Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. július 3., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. Érzelmes históriák tát a köznyelv és a hivatalos nyelv közti különbségről, de látogatói — valószínűleg — nem nyelvészek. Tétován befelé tessékelte őket. — Talán mégse itt az ajtóban, erre, ezen a hosszú előszobán keresztül, ezért nem hallottam a kaputelefont ... Elszólta magát. De ezen nem rágódhat, mert amíg időt nyert, agya azt a kérdést őrölte, hogy mit követhetett el? — kit és hol ütött el, és hagyott cserben? Tudtán kívül, természetesen. De semmi se ugrott 'be. Óvatos vezető, éjjel meg sose autózik1. — Igen, az én kocsim. A nyomozót ezek után nem kellett erőltetni, lecsücs- csent az egyik fotelba, és elfogadta az elébe tolt cigarettát. A rendőr álmélkodva sétált a falakat beborító könyvpolcok előtt, ahol négy méter magasan ezer és ezer kötet. — Ezt mind el tetszett olvasni az elvtársnak? Jobb a beismerés. Mindjárt az elején. — Nem, kérem. Egy részét, gyanítom, nem is érdemes elolvasni. Csak még mindig nem tudom, melyeket nem. De tulajdonképpen...? A hálószobából pizsamásán, álomtól püffedt arccal ldbotorkált a felesége. És — furcsa mód, szinte örömteli hangon — közbeszólt. — Feltörték az autónkat. Ugye? Hát persze! ö már kombinál, meg hogyan moshatná ki magát, ha mégis valami közúti disznóságot követett el... De miért vigyorog a félesége? Rózsaszín nagylábujját mozgatva meztelen lábbal tappancsol a parketten, pizsamáját összefogja a mellén, és az alvástól gyerekeste gömbölyödött arcán boldog mosoly. A fiatal nyomozó felhúzta a szemöldökét, a pelyhedző bajszú kisrendőrre nézett, aztán újra az asszonyra. — Miért tetszik ennek örülni? — Mert, ha maguk becsöngetnek éjszaka, manapság az csupán ezt jelentheti. Csak maguk ezt már nem értik. ... Éjszaka rúgták a kapujukat — Bundás őrjöngő ugatása felverte a falut — a SAS-behívót kerékpáros futár hozta az apjának a tatai katonai kiegészítőtől, mert bár kétévi frontszolgálat után nemrég elengedték, a sebtiben összeállított utászszázad egyik hadnagya kidőlt, márpedig valakinek föl kell másznia a Kárpátokba induló vonatra; felesége apja ez idő tájt a munkaszolgálatot unta meg, és a háború utolsó évében otthon lapított, összekészített kis csomaggal, hogyha megverik a konyhaablakot, a szobából kilép a gangra, és a hátsó lépcsőn eltűnik a pesti éjszakában (végül csak nem tudta elkerülni Mauthausent); aztán a Viking SS-hadosztály ugyanKis túlzással így fogalmazhatnánk: irodalmunk nemcsak megújulását, hanem létét is köszönheti a nyelvpallérozó zseni, a ritka tehetségű, a kivételes szervezőképességű, a kritikusok sorából is messze kimagasló Kazinczy Ferenc munkásságának. A neves alkotó halálának százötvenedik évfordulójára jelentette meg a Magvető Könyvkiadó — tartalmas tisztelgésként — a Magyar Hírmondó-sorozatban az Érzelmes históriák című kötetet, amelynek anyagát Lő- kös István, egri irodalomtörténész, e korszak litera- túrájának avatott ismerője válogatta, szerkesztette, jegyzetekkel és utószóval látta el. Az ő érdemei, hogy a széphalmi mester két fordítása mellett — ezt a fogalmat egykor rokonították az átdolgozással, a művészibb szintű újraértelmezéssel —, helyet kapott a kötetben Báróczi Sándor Marmontel tolmácsolása is. Ennek számos indoka van-. Jean-Fran- cois Marmqntel a XVIII. századi francia irodalom kiemelkedő egyénisége, Pompadour márkinő pártfogolt- ja ugyanis nemcsak nemzetét bűvölte el erkölcsi meséivel, jobbító intelmeivel, stiláris gazdaságával hatott más országok toliforgatóira is. Alkotói erényeire figyelt fel a bécsi magyar testőr, s nem nyugodott addig, amíg anyanyelvén nem tolmácsolhatta. Vállalkozásának sikere bűvölte el a minden finomságra érzékeny ifjú Ka- zinczyt, aki később is utal erre, a számára sorsdöntő élményre: „Meglehet, hogy én Marmontelnek elhevítése nélkül nem nyúltam volna tollhoz. Hogy írtam és