Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-09 / 133. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. június 9., szerda Hogy megelevenedjék a történelem Egy óra Bárczy Jánossal, a Vádindítvány, a Zuhanóugrás és az Egy m. kir. százados bizalmas feljegyzései című könyvek szerzőjével — Különös szeretettel köszöntőm az egri olvasókat, hiszen nagyon kedvelem ezt a várost, tudom azt, hogy milyen elevenen él itt a történelem, s voltaképpen én is innen származom, hiszen 106 évvel ezelőtt 1876-ban itt született édesapám. Nem tartozom azok közé, akik már ifjú korukban elkötelezték magukat az irodalomnak. Egy háborús sebesülés következtében 1953- ban és 54-ben látásomat teljesen elvesztettem, ezért föl kellett hagynom állandó és aktív tevékenységemmel. Pénzintézetben dolgoztam. Igaz, később a Lenin Kohászati Művek tanácsadóként alkalmazott, de mégis kis híján tehetetlenségbe és munkátlanságba süllyedtem. Az utolsó szalmaszálat az írógép jelentette: 1942-ben, amikor a légierő vezérkari osztályára kerültem, legfiatalabb tisztként soha nem gépelték le időre jelentéseimet a titkárnők. Mindig az irathalom legaljára kerültek a fogalmazványaim, ezért megtanultam gépelni. Fogalmam sem volt, hogy ez a tudás valamikor életmentő lesz számomra. Hadtörténet és irodalom — Mint minden háborút megélt ember, én is az akkori élményeimet dolgoztam fel. Pályázatokra küldtem be novelláimat, kisebb sikereket értem el velük. Ezután kaptam egy felkérést a Hadtörténeti Intézettől, hogy írjam meg a magyar katonai ejtőernyőzés történetét. Gondolom, a személyi lapom alapján választottak ki, hiszen ott szerepelt az, hogy Szálasi uralomra jutásáig a vezérkarban teljesítettem szolgálatot ezen a területen. Elvállaltam, afféle „szellemi rágóguminak” tekintve ezt a munkát. Levéltári kutatást helyzetem miatt nem vállalhattam, csak személyes élményeimre tudtam támaszkodni. Két évig kopogtattam gépemen, míg elkészült egy 6—700 oldalas anyag. El is süllyedt volna a kézirattárban, ha Cseres Tibor a Parázna szobrok című regényéhez nem keres adalékokat, ö bukkant rá az én szabálytalan emlékiratomra, s nagyon hízelgő módon azzal keresett meg, hogy nem is tudta letenni, míg végig nem olvasta. Azzal az ajánlattal állt elő, hogy ha hozzájárulok, beviszi a Magvető Kiadóhoz. Nagyon meglepődtem, amikor a kiadó vezetője kitöltött szerződéssel keresett föl. Megijedtem, hiszen nem voltam soha közéleti ember, alacsony rendfokozatban szolgáltam. A Tények és tanúk sorozatban, ahol kötetemet meg akarták jelentetni, olyanok szerepeltek előttem, mint például Károlyi Mihály, vagy Marosán György. Végül is abban állapodtunk meg, hogy három feltételnek kell eleget tennem. Először is hadtörténetinek szánt munkámat át kell fésülni, hogy civil ember is megérthesse. Másodszor érthetővé tenni az olvasó számára, hogy egy polgári származású ejtőernyős tisztből hogyan váltam 1945 tavaszán úgyszólván minden átmenet nélkül a demokratikus hadsereg tagjává. Magyarázatul az első részben családi környezetemet vázoltam és iskoláztatásomat, hiszen ennek a „váltásnak” a gyökere innen van. Nem tartom magam jelentős egyéniségnek, de sorsomon keresztül meg lehet sejteni valar i.’ az 1920 és 40 közötti időszak levegőjéből. Végül azt kérték, hogy írjam le azt is, hogy hogyan helyeztek 1949-ben tartalék- állományba, hiszen az olvasók kíváncsiak lehetnek arra, hogy miként lehetett simán megválni a néphadseregtől. Háborús sérüléseim miatt kértem leszerelésemet Farkas Mihály akkori hadügyminisztertől, s gondolható, hogy milyen örömmel „iszkoltam” az aláírt papírommal. Egyéni látószög — 1976 decemberében fejeztem be Zufianóugrás című könyvemet. Tisztában