Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET' NÉPÚJSÁG, 1982. július 3., szombat 90 ÉVES LENNE Lajtha László zeneszerző emlékezete Budapest közepén, a Váci utca és Havas utca sarkán egy épületen elhelyezett márványtábla hirdeti, hogy „E házban élt és maradandó értékű műveket alkotott dr. Lajtha László, Kossutih-díjas zeneszerző és népzenetudós”. A szűkszavú, de minden zenét szerető emberben tiszteletet keltő szöveg nem kisebb művésznek állít emléket, mint annak, aki Bartók Béla és Kodály Zoltán után a magyar muzsika rangidős mestere volt, egyben társuk a népdalgyűjtésben. Lajtha 1982. június 30- ná született Budapesten, tehát most lenne kilencven esztendős. 1963. február 16" án halt meg. Lajtha László igen termékeny zeneszerző volt. Kilenc szimfóniát, tíz vonósnégyest, sok zenekari és kamarazene művet, több filmzenét, balettet, számtalan a capella kórust komponált, és opuszait népdalfeldolgozásokkal egészítette ki. Ilyenek: a Széki csárdás, Udvarhelyi táncok, Soproni képek, Vas megyei kuruc képek. Tekintélyes mennyiségű fonográffelvételt, cikket, tanulmányt hagyott hátra. Publikációkat, melyek főleg a népzenével, népdalgyűjtéssel foglalkoznak. A Zene- akadémián Herzfeld Viktor kedvenc tanítványai közé tartozott. Herzfeld a zene- sízerzésre, Szendy Árpád zongorára oktatta. Tanulmányait még az első világháború előtt Lipcsében, Genfben, majd 1911-től Párizsban folytattta, Vincent d’Indy növendékeként. 1914-dg évente sűrűn töltött hónapokat a francia fővárosban, megismerkedett a kor legjobb művészeivel, sikerei voltak, és több szerzeményének párizsi kiadója lett, így a Sala- bert, Leducrcég. 1913-ban a budapesti tudományegyetemen politikai gazdaságtanból szerzett doktorátust, és hamarosan a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének őre, utóbb a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának munkatársa lett. Bartók és Kodály népzenekutató és gyűjtő munkájába 1910-ben kapcsolódott be. Mindmáig jelentősek a Nyugat és az Ethnographia hasábjain megjelent tanulmányai a népzenéről, a kutatás módszereiről, a magyar zenetudomány technikai előfeltételeiről, a népies játékokról hazánkban, Szerkesztette a „Népzenei monográfiák” című sorozatot. — Igen nehéz a népzene fogalmát meghatározni — írta 1936-ban —, mert azt jelentené, hogy a valódi képét akarjuk megrögzíteni egy olyan folyamatnak, amely állandóan változik. Feltűnést keltett „A magyar néptánc” című tanulmánya, hiszen akkor még a néptánckutatás a legfiatalabb tudományok közé tartozott. A többi között megállapította: — Páros táncaink általános jellegzetessége az, hogy a férfi és a nő nem azonos stílusban táncol. A magyar paraszttánoban a nők sohasem táncolnak az úgynevezett „nagy lépés„-es stílusban, nemigen ugranak, és mindig több mértékkel és kevesebb heves __ mozgással járják, mint a férfiak. Ami Lajtha pedagógiai tevékenységét illeti : sok eredménnyel büszkélkedhetett 1919-ben a Nemzeti Zenede tanára, később igazgatója, majd tiszteletbeli igazgatója lett. Nála tanult kiváló karmesterünk, Ferencsik János is. A felszabadulás után a Magyar Rádió igazgatói posztján működött. 1951-ben népzenekutatói eredményeiért tüntették ki Kossuith-díj- jal. Egyébként korén érték elismerések. Már 1929-ben elnyerte III. vonósnégyeséért az amerikai Coolidge-díjaL ö volt az első magyar művész, akit a Francia Akadémia levelező tagjává választott. Betöltötte a Nemzetközi Népzenei Tanács alelnöki posztját. Nagy visszhangot keltett a magyar népzenéről szóló előadása 1962-ben, a párizsi Sorbonne Egyetemen. Hasonló érdeklődés kísérte Oslóban és Stockholmban „Cigányzene és magyar népzene” cínpű előadását. Mai értékelés szerint „zeneszerzőként sikerrel egyesítette kompozícióiban a francia zenei hagyományokat a magyar zenei hangvétellel”. A Zeneművészeti Főiskola harmadik emeletének 24. számú tantermében függ a falon dr. Lajtha László fotó- portréja számos, híres magyar muzsikus arcképével együtt. Ott tanította egy esztendőn át, hogyan kell népzenét gyűjteni és lejegyezni. Halála után Párizsban jelentős francia zenetudósok és zeneszerzők külön kötetben értékelték Lajtha nagyszerű munkásságát. Kristóf Károly Lőrinczy István versei Kórházkert a kórházkertben reménytelenül kárognak a csókák mint megannyi megsebzett gondolat füvek arcát mossa az esőcsepp s a fák felett fürtös felieg szalad Salvador Dali a legszebb halálfej