Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-08 / 158. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1982. július 8., csütörtök SMINK NÉLKÜL Szombathy Gyula A köpenicki polgármester lázas sietséggel készül a gyakorlatra. Egyszer csak csöngetnek. Felesége figyelmezteti erre. — Igen, csöngetnek — válaszol férje. Majd ijedten felordít: CSÖNGETNEK ! ! ! És rohan ajtót nyitni... Szombathy Gyula nem tagadja, hogy nem ő találta ki ezt az ötletet. Ez egy kidolgozott, régi színészi eszköz, az úgynevezett „spétre- akció”. Magyarul késleltetés... — Én hiszek abban, hogy a nagy elődök hagyományait föl kell vállalni. Nem szabad lebecsülni értékeiket, de szolgai módon sem lehet utánozni őket. Mint minden művészet, a színészet is egy folyamat, ahol támaszkodni kell a felfedezésekre. Bízom abban, hogy nem forog sírjában az, aki ezt először bemutatta, hanem inkább így int: „Jól van, öreg, jól csinálod!” Ügy vélem, hogy sok esetben az a baj nálunk, hogy nem vetünk számot az örökségünkkel. Akkor biztosabban állnánk a lábunkon. Ahogy beszél, teljes figyelmével hallgatója felé fordul. Valamilyen önkéntelen kedvesség, szeretet árad belőle. Ügy tűnik, legbelsőbb lényege ez. Mégis, hogy tud annyiféle szerepet eljátszani, hiszen már itt Egerben is minden évben más karakterként láttuk viszont? — Mindent elkövettem azért, hogy ne kerüljek „sínre”, s hogy sikerült, abban nagy része van annak, hogy sokáig játszottam vidéken. Ott rengetegféle szerepet kaptam, s tanultam sokféle stílust. Szolnokról 1974-ben kerültem a Vígszínházba: egy ugrás volt ez a bizonytalanságba, hiszen mindent elölről kellett kezdeni. Anyagilag sem volt kedvező ez a váltás, hiszen a Szigligeti Színháznál hatezer forint fölött volt a fizetésem, Pesten pedig ennek a felét kerestem. Várkonyi Zoltán írt egy levelet, hogy vár, s én nerh sokat haboztam. Azóta megváltozott a helyzet. Szombathy- Gyulát egyre többször látjuk á televízióban is, színházában szép sikereket arat, s már „veterán” az agriás színészek között. — Felkészülök arra, hogy mi lesz akkor, ha már nem leszek divatos. A vélt, vagy valóságos sikerek gúzsba köthetik az erqbert, s iszonyatos energiák kellenek ahhoz, hogy ne ismételjem önmagamat Szerepálmom nincs, úgy érzem, jó „csapattag” tudok lenni. Ahogy Gobbi Hilda megfogalmazta, nem én vagyok hivatott eldönteni, hogy mire vagyok jó. Ügy gondolom, tehetségem „nemzeti érték", amely- lyel gazdálkodni kell. Ez a rendező feladata. A színészet mesterség, akkor igazán jó, ha a saját örömömet is megtalálom benne. De este 7 órakor —, amikor felgördül a függöny — ott kell állni a közönség előtt, még ha meghalt valamelyik hozzátartozóm is, vagy elhagyott a feleségem. Becsapni nem szabad az embereket. Csak őszintén lehet játszani. Ha mégis választhatok, hogy melyik világ áll hozzám legközelebb, akkor felelek, úgy, hogy a Menzel-féle Prága. Sokszor szinkronizáltam filmjeit, nagyon szeretem iróniáját. De nem tudnék innen kiszakadni. Most egy bécsi fellépésre készülök, októberben lesz ott egy Kálmán Imre-est. Az egriek az elmúlt évek alatt nemcsak megismerték, de meg is szerették. Ahogy meséli, már oda is mennek hozzá, megérintik, érdeklődnek sorsa felől. ' — Jól érzem magam itt, úgy látom nyitottak az emberek. Már túl vagyok az előbb emlegetett anyagi gondokon, nem kenyérre kell a pénz. Olyan ez nekem, ez a nyári szereplés, mint mondjuk a focistáknak az edzőtábor. Egy évig abból élek, hogy olyanokkal vagyok együtt, akikben hiszek, s akiktől tartok is. Amikor azonban egy-egy agriás nyár után hazamegyek, mindig sajnálom, hogy kevés igazán mély barátságot tudok kötni a helybeliekkel. A próbák és az előadások szinte minden időnket