voltam vele, s jeleztem is: nem történelmet írok. Amit magam átéltem, amit tapasztaltam, azt próbáltam megfogalmazni. Emberi magatartásokat véleményem szerint csak ügy lehet megérteni, ha visszahelyezzük magunkat a korba. Kötetem a múlt évi könyvhéten jelent meg. Sikere nagyon meglepett, hiszen nem vagyok született tollforgató, inkább próbálkozó dilettánsnak tartom magam. Az érdeklődés okát abban látom, hogy olyan időszakról írok', amely foglalkoztatja az embereket. Kortársaimat azért, mert saját sorsukra emlékezhetnek, a fiatalokat pedig azért, mert kicsit többet láthatnak a történelemkönyvek elvont igazságainál. Ily- lyés Gyula fogalmazta meg, hogy az válhat a nemzeti öntudat részévé, amit az írók irodalmi eszközökkel is megfogalmaznak. A Vádindítvány A könyv befejezése és a megjelenés között öt év telt el. A várakozás alatt elhatároztam, hogy kiemelek egy napot — 1941. április 12-ét —, és leírom az ejtőernyősök tragédiáját. Így született a Vádindítvány című regény. Hangsúlyozottan szépirodalom, tehát írói fantáziám terméke, ami nem zárja ki, hogy így is történhetett volna. Típusokat választottam ki, akik szerintem nagyon jellemzőek. A könyv „hőse” Barabás Árpád őrnagy, aki megszállott konoksággal teremtette meg az ejtőernyős fegyvernemet. Sok vita folyt személyiségéről: sajnos többen egyértelműen negatív figurának minősítik. A tévéfeldolgozás is embertelen vonásait hangsúlyozta. Én úgy tartom, hogy „nehéz ember” volt, aki elképzeléseiért még a halálos veszélyt is vállalta. A bűnös inkább a vezetés gyávasága és embertelensége volt, amely a németek bizalmát; úgy akarta visszanyerni, hogy a gyengén fölszerelt csapatokat harcba vetette. A „halálrepülőknek” bajtársaik égő testén át kellett bevetésre indulniuk. A harmadik kötetem úgy keletkezett, hogy érdekelt a Vádindítványban szereplő emberek sorsa. Kíváncsi voltam azoknak a belső életére, akik nem tudják megemészteni a változásokat. Keresnek inkább egy tenyérnyi homokbuckát, ahová el tudják rejteni a fejüket. Nemrégiben volt egy vita az Írószövetségben, ahol elmarasztaltak néhányan azért, mert „negatív hősöket” szerepeltetek. Én az elesettekkel, a vesztésre állókkal rokonszenvezek, a sportközvetítések alatt is a gyengék pártján állok. Régen kötelező volt a fekete-fehér történelemszemlélet. Az én munkámat, s a mostani világlátást a színes televízióhoz hasonlítanám. A televíziózásban is, s a múlt értékelésében is az lenne a legjobb, ha „holografikusán”, tehát több dimenzióban látnánk a figurákat. Nincs ellentétben a történetírással az, amit megfogalmazok, pusztán szeretném, ha írásaim hozzájárulnának a múlt jobb megértéséhez. Lejegyezte: Gábor László A MAC VAR MÚLT MOSOL VA Mindenkor nevető Démokritosz II. Egy csintalan verbunkos katona lát egy parasztot mezítláb szaladni. Hej, bátya! Így kiált néki, ha a csizmád elszakadt, mely a lábadon van, jöszte hozzám, majd újat adok. Köszönöm, uram, felele a paraszt, még most nincs reá szükségem, mert ugyanazon bőrbül viselek már harminc esztendő óta egy pár nadrágot, és mégsincs több rajta csak egy lyuk. ★ Az utolsó francia háborúban egy magyar lovas katona tőrbe került Felette haragos hadi tekintete, nagy bajusza, és az orcája igen szőrös vala, és felelni is Jól tudott. Azonnal a generálishoz vezették őtet, mint valami különös ritkaságot. Ahol ötét egyrül is, más ml is kérdeztek, a többi között azt is kérdezték tőle, hogy a császárnak hány katonája vagyon ilyen? Felel ő: Háromszáz. Midőn pedig azt mondanák, hogy az nem sok volna, tehát úgy mond tovább: Én csak azokat gondolom, ldk közül egy húsz franciának is megáll, mert azok, kik közül egy tíz franciát lever ököllel, felette sokan vannak. ★ Egy földesasszonynak a jobbágyleánya panaszra megy, mondván, hogy a Csicsók szolgájok megbecs- telenítette, s terhesítette. Kinek mondá az asszonyság: Miért nem kiáltottál? Ügy ám, édes asszonyom — felele a leány — de éppen éjszakának idején volt, és nem mertem, hogy apám uramat álmábul fél ne költ- sem. ★ Egy jól próbált borbély- legény egy leányhoz hívat- tatott, aki terhesnek látszatott eret vágni. A borbély — minthogy furcsa volt — hamar feltalálta magát tehát két érvágó vasat vitt magával, s azt mondá néki, hogy az egyik asszonynak való vas, a másik pedig leánynak. Ebért jól meggondolja magát és megmondja igazán, hogy melyik vassal vágjon, mert másképpen nagy veszedelem következne reája. A leány eleget gondolkodott végre csak megvallotta, mert a veszedelem tül igen félt hogy csak az asszonynak való vassal vágjon néki eret. S ezzel megvallotta, hogy megette a szurkot. ★ Egy parasztember Baranya vármegyében disznót ölvén, és az öregbírónak egy nagy tál hurkát küldött a gazdasszony a kisleánya által. Melyre a bíró így mond: Jaj, édes leányom! Miért hoztál ilyen sokat? Biz, apám uram is azt mondá, hogy sok, felele a leány, anyám asszony így szólott: Hagyjad édes uram! Az ember nem tudja, hogy miben ismét reászorul a gazemberre. ★ Egy obsitos katona utazván gyalog, igen megéhezett, * holott az erszényét is megütötte a lapos guta. Bé- megy a vendégfogadóba és jól eszik, iszik. Azután magához kiáltja a vendégfogadóst, beszédbe ereszkedik véle, és mindenféle kérdéseket tészen néki. Kérdezé, hogy micsoda uraságé ez a falu, micsoda püspökség alatt vagyon és hogy hívják a plébánost. Midőn mindezekre megfelel a vendégfogadós, mondá tovább, hogy ha itt az országban bévett szokás szerént, vagy pedig a királyi törvény szerént igazgattatik-é. Azután, hogy a nemesembert miképp szokták az aprólékos vétkekért büntetni. Ha pálcával-é vagy pénzzel ? Melyre a vendégfogadós: Ki-ki érdeme szerént való jutalmát vészi el. Hát egy pofonvágásért mit szoktak fizetni, kérdezé a katona. Egy tallért, felele a vendégfogadós. Noíhát, üss engem pofon, mond a katona és a többire fizess vissza, mert most ná- lom egy pénz sincsen. Micsoda? — felele e vendégfogadós. Meg se gondold, hogy ily könnyen kifizess. Lehúzom a ruhádat, s azután fel is az út, alá is. Kérlek uram, mond a katona, meg ne haragíts, másképpen megfuttatlak, mint az agarat. Meglátom — felele a vendégfogadós — hogyha valaki helyemből kimozdít a magam házában. Én felfogadok az adósságomban, mond a katona, hogy kedved nélkül is szaladsz. Meglátom én, felele a vendégfogadós. Erre kapja a katona a kalapját, uccu futni kezd a kerteken által. A vendégfogadós pedig utána, hogy a pénzét megkaphassa. Midőn már jó darabig futott utána a vendég- fogadós, megáll a katona, mondván: Látod-é, hogy megnyertelek, és már semmivel sem tartozom. S ilyenképpen a vendégfogadósnak haza kellett pironkodni, a katona pedig továbbment dolgára. (1782) Vége A francia hangjátékök szemléjének keretében hallhattuk André-Dominique Kergalnak abszurd, 1992-ben lejátszódó drámáját két öregember sorsáról és bukásáról. A történet a fantázia műve, erre utal a cím is: Holnap történt. Kermadec tanár úr, a közjogász, aki különböző francia egyetemeken tanított és aki hat éve éli a nyugdíjasok boldog életét, 75 éves korában is élni akar, szembeszegül a szociális-kulturális- nemzeti forradalom 1986. évi 86/104. számú „Az öregség megszakításáról” szóló törvényének több cikkelyével, „mert a halált személyes jognak tekinti. Feleségét sem törte meg. az öregség,” élénk és nevetős maradt a szeme. Változatlanul szilárd a fejtartása, viszonylag egyenes hátú és ami fő, áradt belőle az