Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Lc4icJ~~&ik,

'/Í4H/UC

— ... megnyugtatták, hogy harminc napon belül az ügyem elintézést nyer. Jómagam ugyan nem szeretem, ha ügyeim elintézést nyernek, sokkal jobban szeretem, ha egyszerűen csak elintézik őket, de tudomásul vettem a hivatal képviselőjének megnyugtató szavait ... Már húsz nap múlva elintézték, de rosszul. Nem a tényeknek megfelelően, nem az én hasznomra, hanem valójában a káromra ... Visszamentem, kétszer is, míg aztán harmadszorra hagytam a fenébe az egészet...

— Belefáradtál?

— Időm nem volt annyi. Helyesebben, mert ez az igazság, az a félig telek, félig örökösödési ügy nem volt olyan jelentős, hogy any- nyi időt töltsék el vele. így hát belenyugodtam az első fokú hatóság döntésébe ... Most aztán egy szavam se lehet. Miért nem fellebbeztem, igaz? Mert végtére is nem fellebbezésből élek, hanem munkából, és semmiféle rosszindulatot nem tételeztem fel, csupán a kellő körültekintés hiányzott az ügyemben... Hát így...

Igen: így.

Intézve is, nem is, megnyugtatva is, de nem megnyugodva.

Olvasom a jelentést, amely kellő mértéktartással ugyan, de megelégedetten állapítja meg, hogy az állampolgárok ügyeinek több mint

90 százalékát az első íokú hatóság, helyben elintézte. Olvasom a jelentést és engem is megelégedés tölt el, hiszen a „százalék” igazolja, hogy egyre csökken a bürokrácia, hogy a hivatal, az állampolgárok életének megfeomorítója, közérzetének sótalanítója ím mindinkább kezdi betölteni a hivatását. Ügyet intéz, helyben intéz lehetőleg, és gyorsan intéz. Több mint kilencven százalék! Igaz, hogy kedves kis hazámban szívesen dobálódznak a százalékokkal, hogy valami varázslat (?) folytán lovasnemzetből ím statisztikus nemzet lettünk, ahol ha nem is a nyereg, de a dosszié alatt puhítjuk a százalékokat, ám akkor is...

Igen: akkor is szép dolog ez a több mint kilencven százalék. A számok, a százalékok torzíthatnak ugyan, de attól még irányukat tekintve helyesen tájékoztathatnak. És engem ez a „több mint kilencven” százalék oly módon tájékoztat, hogy a dolgok mindinkább rendben mennek. A magyar állampolgárnak nemcsak alkotmányos jogai vannak, de ahhoz is megvannak a jogai, hogy éljen is velük, lehetősége, hogy ne ő legyen a hivatalért, hanem megfordítva, az érte, a tisztelt ügyfélért.

Jogos tehát a megelégedettségem.

Azazhogy.

A jóban is rosszat, a kákán is csomót, sőt a csomón is kákát kereső lelkem kaján kis ördöge nem hagy nyugodni. Fülembe súg. Ezt súgja a fülembe:

— ...idefigyelj jó ember! És az a majdnem kilenc, nyolc, vagy akár csak hét százalék? Akinek nem helyben, és nem jól intézték az ügyeit? Hát azokkal mi van? Azok senkik és semmik? Számolj csak rabszolga-gazdám — duruzsol tovább a kákán csomó helyett ülő kis ördögöm — számolj csak egyetlen kis országrészre vetítve, hogy mennyi is az a tíz, azazhogy hét százalék... Vagy öt... Jó, legyen csak öt. Az ugye any- nyi mint...

A nyavalyás és tudálékos kis ördögöt ugyan elhessegetem, de mégiscsak számolni kezdek. Mégpedig abból kiindulva, hogy minden egyes százalékot hatása miatt a tízszeresére veszek. Igen, az elintézetlen, a rosszul elintézett, a „tárgyban” mászkálni, fellebbezni szükségletes ügyeket tízzel szorzóm. Mert ki lelkendezik, ha a dolgát, panaszát egyből és helyben rendbe teszik? Senki. Vagy alig valaki. Legfeljebb a jelentéskészítők. Am mekkora is a zaj akár egyetlen el nem intézett, vagy feleslegesen bonyolított ügy kapcsán?

