Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-17 / 192. szám
Egy hét... Jéghokizó tizenhárom részben Először, még csak a műsorelőzetest olvasván, nem nagyon értettem, miért hogy pont tizenhárom részre tagoltan nézhetjük végig a kórházat a város szélén? Nem a külvárosban, mert akkor külvárosi lenne a kórház, s ily formában isten mentsen egy lerobbant ispotályról tévéfilmet forgatni. De a város szélén az más, mert bár József Attila írt valami ilyesfélét, de az a „pereme" volt a városnak, egy magyar fővárosnak, s nem a széle egy kis csehszlovákiainak. Nos, tehát, nem értettem a tizenhárom rész okát, mígnem az első kockák után látva az autószerencsétlenség áldozatául lett jégkorongozót és hallva a diagnózist'is a főorvos szájából, megértettem, hogy tizenháromnál semmiképp sem lehet kevesebb a folytatás. • Elnézést a morbidnak tűnhető magyarázatért: azért nem lehet kevesebb, mert ennyi része tört a szerencsétlen jéghokizó nak. Ha csak eggyel is kevesebb, akkor tizenkettő, ha eggyel több, akkor esetleg tizennégy a folytatás, míg gyó- gyulttá össze nem rakják. Így aztán tökéletesen megnyugodtam, hpgy ím megtaláltam a magyarázatot e sorozat folytatásszámára, és átadtam magam a keddek esti főműsornak, a Kórház a város szélén című csehszlovák mestermunkának. Nem mesteri munkának, mert azt a legelfogultabb tévénéző, de az író, sőt a rendező sem hiszem, hogy állítaná, De mestermunka, egy jó mester, a szakmát, a közönséget ismerő, előregyártott elemekkel is színesen építkezni tudó tévésmester munkája ez a kétségkívül azért csak elnyújtott, ám mégis szórakoztató sorozat. Ügy tesz benfentessé, hogy közhelyeket mond. Ügy teremt figurákat, hogy tipikusan típustalanok azok, úgy teremt feszültséget, hogy semmiféle feszültség nincs, csak úgy tesznek, mintha lenne és mi is úgy teszünk, mintha hinnénk és izgulnánk. Kommersz ez a sorozat a javából, de tisztességes kommersz, mert „szakácsa” hűségesen ragaszkodik a forgatókönyv-szakács- könyvhöz. Egy csipetnyivel sem vesz több egyéniséget, szerelmet, autómániát, féltékenységet és meg nem értett fiatalságot, mint az a nagy — azazhogy a szakács- könyvben meg vagyon írva. A főorvos kellően bölcs és kenetteljes, az alorvos kellően cinikus, a másik kellően tapasztalt és fehér köpenye érző szívet takar, a harmadik fő jellemvonása, hogy bolondul a nőkért és az autókért, de azért a szakmáját is szereti. Míg a negyedik és az ötödik... Mindegyik egy-egy tulajdonság hordozója, mint a dunsztos üvegek a polcon; rájuk írva, hogy el ne tévesszük, melyikük a birs, melyikük a körte... És, ha nem tévesztünk, még jót is eszegethetünk a befőttes- ből... Csak azt a szegény jégkorongozót sajnálom. össze kellett törnie magát pontosan tizenhárom részre, hogy ott lehessünk a kórházban a város szélén, ahol mindig történik valami, amiről a végén kiderül, hogy voltaképpen ez bizony „a" semmi... Ám míg ez ismét kiderül, addig mi már újabb negyvenöt percet töltöttünk el a képernyő előtt. Gyurkó Géza . Csemege, csalódással Az öregek lázadása igazi csemegének ígérkezett. Érthető, hiszen eddig még nem láttunk japán televíziós drámát. Vonzónak tűnt az időskorúak sorsának felvillantása is, mert e korosztály gondjai éppúgy foglalkoztatnak minket, mint a távoli ország