Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-20 / 195. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 20., péntek 5. Egy karéj kenyér. Friss, puha bélű, ropogós héjú, ínycsiklandó, illatozó. Zsírt vagy vajat kensz rá, és a gyereki már nyújtja, nyújtja a kezét, sürgetve kéri, s ha megkapta, finom zöldpaprikával, paradicsommal vígan eszi. .„Egyél, nekem nősz nagyra, szentem?’ Egyél, tessék, itt a kenyér. Tiszta búzából, hattyúfehér lisztből, kovásszal élesztett, ököllel dagasztott, szakajtóba szabott bamapiros gyönyörűség. Egy darabka élet, valami minden. Tessék, tiéd, kóstold meg, ugye finom...? ★ A föld: örök ellenfél, örök barát. Megküzdsz vele, legyőzöd, majd kezet fogsz, megáldod: ezer és ezer évek óta fogadja barázdált homlokába, hogy szárba szökesz- sze, szőke kalászba sokasítsa a búzát. Hol indul el, hol, fakad ez az út? Vélhetnénk: a vetésnél, de mi lesz a magággyal...? — Valahol itt kezdődik. Köszöntés Tibor néhány percre leállítja a gépóriást. A dübörgő hang csendbe simul. Szikrázik a fénytől az ég, minden a mára, a nyárrá mutat, de nekünk marad a búza, az örök. — Nincs jobb kenyér a búzakenyémél, s hogy jó legyen, az a mi dolgunk. Gyulavári András, a tar- naörsi tsz főmezőgazdásza nem szereti a nagy szavakat. De a búzát igen, a búza a legfontosabb. Abból is kitűnik ez, hogy most éppen ide, ehhez a fiatalemberhez jött ki a határba: sokra becsüli, mert a munkában ők ketten valahol rokonok, valahol nagyon közelállók. Azonosan vélekednek a feladatukról is: csak jól és lelkiismeretesen szabad dolgozni. — A jó magágy-előkészítés fél siker — vallja a fiatal, mindössze 27 esztendős gépész —, ilyen földben nem lehet gond a vetés. Sőt számomra tavaly ősszel már kimondottan öröm volt — teszi hozzá a főmezőgazdászra nézve, akivel egyetértő pillantást váltanak —, öröm volt, mert tavaly vettünk egy új gabonavető gépsort. Még kimondani is jó: 12 méter széles, 96 soros. Ez ám a gép, ezzel halad az ember.., — Ha az időjárás is megengedi — teszi hozzá Gyulavári András. — Ha nincs eső, akkor a vasárnap is a miénk, ilyenkor este 10—11 lese, miire leállunk. Ha viszont esik, akkor perszé pihenő következik. Amikor azonban lehet, akkor haladunk is: egy gép napi teljesítménye 30—40 hektár, ugye Tibor? — Inkább 40 ... ★ Ha jól vetett, nyugodt lehet az ember — tartja egy régi mondás —, és ez így is igaz. Utána mór nincs másra gondja, „csak” vegyszerezésre, gyomirtásra, tárcsázásra. A jó gazda legalább akkor is a búzára figyel, ** amikor mással van elfoglalva. És úgy a jó, ha minden szépen összejön, ha egyenletesen kél a mag s szépen megerősödik, mire eljön a tél. Akkor hótakarót kívánunk, hogy óvja a fagytól a gabonatáblát, aztán, hogy jó tavasz jöjjön, esővel, napsütéssel, ebből is, amabból is elegendővel... Amit megtehet, azt megteszi, elvégzi az ember, és akkor már csak azon van, csak abban bízik, hogy az időjárás ellenére ne forduljon: legyen elegendő csapadék, de ne vízözön, legyen sok napsütés, de kerülje el az aszály; vihar ne vágja, varjú ne bántsa, jégverés elkerülje, úgy növekedjen, erősödjön szépen a kalász s benne a tejes búzaszemek. És végre, az aratás! Amikor a műhelyekben jó előre felkészített gépek a táblák szélén felsorakoznak s dübörögve, porfelhőt csapva széles sorokat fognak, s nem csillapuló étvággyal habzsolják, felfalják, letarolják a szép, szőke búzatengert... Milyen nagyszerű látvány, amikor megtelt tartályát villogó sárga fénnyel jelzi a kombájn, és erre a jelre pótkocsis vontató áll melléje, és a következő pillanatban már dúsan, sűrűn, csillogva ömlik a búza. Az aló odatartani a tenyerünket, abban megfürdetni a fezünket, megkóstolni, ízlelgetni, becézgetni az első szemeket. .. És továbbra is óvni, vigyázni, jól szárítani, jól tárolni, finomra őrölni... ★ — Milyen a jó kenyér? — Ilyen e, mint a miénk — dicsekszik tréfásan Tóth Sándor, a pélyi pék. De ha komolyan dicsekedne, azt sem vethetné senki a szemére. Mert a pélyi kenyér az olyan, de olyan... Abban muszáj gyönyörködni, azt meg kell kóstolni... Hosszú szárú lapátjával párosával, fürgén szedi ki a sütőtérből