Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-20 / 168. szám
4. 1*31-■ NÉPÚJSÁG, 1982. július 20., kedd ...egy hét A KÉPERNYŐ ELŐTT Képünkön Sándor Erzsi, Andorai Péter, Pogány Judit és Cserhalmi György látható a tévéjáték egyik jelenetében Szegény Avroszimov TOLSZTOJ É, AVAGY csak egy felületes és felületesen megjelentetett íróféleség? Azonnal robbant a vita Bulat Okudzsava grúz—örmény író, költő, zeneszerző, előadóművész ikörül, amikor egynémely inkább még sokait sejtető, mintsem már sokat mondó kisregénye, írása után a Moszkvai Politikai Könyvkiadó megrendelésére (!) megjelent a Szegény Avroszimov. A Pavel Pesz- tyekről, a dekabrista mozgalom egyik vezetőjéből szóló regény kaipcsán hol a stílus nagyon is sajátos és már mór ironikus voltát kárhoztatták, hol a dokumentaliitást kérték számon. Meg arra is esküdtek, hogy Okudzsava regényének stílusa, atz „amti- hős” kisembereinek sajátos rajza és az a tény, hogy ezt a nagy orosz klas6izikusok- hoz méltó és való témát a huszadik század írói eszközeivel, a hősteremtés módszereivel valósítja meg — nos, emiatt csak a legnagyobbakkal hasonlítható ösz- síze az író. Annak megítélése, hogy melyik félnek volt — ma már nyilvánvaló, hogy az utóbbiaknak van és volt is — igazai véleményének igaz alapja, ma már érdektelen. Érdekes azonban a mű, amely szinte képernyőért kiáltott, és egyben összetett, léfektani bonyolultságában, Imádságában mégis mintha amtitévédráma lenne. Képernyőre vitele tehát sok szempontból izgalmas, figyelemre méltó, és történelmi háttere, a történet önmaga Bulat Okudzsava széles körű bemutatás okán és nyomán szükséges vállalkozásnak is tűnt. Gát György vállalkozott arra, hogy megbirkózók e nem kis feladattal és „elmeséli” Avroszimov történetét. Hogyan, lett a cárban vakon bízó, a világ rendjét helyénvalónak tartó, kétszáz lelkes — jobbágytulajdonos — kisbirtokosiból írnok a dekabristák perében — ó, micsoda megtiszteltetés és micsoda karrierlehetőség! —, majd a falujába száműzött ember. Aki meg akarta szöktetni Pesztelyt, a dekabristák e tiszta lelkű, de naív forradalmi hősét. Akinek politikai tisztánlátása majdhogynem a vakok látásával volt egyenlő. Aki csak áhítatot és tiszteletet tudott érezni eladdig minden felsőbbséggel szemben. S aki a per során a pétervári arcok és sorsok 1825-ös évekbeli forgataga nyomán fogalmazza meg magának: „... Lehet hogy igaza van ennek az ördögadta ezredesnek?” S e kérdéssel egyben választ is ad a dekabristák igazsága mellett. A lovarda üvegfalán innen folyó politikai per, a bírók arcán az előre elren- dieltség fölényes és már-már unatkozó tudata, az üvegfalon túlról beszűrődő vezényszavak, a lovak patáinak tompa üteme, a snájdig tisztek merev biztonsága a nyeregben, — mindez önmaga a megrendíthetetlen hatalom. És ezzel a hatalommal ülteti, állítja — no meg szegény Avroszdmowai — szembe az ezredest, a dekabristákat, a vádlottakat, akik vádlók is egyben. Jól sikerült bevágások, a „korabeli” pétervári arcok, a forradalmárok köré, mögé vagy azokkal szemben csoportosult képviselői a jellemnek és jellemtelenségnek, az erkölcsnek és az erkölcstelenségnek. Közelképek, álom- pillanatok, a lovarda, a szalon hűse és varázsa; a dor- bézoló éjszaka hősei — mind-mind Okudzsavát idézően jelennek meg Gát György rendezésében. Színesen, pergőn, expresszív erővel Gyulás Buda. sokat kifejező 'kamerái előtt. A rendező szuverén módon dolgozta át a kisregényt a képernyő nyelvére. A tömör, lényegre sűrített írói alkotás a televízióban egyszerre lett ugyanaz és mégis, más: cselekményesebb és ugyanakkor bensőségesebb is. Néminemű „hangszerelés” is törtért, s ez elsősorban az Avroszimov alakját megformáló Andorai Péter játékán mérhető le. Gát rendezői elképzelése és a színész alakítása szerint a képernyőn egy intellektuálisabb, érzelmibb alkat formálódik, mint a regényben.. Emiatt kétségtelen, hogy korántsem olyan éles a kontraszt a bigottan cár — és rendszerhű írnok és