Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-14 / 163. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1982. július 14., szerda Egy érettségi elnök jegyzeteiből (2/1.) Rövidzárlat írásban AGRIA ’82 Lehotka Gábor orgona­hangversenye Hétfőn este Lehotka Gá­bor Liszt-díjas érdemes mű­vész hangversenyével kez­dődött el a székesegyházban az idei egri orgonajáték- sorozat. Ez még az Agria ’82 zenei rendezvényei között is szakasz. S hogy jó, bizo­nyítja az érdeklődés: a pad­sorok nem nyújtottak ele­gendő helyet a közönségnek, voltak, akik a szőnyeggel fedett lépcsőkön ültek, vagy éppen álltak a csaknem másfél órás műsor alatt. Valóban érdemes odafi­gyelni ezekre a műsorokra. Nemcsak azért, mert kiváló mesterek ülnek az orgoná­hoz, mint jelen esetben Le­hotka Gábor, főleg azért, mert az orgona, mint hang­szer érdekes kalandozást ígér és nyújt a zenei száza­dokban. Az már természetes, hogy egy tiszteletkor min­den alkalommal jut Bach­nak. Lehotka Bach előtti időkbe is visszalapozott, Pa- chelbelhez a XVII. századba s kedélyes — mához szóló muzsikát kaptunk az alig ötven évet élt mestertől, aki a maga módján korszakal­kotó zenei egyéniség volt. Mozartot orgonán hallani külön is csemege azok szá­mára, akik ezt a nemes szel­lemi légkört szeretik. Pikéthy Tibor G-dúr toc­catáját bizonyára azért is megszólaltatta Lehotka, mert dokumentálni akarta, hogy az orgonamuzsika ná­lunk is jelen volt mindig, és komoly hagyományait olyan méltatlanul elfeledett művek is őrzik. A művész ezúttal zene­szerzőként is bemutatkozott az egri közönségnek. Noel cimet viselő művének négy tételét játszotta el. Kiváló­an érzékeltette, mennyire is­meri választott hangszerét, milyen egyszerű, eszközökkel tud mély hatást elérni. A népi énekekből vett ihlet és a művekké formált zenei anyag egyszerű vonalveze­téssel, sallangmentesen vall arról a lélekről, amely a művészben bujkál. És hogy a francia esprit se maradjon ki: a műsor be­fejező számaként megzen­gette Lehotka Vierne Caril­lon de Westminster című művét, mely már Franckot és Vidort idézi, akiktől majd 19-én hallunk egy-egy nagy­szabású művet Gergely Fe­renc előadásában, (farkas) Ügy hozta a szerencsém, hogy két osztályban el- nökösiködtem az érettségi idején: az egri Szilágyi Er­zsébet és a szarvasi Vajda Péter Gimnáziumokban. Az a majd egy hét, amit a két helyütt töltöttem, nagyszerű lehetőség volt arra, hogy ké­pet alkothassak — termé­szetesen nem a teljesség igé­nyével — a fiatalok képessé­geiről, felkészültségéről, a nevelők hivatásérzetének mértékéről, a középiskolai oktatás eredményeiről és megoldásra váró, olykor ag­gasztó gondjairól. Sántító logika Az első benyomásokat a dolgozatok olvasásakor sze­reztem. Humán szakos ta­nár lévén, elsősorban a ma­gyar nyelv és irodalom ér­dekelt, de kíváncsi voltam arra is, hogy miként boldo­gulnak a diákok a matema­tikával. Ez nem véletlen, hi­szen — az esetek többségé­ben — a példamegoldáshoz nélkülözhetetlen logikai ér­zék és kifejlesztett készség a gondolatok rendezésében, kerek egésszé szerkesztésé­ben is tükröződik. Gaus tudományával mind. két