Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-08 / 158. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. július 8., csütörtök

3.

Ki az úr a boltban ?

Akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy megválogathatják, hol vásárolnak, nagy különbségeket fedezhetnek fel bolt és bolt között. Ahol piszkosak a kirakatok, ott többnyire a vevő köszönését sem fogadják, ragadnak a bevásárlókosarak szegényes az áru- választék, és az egész légkör olyan, hogy az ember igyekszik mielőbb a kapun kívül kerülni. Vannak üzletek, amelyekről mindezeknek az ellenkezője mondható el, ahol a vevő szívesen elidőzik, nézelődik, esetleg a boltossal is vált néhány szót.

Mitől tud olyannyira különbözni egyik üzlet a másiktól, amikor lényegében valamennyi azonos gazdasági, jogi feltételek mellett működik, azonosak a beszerzési lehetőségeik, és a dolgozók fizetése sem mutathat nagy eltérést? Ami a különbségeket okozza, azt szaknyelven a kereskedelem szubjektív tényezőinek nevezik. Döntő tehát, hogy milyen emberek állnak a pult mögött. S még inkább az: kinek a kezében van a kormányrúd, a vezetés.

Napjainkban a boltvezető sokkal nagyobb úr — a szó jó és rossz értelmében egyaránt — semmint képzelnénk. ö az, aki megkövetelheti, megteremtheti a tisztaságot, még ha kevés is az eladó, az alkalmazott. Amint — ha maga is jó példával jár elöl — megkövetelheti a beosztottaitól, hogy köszönjenek a belépőnek. Ha a boltvezető rendszeresen megkérdezi a törzsvevőtől, hogy szolgál kedves egészsége, mit csinálnak az unokák, akkor előbb-utóbb a beosztott^ eladók is-átveszik -ezt ar kereskedői mágatartást: Rá* jönnek, hogy ők is kellemesebben érzik magukat, jobban telik az idő, ha csipkelődés, morcosság, barátság- talanság helyett a szívélyességet gyakorolják.

Persze, a vevő jó közérzetéhez ez sem elegendő, elvégre nem társalogni, hanem bevásárolni járunk az üzletbe. És ha nincs parizer, ha éppen szombaton fogyott el a tejszín, ha nem friss a kenyér, akkor sem kedvünk!, sem időnk a csevegésre, — gyerünk egy másik boltba. Ám, sajátos módon, éppen ott bőséges az áruválaszték, ahol a boltosok is kellemes emberek

Az összefüggés voltaképpen kézenfekvő. Ma, amikor élelmiszerekből nincs hiány, és a szállítók kisebb urak, mint a múltban, az is nagyrészt a boltvezetőn múlik, hogy szinte mindig minden legyen a polcokon, amit a vevők keresnek. A hiányért csak ritkán hibáztathatok a kenyérgyárak, a tejüzemek, a konzervgyárak, vagy a sörgyárak — a boltvezető többnyire megkapja, amit rendel.

De rajta áll, hogy mit rendel. Aki kényelmes és nemtörődöm, az kevés árut rendel — így biztosan semmi sem marad a nyakán, nem romlik meg, nem kell selejtezéssel, visszaküldéssel bajlódni. Aki viszont leleményes és ügyes, az ismeri az élelmiszeripar új termékeit, és addig jár, telefonál, amíg az ő boltjába is szállítanak belőle.

Az ésszerű nyilván az lenne, ha a jó boltos sokkal többet keresne, mint a hanyag, a nemtörődöm. Sajnos, egyelőre nem így van: a kereskedelemben a mozgóbér — a jutalék — nem olyan nagy, hogy igazán ösztönző lehessen. A szerény anyagi ösztönzés mellett azonban lehetnek — vannak, és még inkább lesznek — erkölcsi ösztönzők is. A belkereskedelem irányítói ugyanis arra törekszenek, hogy a vállalatok vezetői adjanak minél nagyobb önállóságot a boltvezetőnek, nemcsak az árurendelésben, hanem az alkalmazottak megválogatásában, a beosztottak bérének, jutalékának megállapításában, sőt bizonyos korlátok között az árak alakításában is.