a majdani dekabrista lázadót szöktetni is kész, „lefokozott” Avroszimov között. De számomra ez végül is érthetőnek tűnik: a televízió más műfajúsága nem teszi lehetővé; hogy regényszintű nagy ívben rajzoltassák meg az „eredet” és a „vég” közötti út minden állomása. Érdekes izgalmas és emlékezetes televíziós dráma lett a Szegény Aivroszimov- ból. Elismerésre méltó, bár nem egyenletes színészi játékkal, felkeltve a figyelmet azokban is Akudzsava iránt, akik még nem, vagy csak elvétve találkoztak nevével, alkotásaival. Gyurkó Géza Indokolt ismétlés Ezerszínű, varázslatos világ a fiataloké, nem csoda, hogy elbűvöli, írásra ösztönzi az alkotókat. Csak az a kár, hogy a legtöbb szerző tisztes távolból, kívülről szemléli őket. Ezt éreztük vasárnap délelőtt Andrej Kuznyecov Esős nyár című tévéjátékénak ismétlésekor is. A megértést tükröző, a rokonszenves megközelítés azonban a legtöbbször feledtette a túlzott pedagógiai célzatosságot, a direkt nevelni akarást Ráadásul az író jeles színpadi szakértő, s mestere a hatásos cselekményszövésnek, a poénok tálalásának, a nyelvi megjelenítésnek, a pergő párbeszéd-formálásnak. Ezek a nem mindennapi erények még inkább halványítják az okító jelleget így aztán nemcsak a tizenévesek élvezték ezt a produkciót hanem a vetítés idején éppen a ráérő felnőttek is. Ez akkor is igaz, ha jól bevált vígjátéki eszköztár nevettetett meg bennünket. A rutin adta biztonsághoz ugyanis egyéni adottságok társultak. Nemcsak az ifjak jellemrajza volt ötletes, árnyalt, hanem az idősebbek, a szülők karaktere is érzékletessé mintózódott A korosabbak másfél órás könnyed derűvel gazdagodtak, a tinédzserek viszont ennél sokkal többet kaptak. Gyakorlati példatárt annak jelzésére, hogy miként születnék a tapsra, tetszésre valóban jogosult művek. Ennek az ajándéknak az irodalomórákon is hasznát veszik. Ezért is megértve újra vetíteni az öt évvel ezelőtt már bemutatott alkotást. .. (pécsi) Három az igazság — kedvesen E hasábokon nem túl régen hangot adtam már annak a véleményemnek, mit sem ér a jutalomjáték, ha csak annyit kínál a színésznek, hogy végig ő lehet a színen. Akkor Richard Burton és Sophia Loren sze- rencsétlenkedését unatkoz- hatta végig a tv-néző egyik estén. Most, a Három az igazság című filmösszeállításról lehet leírni, nem volt több, mint „kedves”. A vasárnap esti főműsoridőt a 80. születésnapját ünneplő, NSZK-ban élő színész, Heinz Rühmann miniatűrje töltötte ki. Láthattuk, mint vérbeli kereskedőt, aki legfiatalabb kuncsaftjait is maximális udvariassággal szolgálja ki; mint pipogyácska férjet, aki méltán beletörődik felesége csellózási szenvedélyébe; s mint megtévedő orgonamű- vészt... Láthattuk a harmatgyönge mesék miatt halvány bájjal játszani... Hiába volt a (kitűnő rendező (Rolf von Sydow), a kitűnő színész, s hiába a kitűnő szinkron, a semmiből képtelenség élményt csiholni. iNem volt viszont hiába a Tévé-újság előzetese, melyben megjegyezték, hogy Rühmann jubileumáról mind a filmszakma, mind a televízió számos produkcióval megemlékezik. így ugyanis reménykedhétünk: az illetékeseknek lesz még lehetőségük valami jobbat is választani. Németi Zsuzsa Az este ezen a júliuson kétszeresen forró: ahogy a nap hanyatlani kezd, minden hőséget áraszt Mintha vissza akarnák adni az épületek a meleget amelyet napközben kaptak, de az „égjek” sem hagyják magukat így aztán a közönségnek nem kis fáradságába kerül, hogy eltöltse az egri Dobos cukrászdában az Ag- ria-pódium egy-másfél óráját s nem kis erőfeszítést követei a művészektől, hogy kellemessé tegyék az itt eltöltött időt Ha sikerül,, az öröm is kettős. Első este: Ki lesz a bálanya? A pénteki nap estéjén Szilágyi Tibor, Reviczky Gábor és Sir Kati Csurka István és Örkény István műveiből készített összeállítással szerepelt Remekül. Ügyesen elegyítették a humort és a komolyságot a könnyedséget és a tragikus hangot. Egyszóval mindazt ami a két íróra jellemző: mindketten groteszk hangvételben