tudom ugyanis), eléggé alaposan ismerem-e Viirágih Tibor előadóművészt, újságíró kollégáimat, akivel több mint évtizede dolgozunk egy munkaihelyen, s talán többek is vagyunk, mint kollégák. Mégis hetek kellettek, amíg megszületett egy rövidke írás róla. Azazhogy most sem róla írok hanem élég el nem ítélhető módon salját aggodalmaimról, hogy valósághű lesz-e a napilap rettenetes, önmegújífó ismétlődésében egy rövidke cikk. És csak most az utóbbi egy mondatot leírva villan át agyamon valamiféle meg- könnyebüűés érzete, hogy lám, mégiscsak róla írok, hiszen neki köszönhető, hogy szigorúbb vagyok magamhoz, mint máskor. S rögtön ezután jön az ebből következő felismerés és kérdés, hogy miért nem vagyok mindig ilyen? Talán azért jut eszembe, mert sokszor láttam, sokszor részt vettem műsorainak előkészületeiben. Láttam töprengeni, napokon keresztül' gondolkodni a mondandó mikéntjén. Azért szerettem és szeretem ezeket a napokat, mert önvizsgálatra késztet(ett), önnön magáimmal szembeni őszinteségre sarkall (t) igényessége, a készülő előadás iránti tisztelete, felkészülésének tisztasága, öt magát is ilyenkor szeretem legjobban. Indulatai más dimenzióban szikráznak fel ilyenkor, újra és újra előveszi önmagát, viszonyát társaihoz és a körülötte felkaivargó gondokhoz. Közösségiekhez és magánemberihez egyaránt. Sokszor mondta, mondja magáról hogy félelmek és bátorságok között hányódik. Félelmek néha az ügy hiábavalóságától, bátorságok az ügy szeretetéért, amit képvisel; jobbítani a koron, tisztázni összekuszált frontvonalakat, és kételkedni állandóan, hogy képes-e erre, hivatott-e rá? Újságíró, hivatásos előadóművész, röviden': közéleti ember, mondják rá. Több annál. Számomra több. Segítség, fogódzkodó. Erőt adó egy-egy József Attila-i gondolatsor tiszta kigyújtáséval, amely általa kimondva válik érzelmileg is érthetővé. Sókat köszönhetek neki. Szigethy András A földrajzi nevek egyöntetűségéről A Rock Színház Egerben Ókori táncdalfesztivál Akvarell fl-tól Z-ig A Vili. országos akvarellbiennáléról Mintegy kétszáz térképész és nyelvtudós jött össze Genfben arra az ENSZ által szervezett konferenciára, amelyet a földrajzi nevek egyöntetű írásmódjának kialakítása céljából hívtak ösz- sze. Ez a negyedik ilyen tanácskozás. Ezúttal azt kísérlik meg hogy az orosz ábécé betűinek találjanak minden nyelv számára elfogadható latin betűs írásmódot. Minden megbecsülésem ezé a csapaté, amelyik nálunk sajnos szokatlan módon az ügyszeretet jegyében szerveződött. Lelkes és fiatal ez a gárda, amely lassan hivatalos elismerést csikar ki magának, anyagi lehetőséget a még oly pénzínséges időben is, mint ez a mostani. Úgy vélem azonban, hogy a létezés örömén túl kell jutni a Rock Színház megítélésében. Van számomra egy igen fontos „műszer”, amelyik segít az előadások értékének megállapításában. Ez pedig a szék. Ha kényelmetlen, ha az este egyik legfontosabb tartozékává válik, akkor valami baj van a látottakkal. Ha túlságosan oda tudok figyelni arra, hogy az ülőalkalmatosság milyen, akkor nem tud lekötni, ami előttem zajlik. A körcsarnokban, augusztus 25-én este a Sztárcsinálók című rockopera alatt nagyon feszengtem. Sehogy sem akart jó ülés esni... Hosszan elemezgettem magamban, hogy miért is nem tetszett az, amit láttam. A történet tulajdonképpen érdekes, a szöveg ugyan bugyuta, de nem vészesen. A mondandó fontos, s ha némileg szájbarágós is, nem lehet sokkal együgyűbb, mint a híres nyugati rockoperáké. A siker végül is egy dolgon múlik, ez pedig a zene. Nem hiszem, hogy a Sztárcsinálók bármelyik részlete slágerré válhat, vagy ha az is lesz, túlröppenne a dallam a határainkon. Tudniillik egész idő alatt az volt a benyomásom, mintha valahol, valamikor hallottam volna már mindet. Ha létezne a rockzenének közhelyszótára, ez a mű bizonnyal kitűnő vetélytársa lenne a gyűjteménynek. Az előadás egyetlen percét sem éreztem olyannak, ami egyszeri és megismételhetetlen volna. Pedig a rendezés lenyűgöző volt olykor, akadtak érdekes, látványos képek, sodró részek, de valahogy a lelke hiányzott az egésznek. Persze mondhatná erre bárki, hogy a legnagyobb világslágerek is tartalmaznak ritmusukban, dallamukban régi elemeket. Mégis van bennük valami eredeti. Nehezen mondom ki ezt a szót, s félve írok az aggályaimról, mert szeretem, féltem ezt a bátor együttest. Mégis, minden rokonszenv ellenére nemcsak a darab keltett bennem vegyes benyomásokat, de a társulat is. Vannak benne jó hangú szereplők, meg olyanok is, akik jól tudnak játszani. A kettő ritkán találkozik. A mozgás, a tánc a legérdekesebb, legerőteljesebb. Valószínűleg, ha kedvezőbb keretek közé kerülnek a társulat vezetői, jobban tudnak válogatni, sokoldalúbb színészeket találnak. Kiemelkedik Szolnoki Tibor, akit sokan és sok helyen dicsértek már. Néró szerepében sok körülötte a légüres tér, a bejátszatlan terület a színpadon, így némileg eltúlozta gesztusait. Valahogy a műfaji meghatározással van a legtöbb gondom. Ha nem rockoperának, hanem mondjuk rock- operettnek kereszteljük el ezt a művet, már kevésbé bántóak a sablonok. De jó lenne ezzel az együttessel úgy találkozni, hogy egy jobb darabot mutat be, amelyben ráadásul minden szereplő a helyén van! Addig pedig itt ez az „ókori táncdalfesztivál”, karriertörténet, amellyel a társulat tagjai járják az országot A lehetőségeikhez képest kiválóan. De remélem, tudják ők is, mennyire viszonylagos ennek az előadásnak az értéke. Minden országos kiállítás fenyegető réme — olykor tapintatosan a bőség zavaraként emlegetjük — az unalom. Okai: az „alkalomhoz illő” komolyság, a műfaji határok — esetleg tematikai megkötések — és a CSAK JÓ színvonal. Kiállítási gyakorlatunk elszomorító demokratizmusa: a mindent lehetőleg egy színvonalra igazítás elve. Elbben nincs helye a minősíthetetlen rossznak és gyakran távol marad a kiemelkedő, a jeles. Az ilyen — gondolnánk — erőfelmérő alkalmak, egy ideje nélkülözik a művek és művészek vitáját, műről, művészetről. Nincs vita, a képek nem „feleselnek”, legföljebb egymás elé nyomlakodnak, „rálicitálnak” egymásra. Az eredmény a zsongítóan unalmas „zümmögő kórus”, a komolynál kétségbeejtőbb komoreág. Hogy mindez a VIII. országos akvarellbiennálé esetében nem ölt oly ijesztő méreteket, az a zsűri felelős, kiemelkedően jó munkáját és a rendezést dicséri. Méltán híres, barokk városunk mértéktartóan komoly, árnyalt színekkel dús tablóját vonultatja föl mai magyar festészetünknek. Festészetünknek, amely néha fogalomzavarokkal küzd, gyakran műfajok és műformák mezsgyéin botorkál, nehéz kiigazodni az irányzatok, divatok, a közönség, a művészet fogyasztóinak ízlése és igényei között. Nehéz meghatározni, hogy mi is az akvarell, de nem lehetetlen. Határeset — ha mégoly divatosan is cseng a kifejezés. „Egyperces” műforma — a friss benyomások spontán, vázlatos, esendőén üde rögzítésére, LEJEGYZÉSÉRE látszik szolgálni. Maga ÉRTÉKE éppen e KÖZVETLEN KÉZJEGY mivoltában rejlik, a mű születése nagy mágiájának KÖZVETLEN