Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
8 IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. június 12., szombat Bemutatjuk a bodonyi Ki Júlia (Kovács Jánosné) n pi iparművész munká amelyeket az elmúlt hetei ben a parádfürdői SZÓ szanatórium klubtermébi állítottak ki. (A reprodukciók^ Perl Márton készített' Nemzedékek tanítómestere Illés Endre nyolcvanéves Megoldódik a rejtély? Az Omagyar Mária-siralom eredete A Felvidéken született egy kis faluban, ott, ahol a Szapolyaiaknak volt és van kápolnájuk, Csütörtökhelyen. „Abban az alig megtalálható kis felvidéki faluban, melynek különös neve a hét egyik napját rebbenti fel, s ahol Zápolya János építtetett egy szépségében és magányosságában különélő kápolnát.” Azt mondja magáról, hogy magányos, vézna kisfiú volt, aki a varázslatos tátrai erdőben már gyerekkorában kereste a csodát, és akit már akkor megfogott annak a magányos kápolnának a szépsége. Innen került az „eretnek városba,” a Felvidék Sienájába, Lőcsére. Itt töltötte diákéveit ebben a gyönyörű városban, amely persze elsősorban a gyermekkori emlékekben szép, amikor felnőttként tér oda vissza, mint mindenkinek, neki is összezsugorodik. Ügy érzi, ahol nyolc évig dajkálta az idő, az a város a múlté, felnőttként kiürítette az idő. „Ez a hegyek közé szorított város csúfosan elszegényedett. Valamiképpen kiesett az új országutak és vasútvonalak hálózatából.” A gyermekkor persze maradandó élmény. Sok gyémántba metszett mondat, hegyi erdők levegőjét lehelő írás utal rá. Egy alapemlék a szénaboglya ferde alagútjába zuhanás: gyerekkori halálélmény. De életművében megmaradt egyszeri élménynek, még sokszor találkozik majd a halállal, de másképp. Mert a vézna kisfiúból erős, művelt, gondolati erem tő ifjú lesz, akire különösebben még a lőcsei tanár, a katedrán ülő Pantagruel se hatott. Aki pedig maga volt Szabó Dezső, és franciát tanított a lőcsei gimnáziumban, szertelen, szabadosán, szabódezsősen. Innen kerül a fiatal Illés Endre Pestre orvostanhallgatónak. De már akkor író akar lenni." „És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Néhány hónap múlva egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, és én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom.” Mert a mindenség szerelmese volt, a tudásé, a műveltségé, s mindenekelőtt az élmény, az igazi élmény felfedezésének szomjazója, akinek szenvedélyévé vált megtalálni a világ dolgaiban — de mindenekelőtt az emberben — a lényeget. Nem tudok magyar írót, aki oly szenvedélyesen küzde- ne a mondattal, a szavak helyértékével addig, amíg tévedhetetlen érzéke szerint nem pontosan azt fejezi ki, amit ő akar általuk kifejezni. Mesterségünk, hivatásunk legtudósabb tanára. Ha volna kritikustanszék ebben az országban, ő kellene hogy legyen a professzor, de ha volna íróiskola, ott is neki kellene igazgatónak lennie, mert ma senki nem tud többet a magyar irodalom stíluslehetőségeiről, mint ő. Persze nem tudósként; mindig mindenütt az élmény lényegét kereste, azt akarta tetten érni, azt a sajátosan egyedit, amitől az alkotó az, aki. Leghíresebb kötete a Krétarajzok csak 1957-ben jelent meg, de mégis, már korábban is, minden élő kortárs tanult tőle. Mert vannak már fiatalkorukban olyan emberek, akik nemzedékük tanáraként biztos értékrend-meghatáro. zók, tájékozódási pontok. Először novellái jelentek meg a Pesti Naplóban, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Illyés Gyula, Tóth Aladár voltak a barátai, Babits és Mikes a segítői, de ez még csak a készülődés ideje. Sókáig tartott az erőgyűjtésnek ez a korszaka. Ezalatt írt irodalom. és színházi kritikát, esszéket, portrékat, és kialakította azt a követendő kritikusi alapmagatartást, amelynek kulcsszavai: a megértés és a megértetés. A művet nem elszigetelt jelenségként közelíti meg, hanem teljes kontextusában, esztétikai és társadalmi összefüggés-rendszerében. És mindig minden analízissel a megértett lényeget nyújtja át az olvasónak, oly tisztán és világosan, hogy szinte csodálkozunk: hát ilyen egyszerű ez? A napilapokban, folyóiratokban jelentkező széles ívű kritikusi munkássága a két világháború között az egész magyar irodalmi életet átfogja, és ez nemcsak tárgyi értelemben van így, de szellemében is. Ahogy Kolozsvári Grandpierre Emil írta róla: „ízlésének határai messze meghaladják írói birodalmának határait.” Emiatt hosszú évtizedek óta ő a magyar irodalom egyik legfontosabb szerkesztője. Sokszor mondták róla és jogosan, ő az nekünk egyszemélyben, ami volt az ő fiatalkorában Babits, Mikes, Osváth. S ez nem túlzás. Illés Endre élő irodalmunk lektora, ideális szervezője, akinek hozzáértése, támogató hite sok generáció tehetséges alkotóját segítette felnőni, és akinél — különösen ebben az elmúlt 25 évben — csak nagyon kevés ember tehetett többet az alkotó magyar szellemért. Hát persze, könnyű neki, hiszen ő egyszemélyben szervező, kritikus. irodalomtörténész, műfordító és író. Esszéi, tudós kritikái mellett két olyan területe van az irodalomnak, ahol maradandót alkotott. Az egyik a novella, a másik a dráma. Fura módon nincsenek regényei, noha novellafüzérei egy sajátos írói világ mitológiai körképét adják, összefüggően olvashatók, és mint egy totális nagyregényben felfedezhetők benne az elmúlt ötven év magyar életének ösz- szes-fontos típusai; a megértés és a kegyetlen pontosság egymásra vetülésében. Igen, kíméletlen az emberi motívumok megértetésében. Addig pontosítja megfigyeléseit, elemzéseit az adott jellemről, amíg teljes meztelenségében előttünk nem áll az alak röntgenképe, pszicho, lógiai analízise. Az író makacs tisztaságvágya a forrásvidéke ennek a kíméletlen pontosságnak egyrészt; humanizmusa, bölcsessége magyarázza a megértésre törekvést másrészt. Pontosan úgy, hogy ezt Féja Géza írta: „az emberség határain belül is lehet ítélni, bár századunk csaknem elfeledte.” Drámái a hazugok, a törtetők, az értelmetlenül fél életet élők, az élet elől el- futók, az önmagukat becsapók színpadi vizsgálatai, de nem egyszerűen novelláinak drámai vetületei, sokkal inkább emberismeretének, az ebből fakadó élményvilágnak nagyítóüveg alá helyezett képei. Az emberi jellem, a pszichikum anatómiai vizsgálatai ezek a színpadi művek. A drámai cselekmény szinte érdektelen bennük, és ha nem az, csak azért nem, mert segít felkutatni a jellem velejét, felvillantja annak éles pillanatképét. Első igazi nagy sikerét 1941-ben a Komédia és erkölcsrajz alcímű Törtetők kel aratta, ezt azóta még tizenöt mű követte, köztük mesejáték (persze nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek szóló), történelmi dráma, Vas Istvánnal közösen két másik mű. és megkísérelte Stendhal Vörös és feketé-jét, Julien Soréi tragédiáját magyar színpadra állítani. Azt, hogy Illés Endre a legrangosabb magyar műfordítók között foglal helvet, nemcsak a már idézett Stendhal, de a Maupassant összes és a drámák világában Albert Camus Caligulája is jelzi. Illés Endre 80 éves. Életműve, ma is friss, alkotó szellemisége átívelő híd a Nyugat nagy nemzedéke és élő irodalmunk között. Mindnyájunk tanítója. Szigorú, szerető segítője mindannak, amit mai irodalomnak nevezünk. Köszönet érte. Szalontay Mihály Az elmúlt napokban elterjedt a híre annak, hogy az Országos Széchényi Könyvtár állományába került a Leuveni Kódex; ebben fedezték fel 1922-ben az első magyar nyelvű verset, az Ömagyar Mária-siralmat. Beszámoltak a lapok a számunkra rendkívül becses dokumentum kalandos sorsáról is. Az első világháborúban a németek lerombolták a belgiumi Leuven város egyetemi könyvtárát; s a kódexet egy müncheni antikvárius, Jacques Rosenthal boltjából vásárolta meg a német jóvátételi bizottság. Az első vizsgálat során megállapították, hogy a kódex olaszországi eredetű, és a magyar szöveget — talán — Bolognában élő magyar dominikánus szerzetes írta le. A két világháború között számos tudományos közlemény jelent meg az Ómagyar Mária-siralomról. Ezek zöme nyelvészeti szempontból vizsgálta a szöveget; irodalmi, sőt zenei értékével csak néhány tudósunk foglalkozott (például Horváth János, Kardos Tibor, Szabolcsi Bence). A második világháborúban a német csapatok ismét elpusztították az értékes állománnyal — sok középkori kézirattal — rendelkező leuveni egyetemi könyvtárat. Különös véletlen — és szerencse — folytán egy romok alá került páncélszekrényben kódexünk megmaradt. 1947 után többször felmerült a csere gondolata, de mindeddig, különböző okokból nem juthatott tető alá. Most nemzeti könyvtárunk és a belga könyvtár csereegyezsége folytán a kódex Budapestre került. Ez idő alatt több magyar kutató láthatta a kódexet, annak 134/b lapján a magyar nyelvű verset. Megindultak a tudományos publikációk, melyek a vers sorainak, szavainak értelmét, ritmikáját taglalták. Ismét felmerült a keletkezés idejének és helyének problémája; erről azonban a kutatók egyöntetű megállapítása szerint csak akkor lehet megbízhatóbban vélekedni, ha a magyar szöveg mellett a latin szövegkörnyezetet is alaposabban lehetne tanulmányozni. Erre pedig eddig kevés mód nyílt a szakemberek számára. Majdnem másfél évtizeddel ezelőtt — 1968 nyarán — azonban járt Leuvenben egy magyar kutató, aki nemcsak a paleográfia, az írástörténet nemzetközileg is elismert szakembere, hanem a középkori irodalom és művelődés- történet kitűnő tudósa is. Mezey László professzor a könyvtárban töltött három napot arra használta fel, A Leuveni Kódex, bal < (M' hogy az egész kódexet szemügyre vegye írástörténeti szempontból, de szerkezetileg és tartalmilag is tanulmányozta azt. És természetesen az Ómagyar Mária- siralom írását és szövegét — ebben a miliőben — különös gonddal vizsgálta meg. A három nap kevés volt arra, hogy végleges megállapításokat tegyen, de több olyan gondolatot vetett fel, amely a kódexről eddigi tudásunkat bővítette, illetve néhány, a tudományos köztudatban elfoglalt megállapítást módosított, — de legalábbis megkérdőjelezett. Először is a latin nyelvű írást eredetiben vizsgálva megállapította, hogy: „az írás a maga valóságában — inkább mint homályos mikrofilmen, ahol eddig mód Gyurkovics Tibor: A fekete kutya őrzi az álmunkat Négyen ültek szorosan a kocsiban. Jóval Linz után jártak már, amikor megbillent a nap, hajtottak, a határon sebesen átkeltek, mindenesetre alkonyaiban értek Re- gensburgba. Szürkület. Ilyenkor szokta mindig elfogni őket a pánik : hol alszanak, hol szállásolják el magukat. Rájuk tört. Hiába voltak kedélyes utazók, zsi_ gereikben, legbensőbb reflexeikben élt az éjszakától való félelem. Kiszálltak, hirtelen neki akartak esni a városnak, fölfalni, bekebelezni kedves szépségét, vártomyait, harangjait, zegzugos, régi utcáit. Kirajzolódtak az épületek a halványuló égre. De nem estek neki a városnak, álltak csak tétován az autó mellett, a pezsgőszínű Zsiguli pihegett. Álltak a kocsi mellett, aztán hirtelen nekieredtek — azonnal, azonnal szállást keresni, szállodát, hotelt, fogadót, ahol álomra hajthatják majd a fejüket. Ä, nem is az álom. Az álom már kát érdekelt, csak a biztonság. Meg hogy a csomagtartót nem kell lepakolni, valami garázs, vagy udvar. Törtettek. Az előkelő hotelben előkelőén fogadták őket. — Tessék megnézni. A hotelszolga halkan és egyenletesen vezette őket. Nézték a szobákat. Nézték a folyosót. Nézték a kilátást. Süppedős szőnyegen át haladtak, mint az elveszett követek. Megfizethetetlen volt a szálloda. Uzsgyi tovább, szégyenkezve kikotród tak. — Mondtam, hogy idejében keressünk szállást — nyögte Kálmán festő. Puha arcát idegesen miarkolászta. — Nem kapunk. — Kapunk. Nem kell pánikba esni — rántotta vállára a felöltőt Imre író. Rohantak az utcán, az asszonyok a nyomukban. Imre csak felületesen nyugtatta Kálmánt. Zsigerei remegtek. Ó, nem attól, hogy most • éppen nem kapnak szállodát. És ha nem kapnak. Tovább hajtanak hajnalig, vagy megalusznak pár órát a pezsgőszínű Zsiguliban. Régi zajok és töffögések kínozták inkább: a félelem tompa morajai. Teherautók álltak meg a ház előtt, a szobában mindenki megáll ott,