fogalmazták meg írásaikat A különbség is nyilvánvalóvá vált a műsorból : Csurka „földközeli”, testesebb", erőteljesebb iróniája jól ellenponozta Örkény finomabb, „szikárabb” stílusát A színészek egyénisége jól illett a válogatáshoz. Szilágyi erőteljes alkata azonnal, mindenfajta külön bevezetés nélkül megadta az alaphangulatot erre épült Reviczky Gábor „zaklatottabb” játéka és Sir Kati gyöngéd, de gyilkos humora. Szinte zenei módon formálták meg az estet: mindegyikőjüknek volt egy-egy önálló „szólama”, amelyben megcsillant egyénisége, majd közös játékban csúcsosodott ki a produkció, majd újra szét- bomlott az egység, s különálló szereplőként búcsúztak. A választás személyes vonzalmak alapján történt minden egyes novella, nyilatkozat drámairészlet a szereplők legkedvesebb művei közé tartozhat. így előtérbe a közös produkció, a Deficit, Csurka István népszerű drámájának részleté nem tűnt töredéknek Az emlékezetes p>esti színházi bemutató két férfdfőszerepét Szilágyi és Reviczky alakította. Aki látta az előadást legfeljebb azon lepődhetett most meg, hogy ezen a csöppnyi helyen is teljes értékű drámai helyzetet tudtak teremteni. Külön érték volt Sir Kati játéka, aki először mutatkozott be ebben a szerepben. Törékenysége sajátos színt adott W. és X. vitájának, még jobban aláhúzta a kettejük között levő konfliktust. Ezek után már igazán „feloldásnak” számíthatott Örkény egyperceseinek sora. Ügy gondolom, rendkívül szerencsés volt ilyen formában összeállítani ezt az estet. Átgondoltság és rögtönzés olyan, egységét láthatta a közönség, amely közel hozta magához az alkotás folyamatához is. Közvetlen és baráti viszonyba kerültek a színészek a közönséggel anélkül, hogy „külső eszközhöz”, bármiféle öngyötrő, önleleplező vallomáshoz folyamodtak volna. Sokáig emlékezetes marad az írók gondolatainak hű tolmácsolása a művészek személyisége miatt. A kérdést, amelyet műsoruk címében feltettek — Ki lesz a bálanya?, vagyis ki állja végül is a számlát, ki fizet meg mindenért, életünkért — nem válaszolhatták meg, még válászol(hat)ták meg, • 1 de még szorongatóbbá tették>:{ Második este: Kóborlásaim Ahogy Tolnay Miklós elmondta: ez a szombati és vasárnapi műsora több előadóest „lecsapódása”. Kissé többre is vállalkozik benne a művész, mint amit egy ilyen egyszerű találkozás alkalmával meg lehet valósítani. Hiszen önvallomásai egyikében elmondja, hagy a színésznek voltaképpen „csakf’ három dolgot kellene eljátszania: a születést, a szerelmet és a halált. Mindezt kevesebb magyarázattak jobban átérezte volna a közönség, hiszen Tolnay lépten-nyomon indokolta idézetekkel és saját írásaival, hogy végül is miért éppen így mond versek Pedig nem szorult indoklásra ez a mód, hiszen a megszólaló József Attila-, Ady Endre-, Ladányi Mihály-al- kotásokat nagyrészt jól értelmezte és adta elő. Sőt, ha lehet, még olykor túl jól is. Annyira pontosan igyekezett fogalmazni, hogy sokszor merevvé és feszélyezetté vált előadása. Mintha bizonytalansággal küszködne a művész; hogy válóban így kell-e, valóban így jó-e, ahogyan ő csinálja. Ezt az érzést erősítette meg a sok „kiszólás”, külsődleges kapcsolatkeresés, bevezető és záró játék, amelyekkel közel akart kerülni a hallgatósághoz. Felemásan alakult a viszony, ahogy a műsor is: kevesebb magyarázattal, merevséggel teljesebb élményt adott volna. Gábor László Csongor Rózsa: Kései bűnbánat GRtSKO... I. H árom nap múlva eltemette az idegen földön váratlanul elhunyt férjét. A negyedik napon, mintha csak pihenés céljából időzött volna — folytatta két barátjával a megkezdett turistautazást. A kis osztrák városka egyike azoknak a Duna jobb partján, amelyekben néhány száz lélek él, csodálatos ősi nyugalomban, mégis a modern városok minden lehetőségével. Körbe az Alpok szirtjei és fenyveserdői, délen a Duna hűs vizű határa, s a városkából kivezető betonút egyenest köti össze a kontinenssel. Ebben a városban érte élete delén járó férjét, ki