lakosságát. Reménykedtünk, s jókorát csalódtunk: maradandó élmények helyett legfeljebb érdekes megfigyelésekkel gazdagodtunk. Rájöttünk: nemcsak mi, hanem mások is megfeledkeznek a munkában megfáradt, a valaha tevékeny, az értékes tapasztalatokban bővelkedő emberekről. Ott hozzánk hasonlóan „leírják” őket, s csak igen kevesen kíváncsiak azokra a tanulságokra, amelyeket készséggel örökítenének a stafétaváltó nemzedékekre. Itt és ott egyaránt divat megnyugtatni a lelkiismeretet a kötelező, a többire csak szavakban megmutatkozó tiszteletadással. Gondolatilag persze ez is több a semminél, arra mindenképpen jó, hogy ostorozza közömbösségünket, felébressze szunnyadó emberségünket. A műből azonban épp a legfontosabb hiányzik: az érzelemvilágot felkavaró művészi erő, az a hatás, amely nemcsak logikus számvetésre, hanem cselekvésre is késztet. Nem véletlen, ugyanis •olykor csigalassúságú a tempó, Nakamura Kacufumi rendező andalító ritmust diktál, az operatőr — ráfejelve alkotótársának hibájára — feleslegesen időz kamarájával a teljesen lényegtelen részleteknél, így aztán esetenként épp az kap sajátos hangsúlyt, ami mellékes, ami elhanyagolható, s az sikkad el, aminek középpontba kellene kerülnie. Marad néhány kuriózum, egy-két ismeretterjesztő motívum a számunkra újdonságnak ható Távol-Keletről, s unaloműző időtöltésnek az európai ízekkel megajándé... a bölcs és kellően rezignált főorvos: Ladislav Chu- dik kozó zene. Sovány kárpótlásként meghiúsult reményeinkért. (p. i.) Lakáslegenda Tragédia, véletlen balszerencsék sorozata, különlegesen peches emberek története volt a Lakáslegenda című riportfilm? Nem valószínű. Sokkal inkább felfedező út azok számára, akik már elfelejtették, vagy valamilyen okból nem tudják, hogy milyen körülmények között építtethet magának egy bérből és fizetésből élő fiatal házaspár lakást. Első osztályú lakást, amely már beázik, ahol penészedik a fal és nincs kihez fordulni panasszal. Talán hihetetlennek hangzik, hogy amíg a ház épült, és a beugrási költségek valami miatt mindig megemelkedtek, a férjnek napi húsz forint ellátmány jutott, a családi kasszából. A riportfilm alkotó gárdája nem kerülte meg álszemérmesen azokat a kérdéseket, amelyek társadalmunk gondjaiba engedtek bepillantást, olyan gondokba, amelyek emberi vetületei már- már súrolják a tűréshatárt. További erénye a filmnek, hogy nem ragasztott a műhöz valamiféle — sajnos sokszor nem hiányzó általánosítást — hogy nálunk azért összességében rendben vannak a dolgok. Tudjuk ezt, ha józanul körültekinthetünk a világban. Mint ahogyan azt is tudni kell, hogy milyen súlyos nehéz terhek is nyomják az emberek vállát. (szigethy) BÁRÁNY TAMÁS : 4 FÉSŰK MELEGE XXIII. Nem nehéz kitalálni, kikről beszél. — Ök sem Jiívnak, én sem hívom őket... — Fantasztikus! — Ugyan — nevet keserűen az öreg. — Nincs ebben semmi fantasztikus! Régebben gyakran ebédeltem náluk vasárnap ... Most bezzeg nem hívott a fiam! A női hang halk, tűnődő: — Nyilván a felesége hatása ... — Persze! A szokásos la- mentáció. Vén ember, mit akar ez még? Miért nem fér a bőrébe, és húzódik meg csöndesen a kemencepadkán?! Mélyről jövő női sóhaj. — Végeredményben ez várható volt... Ilyenkor mindig így van. — Így, így! Ezért is nem szóltam eddig nekik — most már