elfoglalják. Mit mondana el magáról Szombathy Gyula, hogyha rivaldafényen túli életéről (Fotó; Kőhidi Imre) beszámolna? Talán származása, iskolája, esetleg családi háttere rejti színészi sikerei titkát... — Orosházi kereskedő családból származom, de szüleim már pedagógusok lettek, édesapám a budapesti Kaffka gimnázium igazgatójaként ment nyugdíjba. Két húgom tanárnő. Én is tanítóképző főiskolára jártam, de mindig színész szerettem volna lenni. Szerintem rokon a pedagóguspályával a színészet: itt is a felelősség, és az önkifejezésre való hajlam a legfontosabb. Pályámat, a kassai magyar színházban kezdtem, ott töltöttem legszebb éveimet, feleségem is onnan hoztam. Jelmeztervező volt, sokat jelent támogatása. Tizenkét éve van velem, úgy érzem, ezért a legszerencsésebb emberek közé tartozom. Egy kislányunk van: Réka. Szeretném, ha színész lenne. Ugyanazért, mert tisztelem szakmám nagyjait: jó, hogyha úgy kezd a pályához valaki, hogy már indulásakor tisztában van az alapokkal. — Tulajdonképpen különös helyzetben vagyok. Harmincnyolc évesen fdatál színésznek tartanak, pedig akikkel együtt indultam, részben túljutottak már pályájuk csúcsán. De ha élőiről kezdeném, sem élnék máshogy. Számomra az a legfontosabb, hogy legyen egy jó csapatom. Közben ismét föl kell mennie a színpadra. Éppen olyan figyelemmel fordul színésztársai felé, mint az előbb hallgatójához. örül minden egyes frissen fölfedezett mozdulatnak, amely dúsítja, jobbá teszi a játékot. tzig-vérig „csapatszi- nész”, aki nem tart a „rendezők uralmától”. Tudja, hogy a modem színház alapja a közös igyekezet. Gábor László Kőbányai János: FidZSi-SZÍgCtelC í. A több száz szigetből (köztük mintegy száz lakott) álló állam az azonos nevű szigetcsoporton terül el. Lakosai jórészt indiaiak, és fidzsi őslakosok, valamint angolok, ausztrálok, új-zé* landiak, kínaiak, polinézek, mikronéziaiak és ezek keverékei. A Fidzsi-szigetekre akarok menni, a Fidzsi-szigetekre akarok menni. Olyan édes: Fidzsi. Itt van. Látod? Ez itt Ausztrália, itt van India. Ebből Japánt csinálok. — Japán egész másfelé van. ' — Jó, akkor Indonéziát. Indonézia oké? — Oké. — Ismered a Fidzsi-szige- teket? — Nem. A neve ismerős. — Itt van. Ez az egész pi- rinyó. — Lecsípett egy pontnyit Ausztráliából, és a szigetet az ötödik Földrész és Indonézia közé úsztatta. — 0, drága Fidzsi-szige- tek. Miért nem lehetek ott? Fidzsi. Japán. Biztos olyan szép, mint a Szandakan 8- ban láttuk. — Japán egész másfelé van, ezt letisztáztuk — mondta a férje, aki szemben vele a kádban nyújtózott, s a mellkasán nyugvó vaskos bokáit simogatta. — 0, doktor úr. Ne magya" rázz nekem állandóan. Azt hiszed, mindent jobban tudsz? — s egy kézmozdulat, bombával felkavarta a Csendes-óceán nyugalmát. Alaktalan, bugyborékoló cafatokká szakadt Ausztrália és az egész fürdőhab-sziget- világ. — Akkor is a Fidzsi-szigetekre akarok menni. Fidzsi- szigetek, Fidzsi-szigetek. — Inkább gyere közelebb hozzám, szerelmem — mondta természetellenesen ellágyuló »hanggal a férj, és a bokájánál fogva egyre följebb — magához — kezdte húzni a sikamlós testet. Az a térdhajlatig engedékenyen csúszott fölfelé, majd dacosan megrándult. A feje köré fonódó lábkoszorú vissza, csobbant a vízbe. — Erre jó vagyok, mi? — csattant fel. — Miért vagy ilyen dur- cás? Ügy volt, hogy ... — Most nem. Majd este. Meglátjuk — mondta fölényre lelve, és levette a kád széléről a sampont. ... A nagyobb szigetek vulkáni eredetűek, a kisebbek jórészt korallképződmények. A legmagasabb csúcs a Mt. Victoria (1951 m). A szigeteknek kedvező szavannás éghajlatuk van. Az éves középhőmérséklet 25 C°. Az átlagos évi csapadék 1500 mm, a szigetek délkeleti területei a passzát