Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-24 / 172. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. július 24., szombat I. Üj autó a régi ház udvarán Heréd! Csinos, virágos, bokros falu Hatvan, Köké­nyes, Lőrinci háromszögében. Kicsit megbújva a partosabb, dombosabb táj ölén, a Nóg- rád és a Bér patakocskák éltető közelében. Temploma a török időkből való, akkori­ban szaporodott itt a lakos­ság, jó legelők birtokában, főként állattartásból tartva el magát. Húzódott ez a földművelő élet jószerint a felszabadulás idejéig, amikor is nagyot fordult a világ ke­reke. Az asszonyok, kis föld­jeikkel, a termelőszövetkezet­be mentek a megélhetésért, a férjek pedig a környék ipartelepeire, ingázónak. Az erőműhöz például, azután a cukorgyárba, konzervgyárba, de a naponta eljáró hatszáz herédi közül legalább száz­ötvenen pesti üzemekben ke­resik meg a kenyerüket. Hogy mindennek ki a leg­jobb tudója? Ezúttal Samu Józsefné, a községi tanács vb-titkára tájékoztatott a múlt néhány vonásáról. Az az asszony, aki lassan ne­gyedszázada áll közszolgá­latban, és igencsak beledol­gozta magát a tanácsi mun­ka rejtelmeibe. Maga is itt született, hát természetesen hű a szolgálathoz, . amivel felebarátainak tartozik ... Például Pataki Imrénének, Papp Istvánnénak, akik öz­vegységre jutván, és túl a nyolcvanon, a Rákóczi úti kútnál beszélik meg minden­nap a világ foljyását. Hogy mire megyen a 'Lenin Ter­melőszövetkezettől húzott másfél ezer forint havi já­randóság, kinek a fia, uno­kája mit hozott a héten ked­vességből, miért kell most a falu túlsó végére gyalogol­niuk tejért, kenyérért, mire vitte a legidősebb unoka a hadseregben. Velünk is szí­vesen ereszkednek szóbeszéd­be, és amikor magányossá­gukról faggatom őket, Pataki néni nekiereszti a gyeplőt: — Hogy én költözzem a fiamékhoz? Isten mentsen, pedig igazán szívesek. No­szogatnak, hogy ott többet pihenhetek, nem kell olyan beosztással élnem, mindig kerül majd új ruhadarab. Hat fiam van, kedveském, hat nagy fiam. Mehetnék, válogathatnék, melyikhez húzzak. De, tudja, nem! Jobb énnekem itthon, a megszo­kottban, a magaméban, még ha estvélen egyedül hajtom is fejemet a párnára. Mond­tam legutóbb az egyiknek: nem akarok a lábatok alatt lenni. Nem értik meg. Hogy hova mennék én szívesen? Talán ha az öregeknek csi­nálna a tanács valami min­Ketten a falu legöregebbjei közül (Fotó: Szabó Sándor) dennapos találkozóhelyet. Hallottam róla, sokfelé te­remtettek ilyesmit. Az, tud­ják, más. Ott mind egyfor­mák lennénk együtt... I ★ A kúttól hajításnyira áll a Hatvan és Vidéke Taka­rékszövetkezet kirendeltség gének a háza. Ha már erre járunk, miért ne néznénk be, kicsit kivallatván Mészá­ros Jánosnét, a fiók vezető­jét. — Aztán takarékosak-e a herédiek? — Inkább kölcsönigénye­sek — hűt le gyors válaszá­val, mindjárt meg is támo­gatva kijelentésének hitelét. —^Ebben a faluban jobbára csak' bérből, keresetből élők lakoznak. Akik nemigen tudnak félretenni a havi já­randóságukból. Tehát kölcsö­nért folyamodnak, hogy há­zat, kocsit vegyenek maguk­nak, vagy az öröklött portát tegyék rendbe. Évente négy és fél millió kölcsönt folyó­sítunk. És ha ehhez hozzá­teszem, hogy csak ebben a félévben hatvan családot jut­tattunk ilyesféle hitelhez, mindjárt ráérez az igazam­ra. Persze, ettől még nem kongatunk vészharangot, hi­szen a betétállományunk tíz esztendeje szépen gyarap­szik, és tavaly elérte a tíz­millió forintot. Tagjaink szá­ma pedig megközelíti az ezerháromszázat. Aztán igyekszünk mindig valami újat is hozni a faluba, hogy fölkeltsük magunk iránt az érdeklődést! Ez évtől van már ifjúsági takarékbetét, ami eddig csak az OTP-nél volt, meg azután ráízeledtek szépen a fiatal házasoknak folyósítandó családalapító kölcsönre. Az utóbbi hóna­pokban tizenhat ifjú pár fordult ilyen igénnyel