írok, tehát — ha mit ér írásom —, hogy nevemet nem látott Hazafiak is esmérik —, a Bárózty műve... nékem nyomdokait csókolni, ÖTÉT távolról követni, közhelyen Barátomnak nevezni —, ez értt tárgy! — nyers dicsőség! Ez a példa adta egy nemes ívelésű pálya indíttatását, épp ezért kár lenne, ha kiesne az irodalmi köztudatból. Ennek a többre earkallás- nak köszönhető, hogy nagy nyelvújítónk Salamon Gess- ner Idilliéit honi szóval ismertette a szépre fogékony olvasókkal. A mű árkádiai tájait a görög mitológiai ihletés egyértelmű — antik figurák és pásztorok népesítik be, élvezve a -természet kínálta békességét, nyugalmat, a felhőtlen boldogságot. A fordító meg is jegyzi, hogy: , ályen jelenetek nem léteznek a mi valóságunkban, ahol a parasztnak le kell adnia nehéz munkával szerzett fölöslegét földesurának és a városoknak ... Ezzel a magyarítással mintát adott Széphalom lakója, igényességre, ámyalatgaz- dagságra, mívességre nevelve a stafétaváltókat. Ezt tette — ez a kiadvány harmadik szerves egysége — A Bácsmegyeynek öszve-sze- dett levelei esetében is, méghozzá felső fokon. Bemutatta, hogy az alkotó elme csodákra képes, hiszen egy so- kadrangú német Werther- utánzatból formált eredeti gyöngyszemet. Többek között a helyszínek megváltoztatásával, a történet magyar talajba plántálásával, egyéni élményeinek beépítésével, formai kelléktárának bevezetésével. Jó néhányan fogadták örömmel ezt a könyvet, hiszen a szöveget az első kiadások alapján közli, s megkönnyíti a felvilágosodás égisze alatt szárnyaló szépprózánk megértését, forrásainak helyes értelmezését. Igaz, a korabeli helyesírás lényeges elemeinek megőrzése kissé fárasztja az érdeklődőket, a pillanatnyi áldozat azonban busásan kamatozik abban a ritka örömben, melyet ezek az alkotások kínálnak. Péesi István ' csak éjjel érkezett, a bekerített főváros ostromgyűrűjének áttörésére az Arden- nekből, bekopogtak, és már harsogták is: „los, los”, mert nekik kellett az ágy, a sez- lon, az éléskamra, az egész ház, de elkámpics'orodott képét látva az egyik német nagy tábla csokoládét nyomott a markába, amit önérzetesen visszalökött, nem gyerek ő már igazgatta leventesapkáját, és a szőke legény szívből nevetett (olyan furcsa erre a kedves jelenetre ma visszaemlékeznie) ; feleségét anyjával a sárga csillagos házból éjjel zavarták el az utcára, hogy gettóban a helyük, és csak egy vártalan légitámadás mentette meg őket a leg- rosszabbtól; ötvenegyben ő katona volt, kapuőrségben feszített határmenti városban, amikor a szemben levő házból teherautókra pakolták föl az ott lakó régi tiszteket, és a volt ezredesek engedelmesen kecmeregtek föl a gépkocsik platójára, csupán egyikük felesége nem kért a továbbiakból, s kiugrott az emeleti ablakból, letakarták hát újságpapírral, és őriznie kellett, amíg hajnalban el nem takarították a nyon ’ is; felesége családja yanezen időben a kitelepítéstől félt, a nagynénijük, akinek üzemnek nevezhető varrodája volt, már Nyírábrányból küldött üzenetet, felesége apja pedig a lefogott szoc- dem vezetők kártya- és dumapartnere volt évtizedek Győri László: Hirdetés Egy mélységes mély tavon telket vásárolnék. A partra nézzen. Nagy vízitelkemen hínárt öntöznék délután, hajszárítóval hullámot locsolnék, mely olyan nagyra nőne, hogy lassan elcsitulna. Ekkor beszélgetnénk. Nagy víztelkemen. Mely egy szebb földre néz. óta, ezért ha egy lakó későn jött haza, és lent döndült a kapu, idegesen cigarettára gyújtott, történelmi tapasztalatai alapján immár meg se próbálta volna a hátsó lépcsőn át való eltűnést: ötven - hét elején már ő is pesti lakos volt — lényegesen kevesebb könyvvel —, és mint párttag és kiképzett katona be kellett segíteniük a karhatalmi egységeknek, a címét felírták, és (mi tagadás) nem volt lelkes, ha valami utcai cirkusz alkalmával lehívták, hogy fegyverest pótolva figyelő szolgálatot lásson el; e hónapokban későbbi