társaság zöme hadilábon állt. — Sajnos, — az össze­függés egyértelmű — a vers­es a novellaelemzésben sem jeleskedtek. Ez akkor is igaz, ha szerencsére akadtak ki­vételek. Szellemi élményre vágy­tam, de ebben kevés részem volt. Meglepett, hogy a ma tizennyolc esztendőseitől mennyire távol áll Radnóti antifasiszta költészete, mi_ lyen szárazon, tényszerűen számolnak be tragikus sor­Uram-atyám, mekkora bu­kás lesz ebből, gondoltam magamban, amikor Tímár Éva és Szombathy Gyula az egri Dobos cukrászdában úgy tűnt, nem a hely már kialakult szellemének — és nem utolsósorban nagyságá­nak — megfelelő harsány- sággal nyitotta hétfői elő­adóestjét. Jogtalan és alaptalan ag­godalmaimat hamar szerte- foszlatta a két kitűnő mű­vész. Egy csendes pesti szín­ház címmel összeállított mű­soruk ívén biztosan épült fel a jó előadás. Pedig az építőelemek igen különböző­ek ^voltak. Hallottunk részle­tet Örkény István Forgató- könyvéből, ekkor az ötvenes sáról. A bajokat csak fo­kozta az, hogy erőteljesen hiányos történelmi ismere­teik miatt az általuk felvá­zolt kép még inkább torzult. Az egyik katonai kollégis­ta — praktikus érzékű fiú­ként — a téma kifejtése he­lyett a munkaszolgálatosság jellemzőit sorolta szakszerű pontossággal. Vezérelv nélkül Vázlatot csak néhányan készítettek, ők is többnyire csak azért, mert illik] mert ajánlották nekik. Fura, de még ma is divatos a „pisz- kozat” írás. Időrabló és fe­lesleges „mankó” ez, ráadá­sul kényelmességre szoktat. Különös módon a szövegek majdhogy teljesen egyeztek a tisztázat anyagával. A ma­gyarázat? Valószínűleg egyi- kőjüket sem gyötörte az al­kotói igényesség. Jó lenne, ha az órákon felszámolnák ezt a terhes örökséget, s azt kívánnák a diákoktól, hogy mondandójukat rögvest vég­leges formába öntsék. Az ilyesféle gyakorlat stiláris önfegyelemre nevelne, s az eredményes fogalma zás ta n í_ tás egyik hatékony módsze­révé válhatna. Kísértő egyhangúság Kevés munka hozott szá­momra felüdülést. Annál in­kább kísértett az egyhangú­ság, az olykor igen bántó monotómia. Szerkesztési öt­letekre alig bukkantam. A mondatok nem kötődtek egy­máshoz, esetlegesen követke- tek, nem építkeztek gondo­lati egésszé. Hiányos köntö-11 sük az írásbeli megnyilatko. zás nehézségeiről tanúsko­évek szűk levegője szoron­gatta a közönséget, derül­tünk a mesésen naiv népköl­tészeten, aztán Csehov kö­vetkezett, majd a Broadway- ről hangzott fel egy dal. Hogy Tímár és Szombathy két kiváló színész, aligha eredeti megállapítás. Az, hogy ezen az estén jó együt­test is alkottak, színházat teremtettek szellemiségük közös varázsával, külön di­cséretükre legyen . mondva. Ügy oldották meg feladatu­kat, hogy a műsor sokszínű szövete nem vásári, olcsó tarkasággá vált, hanem el­més szórakozássá. Jó ötlet volt, hogy a közönség sorai­ban helyet foglaló Valló Pé­ter — az Agria művészeti dott. Sorjáztak a szóismétlé­sek, nyoma sem volt a szí­nes jelzőknek, a lendületes határozóknak, a kifejező ha­sonlatoknak. Ha ezeknek mégis szükségét érezték, ak_ kor idéztek általában hosz- szari és indokolatlanul. Nem csoda, ha a hemzsegő hibák tömkelegéből