hoz­zánk. ★ Samu Józsefnétől arról is hallottunk, hogy a nem túl­zottan busás tanácsi költség- vetésben . községfejlesztési, földingatlan utáni, vagy bor­forgalmi adókból évente 800 ezer forint bevétel szerepel. Ezt az itt élő, itt dolgozó harminchét kisiparos — akii- közül kőműves a legtöbb — csaknem 200 ezer forint jö­vedelemadóval toldja meg. Az összeget a Heves megye: Illetékhivatal veti ki rájuk, valamennyien pontosan ki­egyenlítik közadósságukat. Sőt! A legtöbb társadalmi munkával járulnak községük fejlesztéséhez. Festeni kell az óvodát? Ott vannak. Ta­tarozni az iskolát? Bratko- vics Mihály, vagy éppen Tóth Sándor annak rendje- módja szerint megbeszéli a dolgot a tanácselnökkel, vagy a vb-titkárral, aztán a meg­állapodás szerinti órában megjelennek szerszámmal, segítséggel. Rengeteg részt vállaltak az új tűzoltószer­tár építéséből is, ahol a Le­nin Termelőszövetkezet szin­Komfortos falu Herédi változatok tén az asztalra tette a ma­gáét pénzben, fuvarban építőanyagban. — Hát igen, az öregek napközije! Tudjuk, kellene. És nemcsak Pataki néninek, nemcsak Papp néninek, ha­nem még pár tucat magára maradottnak. Csakhogy anyagiakkal egyelőre nem nagyon bírnánk. Épület, be­rendezés, személyzet. Ko­moly összeg ez, ami vel leg­feljebb a következő tervcik­lusban próbálkozhatunk meg. Közelibb valóság az új óvo­da, amelynek létrehozása középtávú feljesztési ter­vünkben az 1984—85-ös évekhez kapcsolódik. Kivite­li tervét a Goldberger — ahová innen járnak fel dol­gozni — ingyen elkészítette, ötmillió forintos költségének a felét pedig megyei keret­ből kapjuk majd. Míg a má­sik fele miránk hárul, és voltaképpen a takarékossá­gunkon múlik. De hát aho­gyan elnökünket, Temesvári Józsefet ismerd falu-város, az a pénz meglesz. Talán több is — mondja Samuné, miközben gépkocsinkkal ki­kötünk a volt herédi terme­lőszövetkezet központi épü­leténél. ★ Persze, okunk van rá. Itt találni Juhász Imréné könyvelő, tervező statisztikus személyében azt a talpra­esett varroda vezetőt, akinek keze alatt csaknem negyven herédi asszony, leány hasz­nosítja magát. Annak idején politechnikát is tanult a hatvani „Bajzában”, szabás - sal-varrással fűszerezve, per. sze hogy kinézte magának az egyesült közös gazdaság, amikor melléküzemágához irányító kívántatott. Hogy minő bérmunka folyik itt immár évi hárommillió fo­rint értékben? Széles a ská­la. Indul sportnadrággal, be­fejeződik leánykabundával. De most éppen vasalóasztal- huzatok készülnek a szala­gon Józsa Jánosné csoport- vezető irányításával. Három­éves a kis üzem, és a közös gazdaság vezetőinek szavuk sem lehet a dolgok alakul­tán. Hiszen az első évben még csak egymillió forint értékű munkát produkáltak a „gazda” budapesti Ruhá­zati KTSZ-nek. — Hogy mi a titkunk? A többet először nagyobb lét­számmal akartuk elérni — mondja sebtében a napi készlettel éppen Pestre ké­szülő fiatal asszony. — Az­tán közösen kialakítottunk egy sajátos rendszert. Aki szalagon van, az haza is vi­het olyan munkadarabot, amivel otthon tud tovább foglalkozni, esetleg a család­tagok segítségévek És a mi sajátos duplaműszakunk be­vált! Olyannyira, hogy a leg­inkább ráhajtók, mint Ka- rancsi Istvánná, Kapuszta Istvánná, Vizenfalt Sándor- né, Juhász Sándorná, ma már négy-ötezer forint ha­vi jövedelmet visznek haza fizetéskor. ★ A falut járva, szóba kerül a régi, az önálló herédi ter­melőszövetkezet ist amely azóta — Kökényessel, Bol­doggal együtt — a hatvani Leninhez csatlakozott. Nem volt az rossz gazdaság! De mennyivel könnyebb mo6t, öt-hat év múltán, amikor szinte minden munkához ott a gépi támogatási, nem be­szélve a vegyszerezésről, a hatalmas fölfejlődött csirke- farmról. Szóval nincs nosz­talgia. Akik annak idején az ügy ellen ágáltak, azokat is meggyőzte az élei. A volt elnök, Magasvári Gyula pe­dig az egyesült