LENYOMATA. Megismételhetetlenül egyedi, máshoz nem hasonlítható, nem hamisítható. Ezt az elsődleges „helymeghatározást” tágíthatja a nyelvi, anyaghasználati értelmezés: VlZ-FESTMÉNY. Hányszor varázsolja a kúp- rázat képeit a vízen ezer darabra törő fény retinánkra, s hogyan színezi ijesztővé a távoli vidékek embere sárral-vízzel és agyaggal — arcát és testét, hogy gonosz szellemeit, ellenségeit elriassza. E végletesnek tűnő példák szemtágító horizontja adja a kezébe festőink javának az akvarellt. Vannak, akik még küzdenek az anyaggal, nekik még nem adatott meg ellátni a horizontig. Ezek a munkák ügyetlenek, grafikusan kemények, ami lehet alkati adottság is, de semmi esetre sem teszik az akvarellt a grafikához közeli műformává. Vagy éppen elbeszélő jellegűvé, ami gyakran a mondanivaló hiányának érzetét kelti az emberben, ellentmondó módon. Mások, és — szerencsére — ők vannak többségben, jól, sőt virtuóz módon „élnek együtt” az anyaggal. Bőbeszédűséggel és ügyetlenséggel nem erőszakolják meg a műfajt, a festészet műfaját, az akvarellt mint mű- formát. Bihari Sándor, Orosz János, Iványi Ödön, Misch Adám, Szabó Ágnes, Szent- györgyi József, és a kiemelésre külön érdemes Lóránt János vezetik e „jobbik. részit”. ■Lóránt János — talán nem árulok el titkot — immár egri színekben szerepel a díjazottak sorában. Munkái az első benyomás drámai hangú hevében, s a káprá- zat utáni ború árnyalt szürkéiben fogantak. Művészi hitelének aranyfedezete vívódó önmaga, drámai alkatának őszinte vállalása, amely szinte ÁTÉGETI minden művét. Egészen más szín Misch Adám üdén tiszteletlen munkája, amely az akva- rell-fogalom más rétegeit feszegeti. Egy kicsit montázs szerkezetű, nem kevés konceptuális ízzel, de szerencsésen szelídíti a műforma határai közé ízig-vérig városi festészetét. E nevek árnyékában — talán nem egészen szerencsés a kifejezés — képviselik a derékhadat: a szürreális ízeket hozó Bartl József, a gyermeki világ hangját idéző Földi Péter, a nosztalgia színeit meglebbentő Bi- kácsi Daniella, a drámai teatralitással fűtött Kiss György és a játékosságot a dekora- tivitéssal kellemesen elegyítő Mayer Berta. Dienes Gábor, Kiss Zoltán László és Mészáros Géza veszik át a „stafétabotot” Mischtől, hogy bemutassák — meddig járható az akvarellista útja. Dienes nem kellemetlen cinizmussal elegyíti a reneszánsz fenséget a jól kispekulált festék- csurgatás tervszerűen kusza szövevényével. Kiss a reneszánsztól távol, a ma valóságában lappangó, már- már érthetetlen brutalitást, kollektív szorongásainkat fogalmazza újra, a röntgen- felvételeket idéző szakadó, zott fátyolossággal. Mészáros a konceptuális gondolatot — a papírmerítés technológiájából kiindulva — pop-artos tárggyá racionalizálja, s kijelöli a kiállítás, a műfaj ívének ez idő szerinti végpontját. Hogy mennyi múlik egy kiállítás környezetén, art •bizonyítja az idei biennálé színhelye — az MSZMP Heves megyei Oktatási Igazgatósága —, amely hosszú idő után először, méltó otthona e joggal rangos, országos kiállításnak. Sarkadi Péter Gábor László A száműzött Ulrika dala, Kováts Krisztától BÁRÁNY TAMÁS : d FÉSŰI US EL EGi i XXXII. — Jó, jó — legyint dühösen Kata —, játékból! így beszéltük meg. Másképpen nem tudnád robbantani a kapcsolatukat. Megkéred, ő szakít az öreggel, együtt jártok egy darabig, aztán sajnálatos módon közbejön valami ... A fiú-bólogat. — Így is volt. És amíg nem voltam biztos a magam érzelmeiben, én is így gondoltam. — De most már nem? — Kata