néhányat észre sem vettek a javító pedagó­gusok. Mindez arra hívja fel a fi­gyelmet, hogy irodalomtaní­tásunk egyik gyengéje — ez aligha vitatható — az írás­készség akadozó kialakítása. Távol a Széptől Ennek sok összetevője van, de a leglényegesebb az, hogy az ifjak egy jelentős része se nem érti, se nem érzi a Szépet. Ezért húzódoztak a formai mozzanatok felvillan­tásától, emiatt lett a Gelléri Andor Endre novelláról szü­letett dolgozatok zöme rész­letes tartalomismertetés. A tálalás finomságai mellett el- siklottak, így a mű rangos értékeinek nagy része rejtve maradt előttük. Ezért nem nyújthatott kárpótlást az alapos „leltár” sem. Az se jó, hogy a tanult al_ kotások lazán, vagy egyálta­lán — ez a gyakoribb — nem kötődnek hétköznapjainkhoz, nem hatnak az ifjakra, nem motiválják gondolkodás- módjukat, nem rezdülnek ott cselekedeteikben. Nem ala­kítják jobbá, nemesebbé őket az ezért született mű­vek, ha nem képesek felfog, ni jelzéseiket. Így aztán maradt a csep­pet sem szívderítő rövidzár­lat. Ráadásul nemcsak írás­ban ... vezetője — is bekapcsoló­dott az előadásba egy na­gyon rövid, szikár, de fino­man csiszolt rendezői ön­vallomással. A Dobos cukrászdában az Agria ’82 programja során rendezett előadóestek egyre inkább azt a benyomást kel­tik, hogy egyáltalán nem melléktermékek, amolyan összedobott műsorok. Szer­vesen illeszkednek a nyári programok egészébe, kiegé­szítésként, más dimenzióját villantva fel a közönség­művész kapcsolatnak. A hétfői csendes színház­ban töltött időt Komlósy Zsuzsa zongorajátéka tette még hangulatosabbá. (szigethy) Pécsi István Hangos siker egy csendes színházban Kőbányai János: FÍdZSÍ-SZÍgetek (Befejező rész) Bíborban bukik le a nap­korong az óceán fölött. Rá­hasal a végtelen vízre, szét­terülve viliódzik vöröslő nyi­laival a hullámokon, eléri és bepókhálózza a sziget olajos sötétbe vesző kontúrjait. „Ne!” „Szállj le rólam!” „Hagyjál!” Tisztán, hűvösen fehérük Mount Victora csú­csa a csillag szegecsekkel, patkókkal kivert, mélykék égbolt alatt. Mint hű alatt­valók — sok jó kistestvér —, békésen, jóllakottan nyújtóz­nak az apróbb szigetek. Or­rukba sárgán lobogó fák­lyákkal apró kenuk siklanak, az evezők loccsanása belesi­mul a roppant víztömeg ezüst fodraiba. „Nem érted?” „Férjem van, akit nagyon szeretek.” Odafent, tündöklő félholdjával már a hold az úr. Kihunynak a partmenti őrtüzek, csak Suva kikötő mólója végén pislog hívo- gatóan a világítótorony. El­csendesednek a tam-tamok, az ezerféle csörgentyűk, sí­pok, csak az éjjeli halászma­darak puha szárnycsapásai hallatszanak. Eloltogatják a lampionokat, elfújják a tök­be, kókuszdióba vájt totem- fejek gyertyáit. Vége a benn­szülöttek ünnepének. A lándzsás, szalmaszoknyás harcosok, családjukkal a kunyhóik felé ballagnak. 