akit láttam lábán csörgők szemén óraiáncok s kezében már ritkán villan meg az ecset a szemében őrült indián táncok szerelem szeretek egy fekete fatörzset szeretem a mezők tejútszínű haját szeretem az erdők duzzadó melleit és a vén utak felszálló rőt porát dühös vers egy kutyanévadóról a híres színésznő kutyanévadót tart s Budakalászon éhen halt egy gyerek a művészházaspár meg majmokat nevel s szilikózisban halnak az emberek Mai művészeti mellékletünket Dailos Jenő karikatúráiból válogattuk. A tárlat az egri könyvtár előcsarnokában látható. Az előszobában hörrent egyet a kaputelefon. Aztán még egyet. A férfi fent a lakásban már az első hangnál kajánul vigyorgott: íme, érdemes volt megpiszkálni a drótokat, most nem tud a szerkentyű hajókürtként dudálni. Hajnali három óra. Már megitta a teáját, íróasztalánál ül, munkára készen, csakhogy a kinti nyökögés nem szűnik meg. (De kiadósán nyomkodja az a szesztestvér, aki hazafelé menet a kaputelefonok gombjain klimpíroz!) Gépiesen maga elé húzza az írógépet, de a befűzött papír az átütött sorokkal elkedvetleníti, ezért szivar után tapogat, talán iszik is egy kortyot, mert nehéz nekilódulni a munkának. Bugyborékoló hangon még egyre fuldoklott az előszobában a kaputelefon. Valaki egyfolytában nyomja, nyomkodja. Az édesanyád szemit, te! — mormolta ő magában. Meg hogy: nyomd, ki tudja, meddig nyomhatod, mert közeleg már az impotencia!... Egy kis elhajlás, barátok közti hülyülés és szövegelés még kedves a szívének, de a mája már tiltakozik, és amúgy is mindig minden munkával úszik, gürizni kell hát, az írógépen művészked- ni, nem idegen házak csengőgomb jain. A fenébe is! Megy az idő. Legalább negyedórája szórakoztatja magát evvel a hajnali részeggel, csak hogy ne kelljen dolgoznia. Valami lerobbant vén piás cövekelt le, vagy egy loboncos ifjú, a lakással rendelkezők gyűlölője? Mindegy. Próbált beleolvasni a tegnap reggel abbahagyott gépiratba, amikor odakintrői, az öreg bérház körfolyosójáról zajt hallott. Lépteket. Újra és újra körbe megy valaki a gangon. Lakó nem lehet, az csak hazatalálna, akármilyen tájt siker. Különben is egyenletes józansággal kopogó és mégis óvatos léptek. Mit keres az illető? És ki az? Fölberregett előszobája bejárati ajtajának csöngője. A „kit keresnek” kérdése hamar megoldódott. És máris újabb kurta csöngetés. Szivarját megropogtatva rágyújtott. Ki lehet az? A lenti kapu zárva, azon egyik marha barátja se jöhetett be. Mert azok küldtek már hozzá eladó szelindeket kínálót, meg fél teherautónyi „megspórolt” tűzifát, s hiába erősködött, hogy gázzal fűt, a drabális lehordók véreres szemmel néztek rá, és kapott meghívót Iksz nagykövetségtől, hogy nemzeti ünnepükön jelenjen meg, mert kitüntették a harmadosztályú Elefánt érdemrenddel, ami ötszáz forinttal jár. (Ennél a beugratásnál mohóságában majdnem bedőlt: felhívta a követséget, hogy létezi k-e Elefánt-rend?) Hátha táviratot hoztak? — villant az eszébe. De nem, ekkora buzgalmat a magyar postától nem tételez fel, amióta a táviratokat is a levél- szekrénybe dobják be, hadd aszalód janak. Kint az apró csöngetések mellett a kilincset is megrázták. Vagy' babrálnak a záron? Szivarjából izgatot- tabban pöfékelt. Hát persze! Betörő. Csönget, és ha kimegy valaki, falszöveget motyog, közben meg már varázsolgatja a zárat, vállával nyomja be a kétszámyú ajtót, és próbálgatja, hogy riglihúzással nem tudna-e bejutni. Alakul! Ez izgalmasan alakul. Ha ő ilyet tudna írni!... Eltolta maga elől az írógépet a megszületni úgymmmmmmmammmmm se akaró regény elvetélt soraival. Szája sarkába csípve a szivart, kiosont a hallba A félsötétben szétnézett, és leemelt a szekrény tetejéről egy alföldi fekete korsót. Jó nagy. Elég nehéz. És a nyakát megmarkolva jó fogás esik rajta. Akkor fog a betörő lejére ütni, amikor az benyomja az ajtót. Aztán majd telefonál, az ájult bűnözőt elviszik, 6 flegmán leveri szivarja hamuját, visszaül a gép mellé, és lemossa Tolsztojtól Bellowig az ösz- szes regényírót. De az ajtó üvegén át egy rendőr árnyéka látszott. Mögötte még valaki civilben. A hatósági emberek benyomultak, a rendőr tiszteL gett, a civilruhás nyomozó kezet nyújtott, és bemutatkozásként „Valamilyen Bélát” morogva nekiszegezte a kérdést: — Van önnek egy í téti zen- kilencötvennégy rendszámú személygépkocsija ? Neki autója van. Meg telefonja, és nem távbeszélő készüléke. Szívesen nyitna vi_