Mintha vértes hadsereg csörgetné hetedhét határon is túl csörömpölő fegyvereit.

Ezrekről és tízezrekről lehet és van szó. Akik az államhoz való viszonyukat — ha tetszik, ha nem, de ez így van — a saját ügyük rendezése fényében látják megnyugtatóan biztatónak, vagy árnyában sötét kontúrokkal terhesnek.

És most nem azokról szólok, akiknek már akkor sem volt igazuk, amikor betették a lábukat mondjuk a tanácsháza ajtaján és persze, hogy mehetnek a tanács Fon- i ciusától, bármely Pilátushoz, akkor sincs igazuk és: így nem is kaphatnak a szájízük szerinti igazságot. De azokról szólnom kell, akik ugyan a száz százaléknak csak a kis töredékét jelentik, ám az elégedetleneket jelentik. A jogosan panaszkodókról, az oktalanul elküldözgetett nem is maroknyi hadsereg tagjairól kell bizony szót ejtenem, akik a hajdan volt király Canossa-járása helyett a felsőbb szervek irodáit és ügyintézőik asztalait járják és állják körül.

Hogy igaza legyen az igazságuknak.

Ám, ha a fentebb idézett párbeszéd tényeit is végiggondolom, már ezt a bizonyos „több mint kilencven” százalékot is fenntartással kell fogadnom. Mert nemcsak nékem szóló panaszkodó ismerősöm ügyében járt el jó szándékú érdemtelenséggel a hivatal, hanem ki tudja mennyi társával is. Mert azt valóban csak feltételezni lehet, hány százalék is az a százalék, amely a befejezetlenül elintézett ügyek kategóriájába sorolandó. Csak feltételezni lehet azoknak a számát, akiknek dolgában úgy intézkedett a tanács, vagy az SZTK, avagy más hatósági joggal felruházott intézmény, hogy a tisztelt ügyfél inkább csak legyintett egy nagyot, mintsem hogy feljebb lépjen egy kicsit is a paragrafusok és az állami hierarchia grádicsain.

Eszembe sincs persze megkérdőjelezni, hogy változott-e a viszony az elmúlt évek folyamán ügyintéző és ügyfél, hivatal és panaszos, a stempli és1 az ember között. Ha ezt tenném igaztalan lennék, sőt még saját munkánk sikerélményét, már hogy mi is írtunk és nem hiába írtunk az ügy és intézői, az ember és paragrafus tárgyában éppen eleget, nos:, hogy szóval e siker élményét vonnám meg az elismerésre mindig szomjazó zsurnaliszta ajkunktól. Csak abban és azért értek egyet a bennem munkáló kis ördöggel, hogy el ne felejtsük, se én, se más. sem senki olyan, aki e tárgyban jelentést készíthet, — hogy az állam és polgárainak kapcsolatrendszerében a kölcsönös és. tartós helyesség kialakítása történelmi folyamat.

Meg kell tanulnia az államnak azazhogy az államot képviselőnek — lám: más okból, más helyen, ő is lehet ügyfél! — de az állampolgárnak is: viselkednie. Használni és nem kihasználni a törvényt. Élni és: nem visszaélni a a lehetőségekkel. Hinni abban, amit tesz a hivatal, mert bebizonyította, hogy érdemes a bizalomra, s hinni az állampolgárnak, mert nagykorú lett ahhoz, hogy oktalanságokkal és ál-igazságokkal perpatvarkodjék az íróasztalok és a törvény előtt.

És a gond öröme, meg az öröm gondja éppen abban van, hogy ezt a viselkedést, ezt az etikát, sőt etikettet sehogyan sem lehet belepréselni a százalékok Prok- rusztész-ágyába. Vagy a fej, vagy a láb kilóg belőle: vagy a hivatal oldalán nem szépek annyira a tények vagy az ügyfél erőlködik értelmetlenül, — nehéz ezt le-, és ki- százalékolni.

De talán nem olyan nehéz a kölcsönös megértés és bizalom tovább- formálása, — százalékkal, vagy százalék nélkül. Am mindig az emberrel, emberséggel, az emberért.

... és mindehhez nem is kelletik az a harmincnapos határidő. Kevesebb is elég.

Fotó: Perl Márton