kérdése, mint a penge. — De most már nem. — Komolyan gondoltad a leány kérést? — Komolyan, — Lali hangja halk, de elszánt. — Az ilyesmivel nem tréfálkozik az ember. — Ép eszednél vagy?! — csattan föl Kata. — Tudod egyáltalán, hogy mit beszélsz? Lekötöd magad, és éppen egy ilyenhez! Ezzel még igazán ráértél volna! — Ugyan! — mosolyog Tibor. — Végre tudja csak meg ő is, hogy mi a házasság. A felesége ránéz; pillantása éget. — Ez káröröm vagy jókívánság? — Is, is ... — vigyorog Tibor. Kata töpreng. — Egy jó mindenesetre van a dologban: így már nincs visszaútja a papának, mint esetleg lett volna, ha a szakításuk után te is faképnél hagyod a kis nőt... — Bocsánat: Máriát. Megkérhetnélek? — Meg, meg — bólogat megadóan Kata, majd Tiborra néz. — Túl jól sikerült a kísérlet, öregem! Látod? — Hálás is vagyok érte! — Lali odalép a nénjéhez, megcsókolja. — Ha nincs ez a korszakos ötleted, soha meg nem ismerem Marit! — Túlélted volna! — legyint Kata, s fejét csóválja. — Hogy ez a kis — Lalira néz, nyel egyet — hölgy mennyi bonyodalmat okozott ebben a családban! Fantasztikus, nem? Lali gondterhelten ingatja fejét. — És ez még semmi ahhoz, ami most jön! Két szempár mered rá döbbenten. — Miért? — kérdi Tibor. — Szegény apád miatt... ő még hátravan! Hogy adjuk a tudtára? ... Riadt csend. Kata aztán a tűzhelyhez lép, s csak eny- nyit dünnyög: — Majd gondolkozom rajta! — Ne félj! — ragyog fel Tibor szeme —, akkor megszületik a megoldás! — Menjetek is be, ne zavarjatok ! Tibikém, teríthetnél! Megvacsoráztak; az utolsó korty bort isszák asztalbontás előtt. Szász Bálint magasba emeli poharát, s odafordul Lalihoz. — No, nem gondolta még meg magát, fiatal barátom? A hely változatlanul várja a fejlesztési osztályunkon! Mostanában nagyon előtérbe került az elektronika. — Nagyon kedves — hajol meg ültében a fiatalember. — Még sor kerülhet rá, igazgató úr. •— Csakugyan? — derül fel Szász Bálint arca. — No lássa, ez már igazán jó hír! Megunta talán az államilag engedélyezett kontárkodást a szabad idejében? — Nem erről van szó. De nősülés előtt állok, és a jövendőbelim utálja a fusizást. Így aztán előbb-utóbb föl kell hagynom veie. Viszont a szent, de pocsékul fizető tudományból nem túl dók egzisztenciát teremteni magunknak, következésképp érdekelne egy jobban fizető üzemi állás. / — Nősül? — kérdi az öreg felvillanyozva. — De hisz ez gyönyörű, fiatal barátom ! — Elérzékenyülten bólogat. — Hát hiába: a családi hagyományok! Ez a szellem itt maguknál, Katalinka ... Gratulálok az öcs- cséhez! — Köszönöm — mosolyog Kata. — Csakugyan remek fiú! —Neki is a fészek melege hiányzik igaz? — Szász Bálint elréved. — Istenem, milyen boldog lehet: maga még megteremtheti magának! — Hát igen, így van ez — motyogja Tibor feszélyezve. Tudja, hogy az öreg mindössze három éve özvegy, s azt is tudja, hogy igen szépen élt a feleségével. Amaz most hirtelen a zsebébe nyúl, előveszi a naptárát, lapozgat benne. — Mikor lesz az esküvő? — kérdi élénken. Lali mosolyogva rázza fejét. — Még nem tudom. Előbb mindenesetre az eljegyzés ... — Meghívnak, Katalinka? — fordul az asszonyhoz az öreg. — Nagyon boldoggá tennének vele! A nővér és fivér összenéz; Lali bólint. — Persze, hogy meghívjuk, Bálint bácsi! — Ilyen öröm! — csóválja fejét az öregúr meghatottam — Egy újabb boldog otthon! — Megint belelapoz a naptárba. — Melyik napot táblázzam be nektek, fiacskám? A csütörtök, ugye, hála a kedves húgodnak, foglalt ... Talán a kedd? Vagy a hétfő? (Folytatjuk)