a mester, kis kézikefével végigsimogatja. Sűrű, meleg, illatozó pára száll a forró, ropogós héjú, szép színű kenyerek felett. Ahol kenyér kerül, ott már nagy baj nem lehet, ahol pedig ilyen mosolygós, ilyen kerek, ilyen kívánatos — az meg valóságos ünnep. —■ Nem tudnánk annyit sütni, hogy azonnal el ne vigyék. Sokan csak a kenyerünk kedvéért utaznak ide, Pélyre — magyarázza szíves szóval a mester felesége — Eger, Miskolc, Budapest... Kevés olyan hely van az országban, ahová még ne jutott volna el, és ha külföldiek jönnek ide, ők tán még jobban értékelik. Járt erre egyszer egy francia ember... Igen, ezt a történetet már másoknak is elmesélték: úgy megízlett a franciának, hogy amíg ő itt tárgyalt, addig a gépkocsijával kettőt felküldött Pestre, egyenesen a repülőtérre. Ha minden jól sikerült, Párizsban a családja délután már ebből csemegézett. Akár igy esett, akár nem, jó az ilyet hallani a fülnek. Kérdés, persze, hogy mi a titka a pélyi kenyérnek. — Nincs ennek titka semmi sem. — Tóth Sándor szerényen, mégis büszkén mosolyog: — Nálunk úgy szokás, hogy házi típusú kenyeret sütünk, kovász alapra, régi hagyományok szerint. Hat-hét órás kovászra dagasztunk, krumplit nem használunk, csak tiszta búzalisztet. Dagasztás után úgy a jó, ha 40 percig pihen a tészta, úgy követheti a szakajtós. Egy háromkilós kenyérhez 3,33 kiló kerül bevetésre, sülés közben 33 deka a súlyveszteség, így jön ki a végén a kerek három kiló, ehhez pedig éppen 75 perc szükséges. — Szereti-e a pék a maga sütte kenyeret? — Szeretem, és üresen, zsírozva is megeszem, de leginkább a jó birkapörkölttel. Ez nekem egy örök szerelem: már 34. éve sütőim, de soha meg nem unom... Ha nem hiszik, kóstolják meg — és szel egy szép karéj kenyeret. Ropog a héja, olvad a szánkban. Melege, illata, íze meghitt otthonokat idéz, kis családokat apró gyerekekkel, akik két kézzel tartják, úgy eszik a finom kenyeret, míg szüleik mosolygós fényes szemmel, csendben rézik őket. B. Kun Tibor Örök szerelemmel... Melege, illata: maga az otthon, a család. (Fotó: Perl Márton) Sokan nem tudják,- hogy a Bélkő lábánál a híres román stílusú apátsági templom mellett valaha nevezetes gyár működött, olyan üzem, amelynek keménycserép termékei országhatárainkon túl is elismerést szereztek készítőik számára. Épp ezért dicséretes a helyi művelődési ház vállalkozása, az a próbálkozás, hogy a nagyközönség számára ízelítőt adjon ebből a rangos tevékenységből. A gazdag anyagot dr. Kiss Miklós dédestapolcsányi körzeti állatorvos bocsájtotta az intézmény rendelkezésére. Ö 15 esztendő alatt gyűjtötte össze ezeket a művészi igénnyel előállított ízléses, esztétikus, szemet gyönyörködtető — a kifejezés nem túlzás — alkotásokat. A tányérok, a kancsók és az egyéb használati tárgyak különböző korszakokból származnak. Néhány a kezdetekre utal, a többség Egy híres gyár remekmívű termékei Kiállítás Bélapátfalván azonban a későbbi évtizedek ma már névtelen munkásainak rátermettségét dicséri, így aztán mások a minták, a díszítések, dé valamennyi relikviában felfedezhető a színvonalas megmunkálás tiszteletre méltó óhaja, az ügyességgel társult ötletesség, az arányérzék, a kom- pozíciós adottság. Öröm nézni ezeket a darabokat, hiszen arról vallanak, hogy eleink kedvelték a szépet, és áldoztak is érte. Ez a bemutató emellett közművelődési szerepkört is betölt, hiszen a látogatókat arra neveli, hogy értékeljék a korábbi nemzedékek művészi jellegű hagyatékát, s hétköznapjai során se fogadják el a szinte ipari méretekben előállított giccset. örvendetes, hogy tovább vándorol ez a kollekció, s legközelebb az ózdiak csodálhatják meg. Épp ezért érdemes arra figyelmeztetni, hogy legalább ott célszerű lenne — követeli ezt az anyag — nagyobb gonddal rendezni a gyűjteményt, mert itt — egy halomban — korántsem váltott ki olyan hatást, mintha szakember — például egy hozzáértő néprajzos — válogatta, „tálalta” volna. Kancsók minden mennyiségben Zsúfoltság mindenütt Egy sarokrészlet (Fotó: Szabó Sándor) Pécsi István k mi dolgunk, hogy elvessük, vigyázzuk, felneveljük A drága szemek Fénylő búzaözönben