életkedv. Szellemén sem hagytak nyomot a megpróbáltatások ... „Távol a politikai élettől, felneveltek három gyermeket. (A dráma egy pillanatában láthattuk az unokákat is.) Nyaranként szívesen keltek útra, hogy megnézzék fiatalságuk tetthelyeit vagy csak időtöltése ként, pihenésként. Ellentétben a törvénnyel nem tartják magukat fölösleges személyeknek, s amikor a hatóságot képviselő főbiztossal vitába szállnak, semmi mást nem akarnak, mint az élethez való jogot védeni. Nem hiszik, hogy az 1992-re tökéletessé vált társadalomnak nincs szüksége rájuk. A törvény szerint joguk és kötelességük kérni az öregség megszakítását. Miért is? Mert az idősek száma szüntelenül növekszik ési ez tetemesen megnöveli a nyugdíj- folyósítási kiadásokat, nagy terheket ró a munkaképes társadalomra. A törvény végrehajtására kényszeríti az államot a recesszió és a szabotázsok. Az öregek felelőtlen fecsegésükkel méte- lyezik az ifjúságot. Az öregség megszakítása nem ütközhet erkölcsi megfontolásokba: „Bárki, aki hátráltatni próbálja eszméink valóra váltását, objektív értelemben bűnözőnek tekinthető, akit kímélni fölösleges, mentegetni bűnrészesség.” Van azonban a törvénynek — mely összefügg az Adatszolgáltsu. tási kötelezettséggel — egy másik értelme, ami egyúttal a dráma tartógondolata: „minden baj legfőbb forrása az egyéni öntudat megőrzésére irányuló törekvésben rejlik. Az egyéni öntudat nem egyéb mint az önámítás legsúlyosabb válfaja, ezért tűzzel-vassal irtanunk kell.” Kermadec úr szabad embernek hitte magát, behúzódott az egyetem és a tudomány odújába, elkerülte a háború megaláztatásait, tudott örülni a tengernek, a földnek, napnak, a szikláknak, a homoknak és arra készült, hogy friss szemmel lássa meg azt a másik tartományt. A hatóság zaklatásai, a főbiztos levelei halálba kergették feleségét, őt pedig a milícia tagjai végezték ki. (Sivár kafkai vitáig.) A permanens levélváltás, a kérdőívek ktöltésének pongyolasága, az állítólagos há- nyivetiség, a törvény megsértése végül éllamellenes ügy- gyé formálódik, az idős ember ki van téve a börtönbüntetésnek, annak, hogy nyugdíját harmadára, negyedére csökkentik, ami egyet jelent életének elapasztásával. A főbiztos és a főügyész levelei a lelkiismereti terror megnyilatkozásai „egyfajta bekerítés példái. Az öregember elégtétele lehetne, ha a sokszorosított levelek kiérkeznének Svédországba, ez azonban csak dráma, s nem az élet megoldása. Kergal drámája nem képzelhető el színpadon, „ök a rádióban azt akarják elmondani, az életnek, a valóságnak azt az oldalát megmutatni, amelyet láttatni nem szükséges, vagy ha igen, csak egészen más írói—alkotói megközelítéssel, más szöveggel, más történettel, olyasmivel, ami csak halványan emlékeztet a hangjáték forrásaira ” — írta Lé- kay Ottó. De bármennyire távol állt a hangjáték a színpad világától, a két főszereplő, Tomanek Nándor és Bujtor István párbeszéde láthatóvá tette a küzdelmet, amit a szép és boldog öregségért, az életért vív a neves közjogász és a törvény őre, az idősügyi főbiztos. Ebergényi Tibor Emlékezés Nagy Miklósra — Nagy Miklós, az MSZMP KB egykori osztályvezetője, volt művelődésügyi miniszter születésé^ nek 50. évfordulója alkalmából koszorúzási ünnepséget tartottak kedden sírjánál, a Mező Imre úti temetőben. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tudományos, közoktatási és kulturális osztálya nevében Komidesz Mihály osztályvezető és Tóth István alosztályvezető; a Művelődési Minisztérium képviseletében Korcsog András államtitkár és Hanga Mária miniszterhelyettes koszorúzott. Elhelyezték a kegyelet és a megemlékezés virágait családjának tagjai, volt munkatársai, tisztelői. KETTESBEN (Fotó: Kőhidi)