épphogy elmúlt ötvenesztendős, a halál. Szívroham — hangzott a kurta orvosi jelentés. Egy héttel ezelőtt négyen indultak útnak, egy középkorú házaspárral — a megboldogult munkatársaival. Gépkocsival, melyet Péter vezetett. Péter felesége, a jóval fiatalabb Adél, mindvégig megértéssel segédkezett M. asszonynak. — Mit kezdenék most magam — hajtogatta M. asszony. — A nyelvet alig beszélem, és neked köszönhetem azt is, hogy itt temethetem el, abban a városban, amelyet végül is szeretett. Mintha csak idejött volna meghalni... — Hulltak a koporsóra a göröngyök, amikor ezt mondta Adélnak. M. asszony sosem volt féltékeny természetű, most azonban egészen könnyedén megérintette a féltékenység szele. Miért, hogy mindég Ottó kollégáival utazunk? Minden harmadik nyáron, mindég Péterékkel. Gyermektelen házasságukat nem a szerelem hozta össze huszonöt évvel ezelőtt, hanem akár egy hivatalos ügy elrendezését' — a komoly mérlegelés. Mindketten magányosak, jóval túl a koron, amikor általában házasságot kötnek az emberek, s mindketten egy boldogtalan házasságból éppencsak kilábalva. Mintha egymáshoz menekültek volna, egymás segítésére. Különös módon nem érezte a halál jelenlétét. Csodaszép, tobzódó nyár volt, kiegyensúlyozott június, mérsékelt meleg és mérsékelten hűvös éjszakák, éppen ezért mérsékelt fájdalom töltötte el, de mintha csak álmodta volna az egészet. Mintha nem vele, hanem egy távoli ismerősével történt volna a váratlan eset. Ezzel magyarázható, hogy mintha csak átmeneti apróság szakította volna félbe útját, úgy határozott, tovább utaznak végső úticéljukig. Péter és Adél eleinte hallani sem akart M. asszony élhatározásáról, de amikpr az jottányit sem engedett, megadták magukat, cseppet sem titkolva az örömet, amelyet nyári szabadságuk folytatása miatt éreztek. — Nem fogadhatom el tőletek az áldozatot — mondta M. asszony —, a drága uram sem fogadná el. 0 senkitől nem fogadott el soha áldozatot. — Péter és Adél úgy találták, valóban okosabb most utazni, mintsem M. asszonyt magára hagyni a bánatával. M. asszony azt gondolta: Ottó régen szívbeteg, évekkel ezelőtt azt mondta az orvos, bárhol, bármikor felmondhatja a rossz szív a szolgálatot. Mit tettem volna, ha kettesben ér vele a tragédia? Talán érezte is szegény, azért hívta mindég Pétert és Adélt. Az is meglehet, ide jött meghalni, erre a vidékre, ahol hosszú éveket töltött a háború idején. Volt e vidéken, talán éppen ebben a városban egy nagy szerelme. Meghalt, negyvennyolcban, mint mesélte Ottó. Leveleztek sokáig. Éppen eleget hallottam erről a szerelemről, amely Ottó szerint a legtökéletesebb volt. Valóban meghalt, vetett lelkében gyanakvást a különös, rövid ideig tartó pillanat, amelyben felmérte — Otjó halott. Még egyszer akkor hasított tudatába ez a gondolat, amikor már német földön jártak. Egyetlen rövid percig tartott az egész, aztán ismét lekötötte a látnivalók sokasága, a jól felszerelt kempingek, öreg városok, gazdag kirakatok, s a nyüzsgő nagyvárosok mozgalmas mindennapja. A névnapján, születésnapján majd eljárok a sírjához — gondolta, s egészen vidám lett az ötlettől. Olyan volt, mintha az egészet Ottóval gondolta volna ki, s beszélte volna meg, vele tervezgetne. Elmúlt a ragyogó nyár. Az ősz ébresztette rá a valóságra. ■ Ottó születésnapja október végén lesz, ezért még szeptemberben elindította útlevelének soron kívüli kérelmét. Saját és Ottó barátai ebben hathatós segítséget nyújtottak. Egy hónap múlva már útban volt K. városka feig. Olyan izgalomban élt a készülődés napjaiban, mintha randevúra igyekezne, mintha élő férje várná, ilyen izgalmat, mondhatni forró várakozást talán a megboldogult életében sem érzett soha. Mikor megérkezett a csöndes temetőbe, megpillantotta a sírhalmot, a táblát, melyen az ő neve úgy virított, mintha a domb alatt az ő teteme pihenne, de így is szörnyű volt, hogy az a férfi pihent ott, kinek a nevét viseli — hirtelen ájulás környékezte meg.- (Folytatjuk)