hatására erősebben, az északnyugatiak kevésbé csapadékosak ... Szombat délután fél hat. Szabad szombat. Tízkor kelt. Férjével és anyósával bőségesen megreggelizett, majd munkához látott. Férje már péntek délután levitte volna egy ismerős családhoz vikendezni. „Kérd magad hétfő délutánra, és lesz tiszta két napunk, egyedül lehetünk végre, távol a telefonoktól, a nyavalyás buliktól és anyámtól” — kérlelte, de ő nem engedett. Nem tud elmenni úgy otthonról, -hogy háta mögött nincs minden rendben. így kiegyeztek egy vasárnapi kirándulásban. (Folytatjuk) Kultúra és idegenforgalom MAGYARORSZÁGRA ÉRKEZŐ KÜLFÖLDIEK 1981 BEN (1000 fő) Rubel elszámolású országokból MM Jugoszláviából 1 Nem szocialista országokból összesen MTI-KS Merre forog az idegen? Arra, ahol úgy gondolja, hogy sokat kap, minél több kellemes élményben lesz része. Mi mindenre jó az idegenforgalom (mármint a befogadó országnak)? Először is: pénzt hoz a házhoz, mégpedig egy részét kemény valutában. Szokták mondani: olyan export, aminek fejében árucikkeinket nem szükséges az ország határain túlra szállítani, s az is köztudott, hogy a turisztikai beruházások sokkal hamarább térülnek meg, mint mondjuk az ipariak. Ami viszont forintokkal aligha mérhető, de talán a bevételeknél is értékesebb hogy a hozzánk látogató külföldiek (ha jól érezték magukat) reklámot csinálhatnak egy országnak, egy népnek, sőt egy társadalmi formának is. Az említett két szempontot — az anyagit, és ha úgy tetszik: erkölcsit — igyekeztek összekapcsolni az idegenforgalom hazai szakem béréi, amikor azt próbálták elérni, hogy ne az országon átutazók száma növekedjék: inkább kevesebben jöjjenek valamivel, mint az elmúlt évben (csökkentvén a divatos üdülőhelyek már-máí1 elviselhetetlen zsúfoltságát), de tovább maradjanak, többet lássanak, s bőséges tapasztalatokkal térjenek haza. (Mindezzel óhatatlanul együtt jár, hogy többet is költenek!) Az első idei összehasonlító adatok azt jelzik, a törekvés nem sikertelen. Noha az első negyedévben hozzánk érkezettek száma kevesebb a tavalyinál, az átlagos tartózkodási idő hosszabb, az idegenforgalmi bevételek pedig szintén gyarapodtak. (A tőkés idegen- forgalomból származó bevétel a tavalyinál 80 százalékkal több.) Számos népgazdasági ágazat megirigyelné az idegenforgalom nemzetközi mérlegét, ami az év első negyedében 1 milliárd 150 millió forintos aktívumot mutat. Hogy ez továbbra is így legyen, s hogy fokozódjék az esztendő további részében, az viszont nemcsak az utazási, a turistaügyekben járatos szakembereken múlik. Ki mindenkin még? Például a közművelődés, a népművészet, a színházi és a hangversenykultúra illetékeseinek szervezőkészségén, a megyék, városok tanácsi vezetésének szemléletén, ötletgazdagságán, s többé-ke- vésbé a társadalmi összefogáson is. Hiába a szép táj, a vendégszerető emberek, a kellemes időjárás, ha hiányzik a látogatókat vonzó program, ha nem kínálnak a rövidebb-hosszabb utazásra érdemleges eseményeket. Voltaképpen tavaly kezdődött valami új, némi mozgolódás, abban, amit leginkább a kultúra és az idegenforgalom egymásra találásának nevezhetnénk. Budapesti tavaszi fesztiválként hirdették, de az idén már a fesztiválon van a hangsúly, s remélhető, hogy a jövőben egyre kevésbé koncentrálódik a fővárosra vagy egyetlen évszakra. Robert C. Lonati, az Idegenforgalmi Világszervezet főtitkára ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „Általában más országokban a fesztiválokon a világhírű együtteseket léptetik fel, vagy nemzetközi programot szerveznek. A magyar kultúra múltja és jelene olyan gazdag, hogy önerőből is valami újat tudnak produkálni, amelyre a föld más országai nem képesek”. Valóban. Nemcsak a Ko- dály-centenáriumra gondolunk, amely több mint ünnepi alkalom, hiszen Kecskemétre, a mester szülővá- sorába, a Zenepedagógiai Intézetbe Japántól Kanadáig jönnek a zenetanárok, hogy megismerkedjenek a Kodály- módszerrel. De jönnek a Ferencsik János vezényelte koncertekre, a Pécsi vagy a Győri Balett előadásaira is, a vásárhelyi festők kiállításaira, vagy az ország legkülönbözőbb tájain fellelhető népművészeti értékek megtekintésére. Aminthogy a vártnál is nagyobb sikere volt idén annak a fesztiválprogramnak, amelynek során a népdaléneklés, a táncházi muzsika, a szó eredeti értelmében vett népzenét játszó együttesek adtak egymásnak randevút. Hasonlóan sok látogatót vonzott, s a fesztivál vendégeinek igencsak tetszett az a hagyományőrző kirakodóvásár, amelyen csaknem 200 népművész terítette ki változatos árukínálatát. Mondani sem kell, kezük munkája gyökeresen különbözött az „idegenforgalmi” bazárok kínálatától, a szokásos „szuvenírek” giccsparádé- jától. , Egyáltalán, az utóbbi időkben kezd megdőlni egy hagyományosnak tekintett „idegenforgalmi” nézet. Miszerint a külföldi turistát nem érdekli az eredeti folklór, csak a csikós-gulyás álromantika, a kávéházi cigányzene műdalai, a gulyás- partyk. Bár az ilyesminek is van több-kevesebb vonzereje. Abban viszont, amiben éppen mi vagyunk az eredetiek, ami sajátosan magyar népi kultúra: az eddigieknél lényegesen többet tehetnénk, hogy magunkhoz vonzzuk a kíváncsi idegeneket. Sok vidéki városunk, tájegységünk jeleskedik abban, hogy sajátos atmoszférájával, művészeti produktumaival, kisebb-nagyobb turistaközponttá váljék. Ilyen a szegedi szabadtéri játékok, a Gyulai Várszínház eseményei, Pécs sokféle kulturális attrakciója, ami a balett mellett több képzőművészeti kiállítást is magában foglal, Kaposvár nyári programja, vagy a Dél-Balaton kulturális eseményei. (Ez utóbbiból kiemelkedik a földvári folklórtalálkozó, a kaposvári barokk és reneszánsz együttes zenei műsora, a balaton- szemesi postamúzeum udvarán, a Kálmán Imre születésének 100. évfordulója alkalmából augusztusban rendezendő gálaműsor, vagy a bogiári Kápolna-tárlat, amelynek idei vendégei között lesz egyebek között Gyulay Líviusz, Gross Arnold grafikus, és Mészáros Mária szobrász.) De beszélhetnénk — szélesebben értelmezve a kultúra kifejezést — olyan programokról is, amelyek egy-egy jellegzetes tájegység romantikáját kínálják a zsúfolt városok zajától megfáradt utazóknak. Ausztriában és az NSZK-ban, ahol a vidéki települések nem kizárólag a gazdálkodáshoz, hanem a természeti környezethez is alkalmazkodnak, megszokott a falusi gazdánál nyaraló városi család. Nálunk, az őrségben kezd kialakulni a falusi fizető-vendéglátás. Miért ne lehetne a Tokaj-Hegyaljának — amelynek közelében van Sárospatak —, a Pécstől nem messze található villányi borvidéknek hasonló vonzereje? A szüret ürügyén néhány hónappal meghosz- szabbítható idegenforgalmi idény, az ország ebből a szempontból kihasználatlan vidékeire kiterjedő turistaáramlás persze nem kizárólag anyagi hasznot ígér. Hiszen a természet közelségében élő barátságos emberek, a népi építészet nem skanzenekben, múzeumokban „konzervált”, hanem élő, funkcionáló darabjai mindmind olyan élményeket ígérnek, amelyekért szívesen tesznek hosszabb utat is az idegenek. S ha az idegenekből mind többen válnak ismerősökké, netán jó barátokká, az többet ér minden idegenforgalmi mérlegnél. Megmutatni magunkat, hétköznapjainkat, kultúránkat, gazdaságunkat, politikai céljainkat a nagyvilágnak, olyan törekvés, amely nemcsak nemzeti céljainkat szolgálhatja, hanem a melegebb légáramlatokat segíti túlsúlyba jutni, ebben az egyre hűvösödő világban. Vajda János
