Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-20 / 195. szám
NÉPpJSÁG, 1982. augusztus 20., péntek MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Csanády János: Augusztusi reveláció István fekete jobbkezétől arany pecséttel élt e táj, s ezer év kemencéjében sütött kenyérként fehérük az ország. Kegyetlen kezek lefaragták a hegyek kenyérhéj-karéját — s hóharmattal, futó homokkal vad, alföldi szelek befújták. Vess számot hát magyar magaddal, mert új vetés nő minden tavasszal, újra tódul a mezők torkán aratók éneke, a búza. Gazdag ez a nyár, vidd magaddal a holdsütött éjek nyugalmát, a nappal befűtött kemence hullámzó hevét álmaidban. Jut még, ugye? — juthat eszedbe: anyád, anyád, anyád sütötte — mert van kenyér és van még ország. Házunk ereszén kitekintve a fecskék kis családját látom. Jönnek-mennek a levegőben boldogan, mint egy gyermekálom. Hány nemzedék? Ó, nem a honfoglalók óta, csak a perctől, mikor először üdvözöltek ? ! Mert elmentek és visszajöttek a nagyvilágot átfogó lég végtelen csatornáin át. Vonulásuk térképe vénebb Ázsia legrégibb ösvényeinél. „Mióta ember néz az égre ...” mindig is az egész világ volt a hazája, a reménye; sebet azért kapott, mert az egészhez ragaszkodott, hazáját védve — és nemzedék jön nemzedékre minden évben e honba térve. szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kis,birtokokon akadt x olyan gép, amit 'beleástak a földibe, és a vasrúdjaik is a föld ailatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelíd masina volt az még, a felesek gör- hes tovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt veié a miunka, szíj nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett aló, szénszag, kormos gépész, sdvíitó fütyülés, tűzvészedelem és emberi szerencsétlenség — mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos. Azon időkhöz képest csodálatos; hogy tájakon, amelyeken sohase járt, íme, a va&bikai az ő minden tolda- lékaivad megjelen. — Szava olyan rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsifás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megüt ődéssel hallgatják és mondják: — Hejnye, ez mán mégiscsak igazán de furcsa dolog. Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öregember azt mondja: No, nézd el, nézd... Míg mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli ezt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki. A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulaj dóm árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos? ... Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnék a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kótainmyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kormányos Etel nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyújtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, miikor látja; hogy mint valamely kereszt, Etel is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál: — Megállj! Hát hiszen 'igen. Miár megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madár húsú Etel ezelőtt sem lehetett vai- tami nagyon súlyos, most pedig még könnyehb, mert lábai neki már nincsenek. Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a pelyvát is. A föld tiszteletére egy leány fölál- doztatott. A kocsi, amely a testét vinné, az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik: — Mit vdszöl? — Etelt. — Hát mit esött az Etel- lal? A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja: — A gép... E nap a környékein hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott, így a cséplő sem dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait is. De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órás tanyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cir- kalmokat. Cseh szemmel a magyar történelemről Beszélgetés Prazák professzorral egy készülő kötetről Prazák professzor a Millenniumi Emlékmű Bethlen Gábor- szobra előtt olvassa a relief aláírását (Fotó: Wormser Antal felvétele — KS) Az Eötvös Loránd Tudományegyetem vendégeként négyhetes tanulmányúton Budapesten tartózkodott dr. Richard Prazák egyetemi tanár, a bmói egyetem hun- garisztikai kabinetjének vezetője, aki részt vesz a „Magyarország történelme” című kötet megírásában. A cseh nyelvű kötet összeállításán — dr. Frantääek Hejl professzorral, a bmói egyetem történelemtanszékének vezetőjével az élen — jeles cseh és szlovák történészek dolgoznak együtt. Ez alkalomból beszélgetett a Központi Sajtószolgálat munkatársa Prazák professzorral. — Miben látja a könyv jelentőségét? — Abban, hogy Csehszlovákiában utoljára 1934-ben jelent meg kötet a magyar történelemről, Macurek professzor tollából. Az teljes áttekintést adott az elmúlt ezer évrőL Az ő műve természetesen a polgári történetírás szellemében fogant, Csehszlovákiában a mi könyvünk lesz tehát az első marxista szemléletű összefoglalás Magyarország történelméről. Szemüvegünk, magától értetődően, internacionalista és kelet-európai, vagyis azt keressük, ami az itt élő népeket évszázadokon át — jóban-rosszban — ösz- szekapcsolta Kiemeljük a magyar történelem cseh és szlovák összefüggéseit, a három nép kapcsolatait, ám mindezt a szélesebb, európai történelmi komparaitivizmus jegyében. — A tervezett könyv bizonyára új távlatot nyit a két ország három népe kölcsönös ismerkedésében. Mit fejt ki benne I. István, az államalapítás boráról, a korabeli és a későbbi magyar kultúráról? — A cseh és a magyar történelem sok évszázados érintkezése és párhuzama kezdettől fogva rendkívül tanulságos — mondotta. — Előzőleg, a Nagymorva Birodalom bizonyos ideig még létezhetett önállóan, mint kiegyensúlyozó elem a keleti frank és a bizánci birodalom között. A Premyslek cseh állama viszont már létének első századaiban je- jelentős függésbe került a német-római birodalomtól, amely azonban képtelen volt szuprémácia-törekvéseit a távolabbi Magyarországon érvényesíteni. Nagyobb mértékben megőrizte önállóságát Magyarország, hála földrajzi fekvésének, s itt, csaknem a 12. század végéig, Bizánc hatása volt túlsúlyban. De hozzáteszem mindjárt, hogy a római és a bizánci egyház közötti egyensúly fenntartására irányuló igyekezet, amely annyira jellemezte a magyar állam megalapítóját, Szent Istvánt, jellemző még a második magyar szentté avatott királyra, Lászlóra is. — Milyen cseh—magyar történelmi érintkezésről beszélhetünk akkoriban? — Kétoldalú kapcsolatainkat szintén szélesebb összefüggésben kell látnunk. A magyarok megkeres zteLésére irányuló első bizánci kísérletek, a 10. század első felében Magyarország keleti részét és Erdélyt érintik. Amíg mi, csehek, a Nagymorva Birodalom széthuüá- sa után a nyugati, latin kereszténységet vesszük fel, Magyarországon a tatin hithez igazodás után, a 11. század végéig is van még lehetőség a nyugati és a keleti egyház együttes létére. Érdekes szerepet játszik ebben a koegzisztenciában a prágai Adalbert püspök, akit mi Vojtéchnek nevezünk, s akinek I. Istvánnal fenntartott bensőséges kapcsolatai Magyarországon közismertek, ö a római Aventtnus kolostorban együtt élt a latin Benedek-rendiekkel és a görög bazilikánusokkaL Hatása Magyarországon feltétleniül érvényesült. — Hogyan ítéli meg a magyar államalapítás kihatását európai összefüggésben vizsgálva? — A korafeudális magyar állam és kultúra kialakulásával a magyarok többsége, már az államalapító István király uralkodásától kezdve, a közép-európai kulturális szférába tartozott. A cseh fejlődéssel szemben itt kisebb volt a függés a német kultúra területétől. A 11. századtól kezdve inkább már erős francia—olasz hatással találkozunk, amely majd az Anjouk idején tetőzik. A magyarok számára meghatározó kulturális központ a Sorbonne, Bologna, Pádua. Későhb a magyarországi humanizmus hasonló alapon nyugszik, mint a csehországi, de kapcsolata az itáliai humanista központokkal sokkal intenzívebb. Az itteni humanizmus, amely Corvin Mátyás, majd a Jagellók alatt gazdagon érintkezik a miénkkel, akkoriban a nemzetközi kulturális együttműködés eszköze. Akkoriban Magyarországon összpontosulnak a hazai magyar, horvát, szlovák humanisták, csakúgy, mint a külföldiek: a csehek, lengyelek, németek, itáliaiak. n — Milyen tanulságot szűrhetünk le ebből a mai korra? — Az építő együttműködés mindig, mind a két ország összes népének hasznos volt Számunkra, de gondolom, az önök számára is, különösen érdekes a két ország történelméből megnyilvánuló, olykor ellentétes periodicitás és mégis, ezzel együtt a meglepő és sokat mondó párhuzam, ahogy ezt Jan Neruda, Németh László és a szellemi élet legjobbjai régen felfedezték. Firon András A jóslat kampóján / Bertók László: A jóslat kampóján a szavak és lélek, akár egy darab comb hús, amely addig marad, míg el nem hordják mind dagadt szatyrokban, könyv meg sör alatt, apránként, mint a madarak a haretéri halottakat, egy vagy kétszáz év elszalad, s nem jut belőle jó falat annak, ki a szelíd vadat kedveli otthon, abból ad Illyés Gyulának gyerekének, hogy izmosabb legyen még magabiztosabb, aki úgy vesz el, mintha kap, és nem sír, és nem válogat, mert tudja, hogy itt ő a pap és ő a hívek, holmi vad népekhez nem épít hidat, rombolni jöttek, halni csak. A jóslat kampóján igén és lélek, egy maroknyi nép hordja az óceán vizét tenyérben haza, ezer év hosszú pallóján, hol kötéltáncosokat nyelt el a mély, fizetett mindig, mindenért, és ráadásul annyi szép színt, friss vért, hitet, jó erényt adott a méltó életért, hogy lett, akár a többi nép, feketék közt nem feketébb, jóslat kampóján is fehér, s az egy vagy két évszázadért vacoghat vele mind, ki él, ha fölfogja, hogy szakadék szélén ki áll, miféle vég szédít és kit, mekkora rész akar azért is, élni még.