0 is nyugodni tér takaros fahá­zába. Oldalának hároméves­forma kisfiú kucorodik. A szomszéd matracon férje szuszog békésen. Boldog. Éles sziréna süvít el a ház előtt, erre ébred. Megrázza a fejét, zörgőn üres, mint egy kiürült olajoskanna. Jé­zusom, hol vagyok? Bágyadt, szürke fények. Bugyija le­csúszva a combján lóg. Ha­sán borzas, harcsabajszú férfi szuszog. „Szegény Já­noska !” „Borzasztó.” Ledob­ja az idegen fejet. Körülötte szerteszét horkoló, sípoló hústömeg hever. Hogy megy így haza? Egy asztalnál Ka­resz és egy road gyerek kártyáznak, előttük csikk­halom, ásító nyakú sörös­üvegek. „Arra van a fürdő­szoba” — pillantanak föl a partiból. Ruháit maga elé szorítva beszalad. A zuhany alatt keményen dörzsöli- kaparja ágyékát, mellét, szá­ját, majdnem vérzik. Még csak fél hét, mire eljut egy villamosmegállóba. Csak érjen haza nyolc előtt, akkorra állította be tüntetőleg a vekkert a férje. Ha sikerült mégis elaludnia, akkor még minden oké le­het. Kávét főz, beviszi az ágyba. Tükörtojást süt sza­lonnával, pirítóssal — „eng- lish breakfestet”, ahogy ő nevezi. S akárhogy is fáj a feje, akármilyen fáradt; vé­gigcsinálja a kirándulást. Kedves lesz. Jóvá tesz min­dent. Csattog vele a villa­mos, valahol átszáll, lecsu­kódik a szeme. Fakózöld színeivel a szi­getek alig kivehetőek a sűrű páratömegből. Mintha dézsá­ból zúdítanák: hull, ömlik vigasztalhatatlanul a trópusi eső, s a távolból újabb és újabb záportól, villámtól vemhes felhőket hajt a pasz- szát. A nap csak egy fehé­rebb pont, ahogy áttörne, vi­lágítana makacsul, ered­ménytelenül rajtuk. Az óce­án haragosszürkén morajlik, hullámait sűrű tarajfogakkal táncoltatja-csattogtatja. Kettesével szedi a lépcsőt. Még csak háromnegyed nyolc. Van tizenöt perce. Ha észrevétlen bejut a kony­hába: nyert. Akkor nem tör­tént semmi. Az arca tiszta, jól megmosakodott, a smink sincs rajta — még a háló­ingét is magára kaphatja. „Jaj, csak ez most bejönne.” Lábujjhegyen óvatoskodik végig a folyosón. Remeg a keze. Beilleszti a zárba a kulcsot. Hát nem leejti. Kész. Már jön is. Az ablak­üvegen látja szétfolyó arcát. Gyulladt, hunyorgó szem, sötéten tapadó pizsama. Még düh sincs ezen az arcon, csak fáradtság, lemondó szo­morúság. Semmi kétség: egy percet sem aludt, ö te­het róla! Ö, hogy gyűlöli ezt a kiszolgáltatottságot, bánatos pofát. Ne gondolja, hogy itt ő megalázkodva be akar sunnyogni. Zsebre kap­ja a kulcsot, és erősen meg­nyomja a csengőgombot. BRRRRrrrrrRRRrrrrrr töri szét kíméletlenül a vasárnap reggel csöndjét. Mount Victoria hatalmas ívű lávatömeget hányva ki­tör. Forr, tombol, sistereg a nagy víz. Végigfut a tűz az összes szigeten. Tajték, füst, lángtenger kíséretében ör­vénylőn örökre elsüllyednek a vérszínű óceán mélyén. (Vége) A gazdagon díszített palóckapu Emlékmúzeum Párádon A Párádon élt és alkotott népi fafaragó, Asztalos Johák. Hársfa úti otthonában nemrég emlékmúzeum nyílt. Az itt kiállított mintegy száz fafaragás témája a palócélet, melynek megörökítéséhez a nyersanyagot a mátrai fák adták. Az egykori műterem most kiállítóhelyiség (Fotó: Szabó Sándor) PORTRÉ PÁR VONÁSSAL Egy falusi szűcs Afféle mesébe ülő nagy. apó első pillantásra ősz fe­jével, anekdotázó kedvével, meleg mosolyával. Csak miután végigmutogatja szer­számait, s elmagyarázza mi­ként is dolgozik egy falusi szűcs, akkor derül ki, hogy a 73 esztendős mester ko­rántsem nagyaipás, inkább legényes erővel, energiával kell, hogy rendelkezzék. Javarészt