megértheted. Féltem a családi perpatvartól. — És most? — Mondom, hogy a fiam provokálta ki! És persze végig kellett hallgatnom, hogy csak a házamért, a módomért ... Mintha volna valamim a kis vítyillómon kívül ... — De hisz az nem is vagyon! Eladni nem lehet, mint más értéket, ha az ember netán megszorul, bármenynyire kellene is a pénz... Hisz az utcára mégsem mehet lakni! Az öreg kuncog. — Pedig éppen azt akarják, képzeld! — Hogyan? — álmélkodik a kis nő. — Ügy volt, hogy eladom, és odaköltözöm hozzájuk... — Hozzájuk? — A hang riadt. — Mind a ketten? — Dehogy! — tiltakozik az öreg. — Ez még a megismerkedésünk előtt volt így... És esküszöm, meg is tenném, el is adnám azt a vityillót, hogy az örökséget kiadjam a fiúnak — ha volna hol laknunk valahol! — Nálunk? — kérdi a női hang dermedten. Na, mi van, csillagom, be- rosáltunk? — kérdi ínagában Lali kajánul. — Ugrik a kégli, és így már almás a házasság apilinkóval?! Látod, épp erről van szó, kis- anya! Az öreg bosszúsan nevet. — Még az hiányozna: a ti nyakatokon! Másfél szobába! Csak azért, hogy a menyem őnagysága a saját nyaralójában süttethesse a hátát a nappal! — Hát akkor? — A női hang tanácstalan. Az asztalon megzörrennek a poharak, ahogy az öreg rácsap a márványlapra. — Nincs akkor! Megyünk lakni hozzám, Palotára! Áz esküvőnk után nálatok is könnyebb lesz majd, otthon... Elég régen szorongtok abban a csöpp lakásban! . Megint egy mély sóhaj. — Hát nem mondom ... Csönd; aztán az öreg fölcsattan. — És most jön a java! Mert a házasságunk miatt fuccs a balatoni villának, a menyem válni akar ... — ö! — szalad ki egy elfojtott sikoly a kis nő száján —, és Tibor mit szól ehhez? Tibor? Csak így, Tibor? Hm ... Most az öregen a sóhajtás sora. — Nincs annak ott sok szava, ahogy'én látom... — Megint egy cseppnyi csönd, aztán az öreg halkít a hangján. — No, de amiért a vizsgaidőszak alatt kértem tőled ezt az áldozatot jelentő találkozást, Marikám ... Megértheted, hogy odafent nálatok kínos volna erről beszélnem ... Viszont az én koromban már ne játssza az ember az ifjú vőlegényt, akinek fogalma sincs, mekkora terhet jelent egy családban az ilyesmi... Hogy tehát ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodnunk, szeretnélek megkérni, írd össze, mi minden kell az eljegyzéshez! — Máris?! — Ez a sikoly most boldog, sőt elragadtatott. — Mire várjunk? Eddig halogattam, mert féltem a menyem szájától — düny- nyögi az öreg. — De ezen most túlestünk. Többé nincs titkolódzás! — És ezt már hangosabban: — Fizetek! Lali felpattan, és szalad ki az utcára. A kiszolgálónő riadtan bámul utána. — Nem fizetett? — néz rá részvéttel kolléganője a pénztárból. — Nem is fogyasztott — legyint emez. — Most akartam kivinni a kávéját. A pénztárosnő fejét csóválja. — Tudod!... Ez a rohanó mai élet! Lali egy átellenes kirakat üvegének tükrében figyeli az eszpresszó ajtaját, s amikor az öreg kilép az ifjú arával, óvatosan elindul utánuk. A harmadik utcasarkon amazok már el is búcsúznak egymástól — s ennek a fiú most szívből örül; így nyugodtan kísérheti a lányt, akárhová megy is, hiszen nem kell attól tartania, hogy felismerik. Figyeli őket, ahogy búcsúznak. Futó puszi, aztán a leány folszáll egy éppen beálló tizenötös buszra. Nincs sok idő a tűnődésre, maga . is föltüremkedik a másik ajtón, s csak odafent töpreng el, miközben a lány közelébe dolgozza magát, hogy milyen furcsa is volt az imént az a búcsú ... Futó puszi, azzal kész. No persze — jut aztán eszébe —, a kis nő nem akarja kirakatba tenni az öreget, aki enyhén szólva is a papája lehetne ... Vagy — kis rosszindulattal — akár a nagypapája. Mennyi is Imre bácsi? ötvennyolc? ötvenkilenc? A pipi meg huszonkettő, huszonhárom ... Fuj! A végállomásig szalad velük a busz, Lali ennek most igazán örül, hiszen így végképp nem feltűnő, ha a leány után maga is leszáll, s óvatosan a nyomába szegődik. Egy Liliom utcai ház előtt torpan meg; a kis nő itt fordul be a kapun. Na, nyomás utána. Csak szépen, óvatosan, fiacskám! Vigyázva besetteng a kapun, s a lépcsőházig nyomul előre; itt még hallja a leány sarkának koppanását, ahogy baktat fölfelé a széles, kényelmes lépcsőn. Lift persze, nincs; a ház meg van vagy százesztendős. Igazán nem csoda, ha. innét elvágyik valaki, mondjuk, egy lépcső nélküli, földszintes kis családi házba, például valahol Rákospalota környékén ... (Folytatjuk) NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 17., kedd Tihanyi álmok Látogatóban Borsos Miklós szobrászművésznél Tihanyban ,A műteremben, ahol az álmok formát öltenek Részlet a kertből (MTI fotó — Molnár Edit felv. — KSj GONDDAL, TÁNCCAL A néphadsereg művészegyüttesének estje Gyöngyösön Elég sok gondja lehetett Görgei Györgynek és minden munkatársának, amíg a magyar néphadsereg művészegyüttesének legújabb műsorát összeállították. A cím így hangzik: Dallal tánccal. Jó cím. Mindenki azt gondol ezzel kapcsolatban, amit akar. De talán éppen ezért ez a leggyengébb vonása is ennek a címnek. Nem informál eléggé. Sebaj, lényeg a műsor. Azt már tudjuk, hogy valamikori néptáncegyütteseink egy időben, (néhány évvel ezelőtt) válságba jutottak. Azt mondták, mindig csak néptáncot járni, úgy, ahogy azt a múló idők során eleink ízlésük szerint megformálták, ez mára már nem elég. Lakodalmas itt, sűrű és lassú ott, ahány központi és nem központi együttes — mind ezt ropja, ezt zengi, ezt muzsikálja. Ne folytassuk! Jött az újabb korszak, jött a tematikus koreográfia, jött az átírás és az újrafeldolgozás. Bevallom, nekem nem minden. új műsor tetszett a benne elbújtatott művészi megfogalmazás miatt. Ilyen gondja akadhatott most is bőven a néphadsereg központi együttesének. Azt már elfogadták ugyan ők is, hogy mégiscsak a népművészet továbbélesz- tése a legfőbb feladata minden ilyen vállalkozásnak, de ők még „újat” is tettek hozzá — dalban és táncban egyaránt. Jók ezek a megoldások a maguk nemében. De azért egy ilyen együttes mégsem azonos a klasszikus balettel, ahogy a zenekara sem egyenlő egy nagy szimfonikus zenekarral. Más lehetőségeik is beszűkítettek. Egy tény. Helyes, ha kísérleteznek. Persze olyan mértékig, ahogy ezt a műsoruk és a közönségük elbírja. Mostani előadásukban ezt a mértéktartást is kell dicsérnünk. A művészi színvonalukat már ismerjük, ebből most sem engedtek egy jottányit sem. Arról már nem ők tehetnek, hogy a közönséget mégiscsak a kimondottan hagyományos népdalfeldolgozásaik hozták tűzbe, lázba. De még az együttes tagjait is. így zajiott le ez a mostani vendégszereplésük Gyöngyösön. (g. molnár)