gazdaság ál­lattenyészetének élén fejt ki mindinkább eredményes munkát. Különben abban is az ő keze van, hogy a Le­nin olyan sokat áldoz He­rédre, annyit segíti a helyi tanácsot a legkülönbözőbb kommunális feladatok meg­oldásában. Lenne például a Nagykökényessel társult községnek szépen kiépített vezetékes vize? Lenne mind­két településnek szinte száz százalékig megvalósított szi­lárd burkolatú útrendszere? Lenne az utcákon, tereken ezer és ezer rózsatő, csemete? Ha nincs az erős nagygaz­daság, akkor semmiképpen. Akkor talán a két ktub- könyvtár sem dolgozik oly eredménnyel, főként a fia­talok javára. És megoldatlan az iskolakörzetesítés, az egészségügyi ellátás, a rá­szorulók szociális ellátása. ★ Samu Józsefnétől kérdezr tem búcsúzás közben, hogy milyen jelző illenék legin­kább Heréd neve elé. A vá­lasszal dr. Képe Sándor kör­zeti állatorvos sietett a se­gítségére. — Komfortos! Ha egy városon élő, de erre a tájra kijáró „nadrá- gos” ember vélekszák így, úgyérzem — de a tapaszta­lás is mondja — Képe dok­tor jelzője jelen esetben te­litalálat. .. Moldvay Győző A mecénás érsek gondolt a jövőre MINARET EGERBEN T engernyi munkát írtak össze a világhódítás- ra saomjúhozó .törökökről. Elődeinknek volt alkalmuk megismerni őket, hiszen az egymást követő nemzedékek több mint másfél száz esz­tendeig adóztak nekik, vív­tak velük. Abban minden forrásmunka egyezik, hogy az építkezés nem tartozott szenvedélyeik közé. Fürdő­ket ugyan emeltek, mert a testápolás, a tisztaságkuHúsz egyike volt ritka erényeik­nek. Ezzel bizony nem kis meglepetést okoztak az állí­tólag kultúrált Európában, ahol még az uralkodók sem kedvelték a rendszeres mos­dást. Allahnak mámáréjeik karcsú tornyával, s a hozzá­juk csatlakozó dzsámikkal tisztelegtek, jelezve, hogy hajlamosak a szellemi kin­cseket egyáltalán nem szülő vakbuzgóságra. A nagy csatákat, a véres küzdelmeket nyugodtabb esztendők, évtizedek, követ­ték, elvégre fel kellett cse­peredni az emberpótlásnak, ugyanis a háborúkhoz nem­csak pénz kell, hanem az életüket kockáztató ifjú har­cosok regimentje is. A hajdan kemény, a mi mértékeinkkel szinte ön­megtartóztató vitézek az idővel el kényei mesedtek, új, számukra felettébb vonzó szokások rabjai lettek. Meg­kedvelték az ínyenc falato­kat, s egyre sűrűbben nyúl­tak az öblö6 kupákért, mind lelkesebben ízlelgetve Bac­chus zsongító nedűjét. Így aztán érthető, hogy gondol­kodásmódjuk is változott, s ők egyáltalán nem berzen­kedtek ettől. A kivont kard helyett sokszor a megegyezés, — modern politikai kifejezés­sel élve —, a békés egymás mellett élés lehetőségeit ke­resték, s jó néhányszor meg is találták. Olyannyira, hogy a sikert és dicsőséget hozó csaták híre egyáltalán nem villamyozta fel őket. Egerben — a vár elfogla­lása után — hamar otthon­ra leltek. Elhatározták, hogy itt is karcsú toronnyal ékes­kedő „imaházat” emeltetnek. A tervből még a XVII. szá­zad elején valóság lett. Először — 1664-ben — az országról országra kalandozó élesszemű, bár kissé túlzó kifejezéseket használó utazó, Evlia Cselebi szól róla: . .híres a Széles utcai mecset, a Kethuds mecset...” Neki köszönhető, hogy ne­vét is tudjuk. Külön érdekes­ség, hogy az egykori utcane­vet is közli. Fontosnak tar­tottal, mintegy sejtve, hogy az utókor hálás lesz ezért a részletezésért, ezért az ala­posságért. A források később hall­gatnak. Ebben nincs semmi különös, ugyanis akkortájt mostohagyermekként kezel­ték * errefelé a művészetet, mert hát ahogy a bölcs ró­maiak mondták: a fegyver- zajban elnémulnak a Mú­zsák. Ilyenkor kérelmező, könyörgő, fenyegető, ravasz képmutató hamgoltságú leve­leket írnak, hadifoglyok hasznot hozó kiváltásáról tárgyalnak, s az üzleti felté­teleket rögzítik papírra. A mellőzött Szépség azon­ban félve surran az árnyé­kos oldalon. 