fából való kész­ségei, néprajzi múzeumba lillenének; a bőrkasza, a kampó, a kantoló, a színe­ié. .. Szerszámait mind ke­vesebben tudnák használni. Fogynak a szűcsök, hiába, hogy jól fizető szakmának számított mindig. „Szerintem, szép is’’ — hangsúlyozza az öreg. „Bár mitagadás sokan azt mond­ják, gusztus kell hozzá. A nyersbőrök mire a feldol­gozóhoz kerülnek, a rajtok maradt húsok miatt bizony nem * kölniillatúak. Dehát azért vagyunk mi”. Sorolja a munka menetét, látszik,- estig is lenne mon­danivalója. Pedig nem könyvből tanulta. „Az alapokat otthon les­tem el: apám is, nagyapám is szűcs volt. A szakma tit­kait pedig Kaffán Gyula he­vesi mestertől. Dolgoztam két évet Budapesten, gyár­ban is, úgyhogy a gépek közt sem maradnék szégyen­ben. Az azért más, amikor az ember elejétől végéig fi­gyelheti, hogy a piszkos bő­rök hogyan puhuinak, tisz­tulnak, fehérednek simogat­ni váló szőrmévé. A legfon­tosabb az anyag rendes víz­telenítése — bizonygatja. És ez talán a legnehezebb fizi­kai munka is. Igaz, aiz sem mindegy, mennyi vegyszer kerül a cserzőlébe. Ha ren­desen dolgoztunk, a bőr el­tart harminc-negyven esz­tendeig.” A „-tunk” egy alkalmi se­gítőre vonatkozik, mert kü­lönben a mester egyedül él. Azaz Cézárral, a farkasku­tyával, aki a házat vigyázza, míg ő oda van a másik fa­luban— a szomszédok mond­ták: udvarolni, A messziről érkezők így nem ritkán zár­va találják a kétszobaL konyhás kis házat Jönnek pedig szép számmal, Hatvan és Debrecen környékéről. Híre van, a tudásának. Ez az amire a legbüszkébb, ki­tüntetésként említi. Még a szakmában dolgozó fia is hazaküldi a kényes darabo­kat. Az öregnek mindegy, vaddisznóról, kutyáról, kecs­kéről, rókáról, muflonról, hörcsögről, görényről valn-e szó. Azaz aiz őzet és a bir­kát egy kicsit jobban szereti. „Az a baj, hogy az uno­kák közt nincs, akit érde­kelne a mesterség. Én meg nem akarom egyiket sem erőltetni. Egész élete benne van, amikor azt mondja: ezt csak szívvel lehet csi­nálni. — „Mint minden munkát” — teszi hozzá töp­rengve, míg keze _yégigsimo- gatja az egyik agon föltor. nyozott kész darabokat. — Miért mondják, hogy mégis bunda?... — Mert az. A bunda min­dig bunda. Engem a D un­kán,yarból is az hozott haza. Mivel odakint folytathattam a mesterséget, olyan kucs­mám, kesztyűm, bekecsem, csizmám volt, hogy a 45 fo­kos hideg meg se kottyant. Van persze mindenem most is — nyitja a szekrényt. Varrni nem igen varr, hacsak nem a gyerekeknek, öreg a gépe. De máig ter­vez, újít. Kitaláltál, hogy a szarvasok, őzek lábából fo­gast, puffot készít. A minta­darabok egyszerű rénézésre népművészeti értékűek „Ott leszek a hortobágyi hídivásánon — mortdja. Csi­nálok addig különleges osto­rokat is.” A hevesvezekényi Smide- rik József gonddal búcsúzik. „Mindig új festékeket talál­nak ki. Nekem meg hiány­zik a régi Negra-fekete. De nem tudom, hol lehetne be­szerezni. ..” Elköszönök ö visszaballag a házba. Szinte látom, amint a megsárgult, bekeretezett 1947-ben keltezett mesterle­velét a falra óvatosan visz- szahelyezi. (németi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents