Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
1 ...de nem a virágágyásban, — tehetném rögvest hozzá, a kezdetén e címhez, hogy a dolgok, amikről írni óhajtok, azonnal világossá váljanak az olvasó előtt. A címben megfogalmazott „földönjárás” persze képletesen, átvitt értelemben értendő, még akkor is, ha ez az immár egyetlen fogalomnak tűnő szópár — földön járva — egyáltalán nem szimbolikus kifejezés ma már. Világos, közérthető, köznyelvi kifejezése a realitásoknak, a fellengzősséggel szembeni fittyet hányásnak, mindannak, ami nemcsak ábrándos terv, de azonnal megvalósítható tennivaló. Tudom jól, hogy a környezetvédelem — ha csak fele annyit is tettünk volna már érte, mint amennyit írunk, beszélünk róla, hol lennénk?! — a sztratoszférában kezdődik, az Amazonas medencéjénél folytatódik, tart a Csendes-óceánon keresztül, át a Himaláján, egészen Nagytálya-al- sóig; ahol talán már nem szennyezett az Eger-patak. Azt is tudom jól, mindvalamennyiünkkel együtt, hogy a környezetvédelem pénzbe kerül. Nem milliókba, de milliár. dókba, A környezet szennyezése olcsó mulatság, a védelme — minél olcsóbb az előbbi — egyre drágább. A patakban kocsit mosni egyetlen fillérbe se kerül — annak, aki az olajtól szennyezett autóját mossa benne. A közösségnek a halpusztulástól, a vízkivételi mű szennyezésének tisztításáig viszont tízezreket jelent ez az „olcsóság.” Ám mégsem erről akarok írni, szólni e sorok keretében. Volt már és lesz még lehetőségem — sajnos — bővebben is foglalkozni a téma e vonzatával is, vezethetek akár statisztikát is, hány ilyen példára esik egy olyan intézkedés, amelyet be is tartanak és be is tartatnak. Amit most a toliam hegyén hordok, az sokkal egyszerűbb környezetvédelem, mint a Szahara terjeszkedésének megállítása. Itt „csak” (?) a kezeket, a lábakat kell megállítani, hogy ingyen védjük azt, ami milliókba került. < Nemes és évről évre az egyfajta versenyt értékelendőn meg is jutalmazott kezdeményezés a virágos faluért, városért folyó országos és megyén belüli küzdelem. Ha lírikus lennék és nem száraz lelkű zsurnaliszta, hát aligha kerülném ki és el, hogy játsszam e képpel: virágszálak, tulipánok, rózsák, árvácskák küzdenek keményen, melyikük a szebb, s melyikük által lett szebb a környezet. Az illatok, a színek mérnék össze az erejüket és persze általuk az ember, aki ültette, gondozta, öntözte, óvta a virágokat a házak előtt, az utak mentén, a tereken... De hát nem a lírikus tolla az enyém, ezért ahelyett, hogy a színek és formák és illatok versengését dalolnám, egy egészen más képet kell közreadnom. Olyan képet, amely a letarolt tulipánok haldoklását örökíti meg, a széttaposott ágyások képét, olyat, amely a letört fiatal fácskák derekának lassan száradó roncsait tárja elénk. A kis fát egy hete ültették. A tulipánokat — mondjuk — tegnap. Az árvácskákat ma reggel. Olyan szép, olyan vidám, olyan emberi lett tőle a környezet, hogy az ember szívű embernek felforrósodott a lelke, s menten keresni kezdte, hol a szeméttartó, mert nem vitte rá az egykori megszokott gesztus immár, hogy csikket, zsír- papírt csak úgy, odavágjon aszfaltnak, járdaszegélynek, bokor aljának. És közben — bár józan eszű lévén, tudta — eszébe se jutott fillérre számolni mindé szépséget körülötte: hogy milliókba került mindez. Hogy a virághoz mag kell, palánta, hajtatás, kiültetés, gép, vegyszer, emberi munkaerő, várostervezői elgondolás, iktatás és bizony akta és leltár és locsolóautó és fűnyírógép és kapálóinstrumentum és a jó ég tudja még mi minden. Nem törődtünk, nem törődtem vele. A szépet ki méri kilóra, forintra? Mert, ha már mérni kell, kimutatni, akkor a szép megszűnt szép lenni, — megölték, kipusztították. A virágágyást, a tulipánt, a kis fát, a frissen füvesített parkot, az apró, de már izmos, a rigót is megtartani, dajkálni, hintáztatni kész bokrokat. Mindent. Nem a földön járva, hanem a természet körülöttünk lévő és magunk teremtette, magunknak szánt darabján. A pusztító ösztön hánya vetisége, vagy a hányaveti nemtörődömség pusztító ereje? Egyre megy. A virágzó kert egy éjszaka alatt olyan lett, mint a Szahel-övezet: még nem temető, de már nem élet. Hát itt kell kezdeni, itt kellene elkezdeni a környezetvédelmet. És nem a milliókért. Mert lehet, hogy alábbi megjegyzésem oly nagyvonalúan „elegáns,” ami a pénzeket illeti, mely miatt a még az alig közgazda is felhorkanhatna. Tudniillik, hogy: a pénz a legkisebb kár. Az anyagi javakban történő veszteség így, vagy úgy, de pótolható és pótoljuk is. Utóvégre — lehetne mondani és nem is lenne teljes oktondiság — a virág úgyis elhervad, a kert magától is kiszáradhat, — újra kellene tehát ismét kezdeni. A környezet építését, szépítését. De kinek, minek? És itt a lényeg. A felelőtlen pusztítás a lelkekben, az emberi gondolkodásban okoz mérhetetlen károkat. A környezet esztétikuma nemcsak biológiai szükségszerűség, szemet pihentető, ideget nyugtató, tüdőt tágító lehetősége a benne és miatta élő embernek, de emberi méltóságának a kifejezője is. Hogy ném leigázni akarja a természetet, hanem együtt élni vele. Nem ura akar lenni a természetnek, hanem barátja. Nem a természet feletti legfejlettebb lény ő, hanem a természetben benne élő, azzal együtt létező homo aesteticus. Nem tudom megérteni, hogy mit jelent az egyetemes emberiség számára, így tehát az én, az unokáim számára is mit jelent az, hogy a Szahara terjeszkedik. Hogy a tenger szennyeződik. Hogy a távoli Amazonas menti őserdők pusztulása a levegőóceán pusztulását is jelentheti. Nem tudom felfogni, megérteni csak akkor, ha azt is értem és érzem, mit jelent annak pusztulása, ami köröttem van. S.O.S. Ne a lelkeinket mentsétek meg. A virágainkat!
