Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
c NÉPÚJSÁG, 1982. június 12., ssombol MŰVÉSZETÉS IRODALOM ómagyar Mária-siralom Pólya Zoltán felv. — KS) nyílt a vizsgálatra — határozottan ellene mondott minden eddig bizonyosra vett olasz eredetnek.’’ Több irányú írástörténeti elemzés után megállapítja, hogy szerinte kétséget kizáróan francia eredetű a kódex zömének betűvetése. (Egyébként megerősíti azt a már eddig is sejtett felfogást is, hogy a kódex több részből van ösz- szefűzve, kollacionálva.) Ami számunkra talán a legérdekesebb: Mezey professzor a magyar bejegyzésekkel, és elsősorban az Ömagyar Mária-siralom szövegével kapcsolatban, nagyon valószínűnek tartja, hogy azokat 1270 körül (vagy még előbb) írták. (Ellentétben a korábbi, Gragger Róbert és Jakubovich Emil 1922-ben tett megállapításaival, miszerint a szöveget 1280—1310 között írhatták.) Beszámolójában megállapítja Mezey László, hogy az írást „ ... időrendben leginkább IV. Béla Zechud ispán és testvére részére adott adománylevélében (kisebb privi- legiális 1258), illetőleg az óbudai káptalan egy tiltakozó (1243) és egy jelentő leveléhez (1261) látom közel állónak.” Hogy ki írhatta le a magyar vers szövegét — és vajon ugyanaz fordította-e magyarra a kódexben ugyancsak megtalálható latin szövegből, amit egyébként szintén magyar kéz írt le — talán sohasem lehet kideríteni. Mezey professzor a latin szöveg leírójáról megállapította, hogy: „Ez a ,notátor’ a hiteleshelyek, az ország nagyhírűi és az ispánok mellett klerikusi szolgálatot teljesítők közé tartozhatott." De hát mégis, ki írhatta le a vers magyar szövegét? Mezey professzor: „... a magyar Siralom bejegyzője, aránytalanul bizonytalanabb kézzel, a kor textuálisát, könyvírását reprodukálja, korántsem klerikusi, gyors és könnyed technikával. E bejegyző — talán nő — távol áll a kódex francia és magyar scriptorainak nem éppen alacsony színvonalától." Tehát az is lehetséges, hogy első magyar versünket, az Ómagyar Mária-siralmat női kéz vetette papírra. De hogyan került ez a magyar nő Bolognába vagy esetleg Európa más városába? Vagy talán...? És itt van Mezey László legérdekesebb gondolata. Több tényező alapján feltételezi ugyanis, hogy az Ómagyar Mária-siralom latin szövegp, Geoffroi de Bre- teuil éneke „talán már a szerző életében eljutott Magyarországra a király, III. Béla udvarába." És a királyi udvartól minden bizonynyal rövid út vezethetett a Nyulak-szigeti (Margitsziget) Mária-kolostorba, amit IV. Béla építtetett lányának, Margitnak. Ez a kolostor volt akkor a laikus vallásos mozgalom, a „beginizmus” központja: itt apácák mellett a rendbe be nem lépett, de szerzetesi életet élő vezeklő nők, beginák is voltak. Ezek vagy keveset, vagy egyáltalában nem tudtak latinul. Lehetséges, hogy az akkor tehát már ismert és divatos Planctust (ez volt Geoffroi énekének címe) valaki ezek közül fordította le magyarra — pontosabban költötte át. Az Ómagyar Mária-siralom Budapestre kerültével az újságok érdekes és színes beszámolói hangsúlyozták, hogy nem „hazatért” szellemi életünknek ez a becses ereklyéje, hanem „több évszázados vándorlás után ... végső otthona lesz ez a hely.” Vagy emelkedettebben és határozottabban: „Ez a gyönyörűséges, gyöngyírásos, kéziratos középkori munka idegenben keletkezett, és még soha Magyarországon nem volt.” Most már itt(hon?) van a kódex. A tudósokon, .a kutatókon a sor, hogy bennünket, hírlapírókat megerősítsenek vagy megcáfoljanak vélekedésünkben. Mert erre ők is illetékesek ... Bóday Pál Történelmet tormáié ember - embert termálé történelem Gyurkó László könyvéről Sikerkönyv. Bestseller a politikai irodalomban. Ritka dolog ez a magyar könyvkiadásban. Gyurkó László könyve ilyen, hiszen már az ünnepi könyvhét első napjaiban jobbára csak a pult alól volt megszerezhető. S mindjárt azt is meg kell jegyezni: ez a könyv nem hajszolja a sikert. Népszerűségének titka egy kicsit az a titok is, amit megfejteni igyekszik a század kiemelkedő magyar politikusának, Kádár Jánosnak életútjából. Végigolvasva az életrajzot, úgy hisszük, nem is a könyvről kellene beszélni, hanem a korról, amelyről szól. Ügy, ahogyan az élményeinkben, s a nekünk átadott ismeretekben lerakódott, ahogyan belenőttünk, nem is gondolva arra: a történelem tanúi vagyunk. Saját értékítéletünk szűrőjén átbocsátva megfogalmazni érzéseinket. Mint ahogy a könyv írója is tette Kádár életrajza ürügyén. Miért lebilincselő azon túl, hogy a „sztori” valójában a történelem — legyünk részrehajlóak — számunkra legizgalmasabb időszaka? Egyúttal azt is megkérdezhetnénk: hogyan volt a szerzőnek bátorsága nekifogni ehhez a munkához. Mert egyébként nagy hiányt pótol. Sejthette, hogy nemzeti méretű információ- éhséggel találja magát szemközt, amikor előáll a témával. Erről a korról, tragikus részleteiről sokfélét mondtak már nekünk. Ugyanakkor jó néhány fontos esemény, jelenség hosszú időn át kimaradt a hivatalos értékelésekből. Maga a személyiség, a politikus, az ember pedig, akivel ugyan gyakran találkozunk, s népszerűsége a politikai nyugalom egyik pillére, igazából mindig rejtve volt előttünk. Mindig az volt a fontosabb, ami történt, ahogyan történt. Nem pedig az, aki részese, éppenséggel irányítója volt a történésnek. Előre lehetett számítani a sikerre. Ezért jár nagy kockázattal is az ilyen írói vállalkozás. Azzal, hogy milyen formát, milyen hangnemet választ, szelekciója rostáján mit hagy kihullni, minek ad nagy hangsúlyt a történet e hatalmas áradatának leírásában. Mert azt sem szabad már figyelmen kívül hagyni, hogy mi, az olvasók a mindennapok politikáját egyre inkább a magunkénak érezzük. Mi: egy ország különböző rendű, rangú állampolgárai. Benne élünk, naponta mondunk róla szavainkkal, cselekedeteinkkel értékítéletet. Gyurkó László pontosan érzi ezt a felelősséget. Azt írja: „Ez az írás nem arckép, legfeljebb arcképvázlat... A korról alkotott véleményem bizonyára vitatható, nemegyszer eltér az általában elfogadott képtől. Mint állampolgár, joggal háríthatnám át a felelősséget a történészekre, ideológusokra, közgazdászokra, politikusokra, miért nem tárták fel alaposabban, részletesebben ennek a kornak, ennek a személyiségnek a történetét... Magamnak kell felelnem ítéleteimért, azok megkérdőjelezhetőségéért, olykor nem eléggé megalapozott véleményemért is.” Kádárról (így szólítja a könyv írója, engedtessék meg nekünk is ez a megszólítás) sokszor, sokan próbáltak már életrajzot írni. ö mindig elhárította ezt. A róla szóló szűkszavú leírások jó része is pontatlan, az adatok eltérőek, nem ellenőrizte azokat. Sok egyéb, magának kiszabott elfoglaltsága mellett ilyesmire sajnálta az időt. Az „Arcképváz- lat” írója maga is sok fontos esemény részese volt, ismeri az alapvető tényeket. Kádár írásait, beszédeit gyakran idézi. Munkája, tevékenysége bemutatásával igyekszik valódi portrét rajzolni. Arra, hogy a személyiség, az