felesége húgának a férjét — akivel különben már együtt se élt az asz- szonyka —, bizonyos felforgató tevékenységek miatt szerették volna elcsípni, ezért időnként megjelentek éjszaka a ballonkabátosok vagy a pufajkások, ellenőrizendő, hátha mégis volt feleségénél lapul a körözött... A férfi és az asszony egymást nézte. Mióta ők összeházasodtak, húsz év óta nincs mitől félniük. De a frász ott van bennük. És immár ott is marad, mindörökre! — legalábbis ezt hitték mind a mai napig. Mindezt most megcáfolta, hogy a felesége mosolygott, mielőtt még tudta volna, hogy mi történt. Mert tudta, hogy mi nem történhet. — Hál’ isten, maguk ezt nem érthetik — ismételte meg a két fiatal rendőrnek, és visszíafordult a szobájába aludni. Tallózzunk a régiekben I Verseghy Ferenc Egyre inkább ráébredünk arra, hogy mennyi ismeretlen nagyságot rejt a régi irodalom. A régiség valóságos újjászületésének vagyunk mostanában a szemtanúi. Több könyvsorozat folyamatosan ismét hozzáférhetővé teszi, fölfedezi több évszázada keletkezett irodalmunkat. Tudósok, költők kutatják a XIX. század előtti magyar verset, támasztják föl a homályból. Csanádi Imre, Weöres Sándor búvárlásai új fénybe helyezik a porlepett verseket; magyarázataik nyomán csodálkozva látjuk, mennyi szépségről feledkeztünk el, amikor csak a leg- riagyobbakra figyeltünk, a legnagyobbak műveiből is csak azokra, amelyekről teljes bizonyossággal tudtuk, hogy azok. A beidegződések sokszor bosszút állnak, elzárják az utat a más, a különös, a furcsa, de mégis erős szépségek elől. A Kortárs éppen mostanában közli számról számra Csanádi Imre Mesterek és mesterke- dők. Tallózás a XVIII—XIX. század rosszul ismert magyar költészetében című sorozatát, amely újabb bizonyíték a fontiekre. Legutóbb Révai Miklós elfeledett verseiből válogatott. Révai Miklósnak volt egy kortársa, akinek ismerjük a nevét, ismerjük néhány versét, például a Hét évszázad magyar versei című gyűjteményből, ám ott is csak héttel szerepel. Bizony kevés, hogy a most kétszázhuszonöt esztendővel ezelőtt született Verseghy Ferencet ne rosszul, hanem jól ismerjük. Válogatott verseit 1956-ban adták ki utoljára. Nyelvészeti munkáját a szolnoki, nevét viselő megyei könyvtár lassan araszolva az elmúlt években adta ki, s tudomásunk szerint még nem is sikerült tető alá hozni véglegesen. Tudniillik, egy nagy terjedelmű, s gondolataiban is jelentékeny műről van szó. Verseghy Ferenc Szolnokon született, ő volt a leghosz- szabb ideig raboskodó jakobinus összeesküvő. Lefordította a Marseillaise-t. Ezek a közhelyeink róla, alig tud felőle többet az olvasó. Pedig szinte hihetetlen, hogy hatvanöt éves koráig, haláláig mire nem vállalkozott. Kora legműveltebb alkotói közül való, erről történeti, filozófiai, nyelvészeti, zeneesztétikai fordításai, elmélkedései tanúskodnak. Fordított, átdolgozott ógörög tragédiát (a magyar irodalom első ógörög tragédiafordítása, A lebilincsezett Prometheus tőle származik); tolmácsolta az akkori legmodernebb világtörténetet, Miliőt munkáját, Herder műveit, írt verset, eposzt, regényeket, színdarabot. Hagyatékából elsősorban költeményeit, zeneesztétikai működését tárták fel eddig, újabban pedig nyelvtudományi, nyelvfilozófiai tevékenységét. Tudós költő volt tehát, tudatos alkotó; legjobb verseiben az értelem meg az „érzékenység” összhangját sikerült megteremteni. Olyan formát keresett, amely felvilágosodott, polgári racionalista gondolatainak, érzelemvilágának a legjobban megfelelt. Ezt a formát az időmértékes versben vélte megtalálni, amelyet nem nyűgöznek a rímek, amelyeknek nyelvezete leginkább közelít az élőhöz, a köznapihoz. De nem ragaszkodott hozzá mereven; magyaros, rímes formát is használt, ám azt is új módokon, új dallamokkal. Költészetének modernségét, máig ható érvényességét éppen a beszélt nyelvhez való közelítés adja, amely jóval később lett a magyar irodalomban vezérlő elv. Gy. L.