A bolti önállóság sok energiát szabadíthat fel. Az emberek — így a boltvezetők is — szeretik megmutatni, mit tudnak. Erre azonban csak akkor van módjuk, ha hagyják őket saját elképzeléseik szerint dolgozni, és nem szólnak bele minden apró-cseprő ügybe. Némely vállalati, szövetkezeti központ ugyanis azzal igazolja nélkülözhetetlenségét, hogy felesleges utasításokkal, részletkérdések szabályozásával terheli a boltvezetőket. Erre a központoknak a jövőben kevésbé lesz lehetőségük: kötelesek lesznek még nagyobb önállóságot adni az egységek vezetőinek. Bevezetik az úgynevezett költségtérítési rendszert, amelynek lényege, hogy a boltvezető pénzben kapja meg a boltban felmerülő költségekre a fedezetet és ezzel az összeggel nem kell elszámolnia — szabadon gazdálkodhat. Hasonló elvek alapján bevezetik majd a nyereségérdekeltséget is. Eljöhet tehát az az idő, amikor a rátermett boltvezető beosztottaival együtt jobban él, mint a hanyag, a lusta, a kényelmes, aminek következményeként az árukínálat, a bolti légkör és a vevő közérzete javul.

Bár ma még ezek a jogok nem illetik meg a boltvezetőket, a jelenlegi viszonyok között is elsősorban rajtuk múlik, hogy a vevőnek terhes kötelezettség vagy kellemes időtöltés a bevásárlás.

fff. zs.)

Új tanácsháza épül Hevesen

A gyorsan fejlődő nagyközség, Heves kinőtte a tanácsházát — ezért most új épül a pártbizottság mögötti térségben. Az alagútzsalus épület szerkezetének építését most fejezték be a TANÉP dolgozói.

(Fotó: Kőhidi Imre)

Például a palántázás

Jó utak találkozása a Szalma-tanyán

A szegény ember három fiáról tudott a mesékből, hogy azok — .elindulván szerencsét próbálni — egyszer egy hármas úthoz érnek, s ott egymástól búcsút vesznek. Ki erre, ki arra, ki meg amarra, mindegyik indul a maga útjára. Nem elhanyagolható tényező, hogy hármuk közül mindig csak egy tudja megcsinálni a szerencséjét, a másik két fivér elbukik a rájuk váró megpróbáltatásokkal vívott küzdelemben.

Eddig a régi mese, most pedig nézzük, mit mond a mai való. A mi három emberünk nem családi síkon, hanem a munka kapcsán „fivérek”, mégpedig úgy, hogy hárman nem háromfelé mentek, hanem éppen megfordítva: külön-külön indultak, mígnem — és nemcsak jelképesen — összetalálkoztak. Pedig nem is egyszerre, s még csak nem is egyedül érkeztek, hanem

— többedmagukkal.

Ütjaik találkozásának helye pedig a hevesi Rákóczi Termelőszövetkezet, amely jelenünkben megyénk egyik kiemelkedően legjobb szövetkezete: évről évre, mondhatni „zsinórban” nyeri el az egyre magasabb követelményeket támasztó kiváló termelőszövetkezet címet. Múlt évi munkájuk elismeréséül most tavaszon a kilencediket.

Kétségtelen, hogy saját beosztásában — talán csak néhány kivételtől eltekintve

— mindenki nagyon sokai tett azért a maga munkahelyén, hogy ez a siker így megszülethessék.

„Leg”-ekről a termelőszövetkezet vezetői és tagjai sem szívesen beszélnek. Ügy tartják nem is alaptalanul —, hogy legjobbakat keresni félrevezető lenne. Arról van szó, amit a jó eredmények elemzése máf annyiszor igazolt: „legjobb”, „legrosszabb” inkább csak elméletileg létezik, a valóság pedig az, hogy mindenki dolgozik, könnyebb-nehe zebb munkahelyen, váltakozó sikerrel. Erényeik és gyengéik sem csupán csak sajátjuk, hiszen tevékenységük hol közvetlenül, hol bonyolult áttételeken keresztül, de végső soron összefügg, kapcsolódik, nem lehet meg egymás nélkül.

Ezek előrebocsátásával mondta azt Horváth Lajos, a termelőszövetkezet párttitkára, hogy Tuza András, Tóth László és Fuder Imre

— a legjobbak közé tartozik. Elöljáróban még annyit

Tuza András:

Le a régi gépről, föl az újra

(Fotó: Perl Márton)

róluk: mindhárman pártunk tagjai és mindhárman rendelkeznek miniszteri kitüntetéssel.

Tuza András érkezik elsőként a délre megbeszélt gyors randevúra. Most 58 éves, már csak nem egészen két év, és — nyugdíj.

— Hát igen — kezd neki, s megvakargatja sörtés állát a traktoros —, eljön az idő. Ki hitte volna, hogy ilyen hamar...? Huszonöt évesen, 1949-ben lettem traktoros, még az akkori gépállomáson, és mindvégig meg is maradtam a traktoron, annyi változással, hogy 68-tól a tsz-ben dolgozom. És persze, más a traktor is. Hofferrel kezdtem, mint mindenki akkoriban, aztán, ahogy fejlődött a mezőgazdaság, és jöttek az újak, engem küldtek, ahogy a szükség kívánta, tanfolyamokra, én meg: le a régi gépről, fel az újra.

— Nehéz volt, nem is hittem volna, hogy így megmaradok a nyeregben, azokon a fülke nélküli gépeken vágta az időjárás az embert. Sokan leszálltak akkor a gépről, és végképp leköszöntek — szalad ránc. Tuza András homlokára, majd elmosolyodik —, de nekem megérte, hiszen a mai traktorokat össze sem lehet hasonlítani a régiekkel. Csak arra kell ügyelnem, hogj> amikor szükséges, mindig jó legyen a gép.

Arról pedig, hogy ez így legyen, a műhelyben a szerelők gondoskodnak. Köztük Tóth László esztergályos, aki még „csak” 15 éve került a tsz-hez — a Dunai Vasműtől, hogy az ő útját se feledjük —, és jobbára mindig csük a jól dolgozók között emlegették.

— Tulajdonképpen az az

Tóth László:

Gyakran az a vége, hogy jó, jó, de lehetett volna jobb is

igazság, hogy nem egyedül vagyok, más esztergályos, más szerelők is dolgoznak a gépműhelyben. Az a dol- gúnk, amint András bátyám is említette, hogy a javításra behozott gépeket gyorsan ét jól megcsináljuk. Az ilyen munkában, mint a miénk, ahol annyira függünk az időjárástól, az erőgépeknek mindig olyan állapotban kell lenniük, hogy az arra leginkább alkalmas időpontban elindulhassanak. Nem mindegy, hogy egy szántást, egy tárcsázást vagy bármi más feladatot mikor végzünk el. Egyetlen nap csúszás is nagyon sokat jelenthet.

Ezért nagyon fontos, hogy időben elkészüljünk a munkánkkal — mondja még komolyan, majd hirtelen felderül az arca —, de úgy vagyunk mi is ezzel: hajtjuk, hajtjuk, minél gyorsabban, de a vége gyakran az, hogy jó, jó, de még jobb lett volna, ha egy órával hamarabb elkészülünk...

— Ez bizony így igaz — kapcsolódik az előtte szólóhoz Fuder Imre, a kertészeti ágazat vezetője, aki tehát ily módon, már ami a szakmát illeti, éppen megfelel a „harmadik” útról érkezőnek. — Itt úgy vagyunk, dolgozzunk bármelyik területen is, hogy nem azt nézhetjük, mikor telik le a nyolc óra, hanem azt, alkalmas-e az idő a dologra, vagy sem. Ha igen, akkor: gyerünk asszonyok! — mert nálunk, a kertészetben elsősorban asz- szonyok dolgoznak. Szóval, gyerünk fel a gépre, mehet a palántázás, vagy ami éppen a feladatunk, ha viszont rossz az idő, akkor hiába gebeszkedünk.

Pedig de sok mindent el kell végezni! — gondol bele ő is a tennivalók sokaságáFuder Imre:

Vegyük csak például a palántázást. ..

ba —, szántás, talajmunka, gépi kapálás, miegymás. Én mondom, nem könnyű, de az asszonyok még jobban mondhatnák. Vegyük csak például a palántázást: egy gépre kilenc asszony. Hat rakja a földbe, három adogatja. Azoknak, akik éppen rakják, általában 1,5 napot kell lehúzniuk, hajladozniuk. Ahhoz aztán derék kell, de ha már itt tartunk, hadd mondjam meg, nálunk, a kertészetben két ilyen „derék” brigád dolgozik, a Május 1. meg a Törekvés. Mindkettő teljesen női csapat, és panasz nem lehet rájuk, szeretik is, bírják is a munkát, mind a két brigád aranykoszorús. A Május 1. pedig éppen most, a kiváló termelőszövetkezet cím elnyerésekor kapta meg a TOT kiváló szocialista brigád címét.

És sok, megannyi fontos tényezőt lehetne sorolni tovább mindhármójuk munkájáról. De talán a fentiekből is kitűnt: egyikük sem saját kiválóságát dicsérte, hanem egymás felkészültségét, munkabírását, munkaszeretetét, a kapcsolódó üzemágak segítőkészségét. Talán ez az egyik titka annak, hogy az olyan sok irányból itt összefutó hár- mos út találkozásánál ilyen igazán jól összejöttek. És persze, nemcsak ők hárman, hanem velük együtt, mind a többiek.

Ez pedig természetesen nem most először derült ki — s bizonyára nem is utoljára —, de hogy ezúttal hol jött szóba, azt ne hagyjuk ki, mert az a Hevesen ismert és sokuk nagy találkozó- és étkezőhelye, a híres Szalma-tanya.

B. Kun Tibor

Akit mindig az emberség vezérelt

Sirkó Antalnét, ezt a tevékeny asszonyt nemrég tüntették ki, megkapta a Magyar Vöröskereszt Országos Vezetőségének kitüntető emlékérmét, egyedül a megyében.

Az ilyenkor illendő gratuláció után mindjárt arról beszélünk, hogy miért járt ez a rangos elismerés, ez a nem mindennapi méltatás.

— Csak 1965 óta dolgozom, azelőtt lefoglalt a háztartás, a gyermekneveléssel járó sok tennivaló. A petőfibá- nyai művelődési házba jöttem takarítónőnek, s egyszer sem jutott eszembe az, hogy másutt próbáljak szerencsét. Megtetszett a légkör, jólesett a vezetők figyelmessége, törődése, ezért aztán folyvást bizonyítani akartam. Örömmel szólhatok arról, hogy az elismerés nem maradt el, hiszen 1979-ben kiváló dolgozó lettem, s birtokosa vagyok a Bányász Szolgálati Érdemérem bronz fokozatának is. Az különösen szívme. lengető tudat számomra, hogy nyugdíjasként is számítanak rám. Április 1-től —

ekkor „búcsúztam” munkahelyemtől — továbbra is nyolc órát töltök a házban. Bírom erővel, nem kedvelem a tétlenkedést. Az is igaz — kár lenne erről hallgatni —, hogy az 1760 forintos nyugdíj nagyon szerény summa, jól jön ehhez a havi 2100 forintos kiegészítés. Férjemet még 1969 februárjában leszázalékolták, így aztán soha nem dúskáltam az anyagi javakban. Nem panaszkodtam, annyi azért mindig összejött, amennyire feltétlenül szüksége volt a családnak.

A közéleti hangoltságról, erről a sorsát meghatározó alapállásról is idéz kifejező történeteket. így válik lassan körvonalazódó portréja mind megnyerőbbé.

— 1952-től veszek részt a vöröskeresztes mozgalomban, később a 2-es alapszervezet vezetőségi tagjává választottak. Voltam elsősegélynyújtó, rendszeresen igazoltam jártasságom a polgári védelmi gyakorlatokon, az ilyen jellegű versenyeken. Nemrégen egyesültek az alapszervezetek, s az egészségügyi albizottságba soroltak be. Feladatomról eddig még ke. vés szó esett, de készséggel vállalom azt, amivel megbíznak, bármi legyen is. 1962- től lettem rendszeres véradó. Miért? Nem szeretem a nagy szavakat, ezért helyettük tényekkel érvelnék. Amikor férjemet műtötték, a transzfúzió mentette meg. Fiam hároméves korában mandulavérzéssel került kórházba. Rajta is így segítettek. Tavaly baleset érte, ekkor szintén így épült fel. Ezek után azt hiszem érthető, hogy legközelebb szívesen megyek a 38. véradásomra is. Egyébként is azt vallom, hogy az emberség törvénye valamennyiünkre kötelező érvényű, annál is inkább, mert a baj ma egyikőnket, holnap másikunkat éri.

Sorolhatná az áldozatkészséggel járó kitüntetéseket, a kiváló véradó címet is említhetné, ő azonban nem ezt tartja fontosnak, hanem azt, hogy mások gondjait enyhítette.

Közhasznú elfoglaltsága ezzel még nem zárult: régi tanácstag, hosszú ideje foglalkozik a petőfibányai 37-es körzetben élők ügyes-bajos dolgaival.

— Megszoktam ezt, enél- kül szürkébbek, eseménytelenebbek lennének napjaink. Rendszeresen felkeresem az embereket, feltérképezem panaszaikat, jogos igényeiket. Ezekről a szabályoknak megfelelően jegyzőkönyvet készítek, s ezt intézkedés végett eljuttatom a tanácsi vezetőkhöz. Utólag visszapillantva állítom, hogy nem hiába ütöttem a vasat, mert jó néhány indokolt óhajt sikerült teljesíteni. Az ilyesmi önbizalmat ad, fokozott tettvágyat szül.

A felsorolás is érzékelteti, hogy meglehetősen elfoglalt asszony.

— Hát nem bővelkedem szabad órákban, de így van jól. Ráadásul az unokák is igénylik a foglalkozást. Emellett ott a ház körüli telek, a lányomék hobbikertje, ugyanakkor a miénkről sem feledkezhetünk meg. Egyszóval sohasem unatkozom. Nem veszem észre, hogy telnek az évek, s a kor sem aggaszt, hiszen az állandó tevékenykedés a viszonylagos fiatalság érzetét kelti bennem. Már csak azért is megéri.

Pécsi István