ember mindennapjaiba is bepillanthasson, megismerje az arcképvázlathoz szükséges apróbb részleteket is, háromnapnyi be_ szélgetéshez kért alkalmat. S mennyire jellemzőek, mennyire megkapóak ezek a részletek! Amikor például az esemyőgyári munkás a vele egy üzemben dolgozó Szántó Judittól megbízást kap, hogy a beteg József Attilát látogassa meg; milyen prózai, mégis mennyire sokat mondó a költőóriás és a későbbi nagy politikus találkozása. — Vékonycsontú, cingár ember volt — mondja Kádár. — Attól féltem, eltörik a kezeim között... Későbbi vitáikon a költőtől hallotta először a nemzeti kommunizmus fogalmát a kommunista munkás, aki csak az internacionalizmusban, a népek közös forradalmában hitt. „Később értettem meg, mit értett alatta” — emlékszik vissza a politikus, akinek nagysága hitünk szerint, többek szerint abban van, hogy időben felismerte a nemzeti sajátosságok jelentőségét a szocialista építésben. Nagyszerű, valóban határozott vonalakkal megrajzolt ez az arcképvázlat. Még ha nem is ad teljes képet, még ha marad is hiányérzetünk néha. Értéke azzal is nagyobb, hogy nemcsak elsőrangú írói teljesítmény ... Hekeli Sándor ■ ahol van, egyik a tányérral a kezében, másik az újságot tartja mereven, harmadik megáll a könyvlapozásban, megdermedtek, őket viszik? A szomszédot? Hirtelen elhatározással a falhoz ugrik valaki, leoltja a villanyt. Késő, persze késő. Ha jönnek, úgyis fölverik a házat. Még gyanús is a villanyoltás. Torokban a szív, csurog a tenyéren a veríték. No, ezt már nem lehet kiheverni. A régi félelmek marokra fogták a májat, tüdőt, agyat. Szombat volt és Németország: ilyenkor sok a szállóvendég. Pénzük van, otthon unják egymást. Idegenben nem annyira. Egy másik városban. Zsúfolásig voltak tömve a szállók, itt-ott már pirosodtak is a bajor pofalemezek. Hiába, pirosak ezek az emberek, a vér nagyon átszövi a kötőszövetet, ez az igazság. Már a harmadik hotelnél tartottak, KáL mán nem beszélt, belülről tovább hergelte magát. Az ötödik visszautasításnál kitört rajta a pánik. Sapkáját földhöz vágta, ordítani kezdett. — Megmondtam minden városban, hogy idejében álljunk be valami dög szállodába vagy fogadóba! Hiába pofázok. Rohadjunk a kocsiban éjszaka? Vagy vágjuk be magunkat az árokba? Nem és nem akartok idejében megállni! Még ez a kirakat, még az a selyemsál! Még ez a szentkép! Előbb biztonságban kell lennünk! Felesége csitította. — Mindig ezzel jössz. Majd megalszunk valahol. Ez kirándulás, most kóborolunk Európában, nem pedig beszállásolunk! Ha még nem vetted volna észre. — Nagy kegyesen lehajolt a földhöz vert sapkáért, és leporolta. Továbbmentek. Nem volt életveszélyes. Kapva kaptak az első sztráda menti leágazáson, hámarosan befutottak Nickelsdorfba, s onnan nem messze a Gasthof előtti térre. Kálmán ment be tárgyalni a feleségével. Aggodalmaskodva jött vissza. — Van szállás. Egy öregasszony s egy öregember vezeti a fogadót. Kérdezték, vacsorázunk-e, nyilván nekik az a pénz. És nem értettem pontosan, valami hatvan márka egy éjszakára. Harminchat márka volt, egyszerűen fogadták őket, lerakodhattak egy órán belül. — És hova tehetjük a kocsit? — Van udvar. — Nem kell leszerelnünk a csomagtartót? — Nem kell. Van Hund. Megnyugodtak, a sötétben Kálmán betárolt az udvarra, aztán békésen megvacsoráztak fönn, fölszabadultan nevetgélve kisded biztonságukban az emeleti szobácskábán. Rájuk se lehetett ismerni. Leballagtak a fogadó söntésébe, s végre elvetették magukat. A sör — tökéletes volt. Soha nem látott sör. Arany. Finom fémszekrény volt felerősítve a falra, abból eresztették. Habja, íze, hidege, konzisztenciája olyan volt, amilyennek csak elképzelni lehet a sört. Beleremegtek a gyönyörűségbe. Nem nagyon sokáig, mert a szomszéd teremben valami férfitársaság rázendített a sörgyújtotta nótákra. Úgy látszik, ez Németországban elkerülhetetlen. — Mit Németországban ? — gondolta Kálmán —, Magyarországon is elkerülhetetlen. Még jó, ha nem állnak rá a meztelen hasamra a Balaton partján fényes csizmáikban, mikor vadászataikról arra ruccannak. A jó sörrel a gyomrukban azért hamarosan elszenderültek. Reggel idejében indultak. Az öregember vasvillával a kezében búcsúzkodott. — Valójában hány éves? — Hatvankettő. — Volt a háborúban ? — Ajaj. Persze. — Merre? — Tobruknál harcoltam Rommellal. Aztán a nyugati hadszíntér. — Megsebesült? — Kétszer. — Elvesztették a háborút. — Na, ja. — Sajnálja? — Na, ja. — Miből éltek a háború alatt? — Ebből. Apámé volt ez a kis tanya. — A fogadó? — Hatvanháromban építettük. — Jól élnek. — Na, ja. — Mindig jól éltek? — Sokat dolgozunk. — Mi magyarok vagyunk. — Na, szép. — Járt már Magyarországon? — Á. Nincs idő. Nekünk nincs ennyi szabadság, mint maguknak. — Én festő vagyok és tanár az Iparművészeti Főiskolán. — No, szép. Sok szabadsága van. — ő meg író. Olvasni szokott? — Nem. Rádiót hallgatok néha. — Mit hallgat? — Katonamuzsikát. Azt. — Egyedül dolgoznak a feleségével? — Két fiam van, azok segítenek néha. — Jól megvannak. — Na, ja. Itt. Városban nagyon rossz. Huligánok, bandák mászkálnak, szétverik az épületeket. Anarchia. Rend kellene. Kézbe venni. Itt azért megvagyunk. Ezért élek. Szeretem a gyerekeket, a menyemet, na az a menyem, az a fekete asszony a fekete kutyánál, aki simogatja a fekete kutyát, az az. Meg a kutyát is szeretem. Kálmánék akkor fordultak meg. Döbbenetes látvány fogadta őket. Ott volt a kutya. Nagy, szobányi vasketrecben állt a fekete német juhász. Piros nyelve élénken himbálózott a fekete fiatal- asszony keze körül. Tisztán tartható lakótermében olyan volt, mint a természettől elzárt vad, akit csak idomítva és pontosan használnak. Olyan volt, mint egyéb rendes kutya, Magyarországon vagy Svédországban, egy fekete farkas. Csak a ketrec változtatta volna meg? Az ég kihasított négyszögében a vasrácsok csillogtak a korai napban. — őrizte a Hund a maguk csomagját, meg az álmukat — mondta mosolyogva a német gazda. — Mert éjszakára kiengedjük. Kálmánék zavartan néztek egymásra. Bólogattak, elköszöntek, gyorsan elhajtottak. — Nektek nem olyan volt...? — Imre hátrafordult a nőkhöz, aztán elhallgatott. Mind a négyen hallgattak, egészen a francia határig. Veress Miklós: Gyerekkori filmtekercs A szem egy furcsa kristály átvetül rajta majd a drávaparti kastély honnét egy tank kihajt Gesztenyevirág-csillár a poros útig ér csörög az ötven fillér hogy fagylalt vagy kenyér S már hozza a komornyik a taplót és kovát mert a film nincs tovább és sötétek a tornyok és alattuk a fák Forog a kacsaláb Szokolay Zoltán: A házak közt A házak közt már céltalan jár, s gyanakvó arc az ég fölötte. Megáll a fénylő félszavaknál, csikket köp kék neonkörökbe. Zsebében hord egy más vidéket, de azt már végleg összegyűrte. Odébbrúgja a gesztenyéket, beléakad tüskés betűkbe. Köztünk élt hajdan — azt beszélik, kik már helyette énekelnek. Most elbotorkál még a télig, s a hóban ás magának vermet.