1687. december 17-én is­mét s ezúttal véglegesen — magyar lett Dobó híres erőssége. A megvertek zöme messzire futott, hogy öreg korában is kellemes emlék­ként idézze az itt töltött év­tizedek hangulatát. Jó néhá- nyan — s ez is történeti tény — annyira akklimati- zálódtak, annyira gyökeret vertek, úgy megszerették a hegyek által oltalmazott vá­rost, hogy maradtak, össz­hangot és békés alkotó mun­kát ígérve. A régi helyett az új földet érezték igazi hazá­juknak. Vérük keveredett az őshonosokéval. Csoda-e, ha sok tekintetben az ő pillan­tásuk villan felénk ...? e A visszafoglalok új rendet diktáltak, ez magyar áldozat nyomán született, de önző, lélektelen Habsbung-érdekek formálták. Az építményt a katolikusok kapják meg, akik káptalani templomként használják. A cél tehát ma­radt, a régi, csak a fohászokat címezték — legalább oly fe­leslegesen, mint Allah kato­nái — másnak. Erdődy püs­pök 1727-ben az irgalmasojr- nak adja, kórházi kápolná­nak szánva. Az új tulajdo­nosok hozzá is fogtak a tel­jes renováláshoz, valószínű­leg nem zavarta őket a má­sik isten emléke. 1730-ban új tetőzettel látják el. El­tűnik a kupola, felváltja a sátortető. 1744-ben ismét torzítják eredeti jellegét, hú szén sekrestyét toldanak hozzá. Mikszáth Kálmán egyik legnagyobb írónk, Pyrker érsekkel azonban meglehető­sen mostohán bánt a Külö­nös házasság című regényé­ben, nyersnek, lélektelennek, hatalom- és rangkórságban szenvedőnek állítva be őt. A valóság adatai azonban egész másról beszélnek. Ez az ér­telmes, ez a művészetpártoló főpap vérbeli mecénás, nagy műveltségű férfiú volt, aki­nek' ízlését csak felsőfokú jelzőkkel méltathatnánk. Valószínűleg zavarta az átépített dzsámi nem éppen szemgyönyörködtető képe, ezért nemcsak lebontását engedélyezte, hanem helye­selte, sőt anyagilag támogat­ta is a közelében emelendő templom építését A minárét azonban nem hagyta veszni. Csodálhatta eget ostromló karcsú eleganciáját a vörö­ses, a gonddal faragott ho­mokkőbe álmodott kecses­séget. Talán jelképnek is szánta. Épp ezért már 1829- ben — senki sem gondolt ekkor még valamiféle mű­emlékvédelemre — bádogku­polával fedette, s megmentet­te a pusztulástól. A fenn tündöklő félholdat nem sze­reltette le, hanem stílusosan egy keresztet állíttatott fölé. Aztán nálunk is társaság­gá szerveződött a múlt ha­gyatékáért aggódók tábora. Az sem véletlen, hogy a tiszteletre méltó gondolat Egerben bontott zászlót. A stafétaváltók mindenesetre nem feledkeztek meg erről. Többek között ezzel magya­rázható az, hogy 1897-ben Möller István terveinek meg­felelően restauráltatta a mi­naretet a Műemlékek Orszá­gos Bizottsága. Nagyjából érvényesült a korhűség kö­vetelménye. Annál is in­kább, mert az eredeti for­máról számos rajz, vagy fes­tett ábrázolás maradt fenn, s ez mindenképpen meg­könnyítette az eligazodást... A torony például ekkor ka­pott új kősüveget. Aztán hosszú csend — úgy is mondhatnánk — nemtö­rődömség — következett. Igaz, 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség meg­oldotta a kisebb mérvű ál- lagmegőrzésí feladatokat, ez azonban nem jelenthetett gyógyírt a régóta sokasodó bagókra. A hetvenes évek akciói si­kerrel jártak, ma már ismét dacolhat az idővel a török világ e ritka szép szimbólu­ma, amely nemcsak véres harcokról, elveszett függet­lenségről, hősi áldozatkész­ségről regél, hanem az egy­más mellett élő emberek, a kényszerből ellenségek közti közeledésről, megértésről, azokról a janicsárokról és szpáhikról, akik nem vágy­tak vissza a sokmecsetes Isztambulba. Erre utalnak — igaz, áttételesen — a nyári estéken felcsendülő kuruc dallamok is. Nem az egykori müezzin hangján, hanem korunk hangszerein hirdetve minden hódító törvénysze­rű tragédiáját, s a leigázot- tak végül is győzedelmessé- get sugárzó himnuszát... P. 1.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents