Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-06 / 131. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. június 6., vasárnap 5» SZEPTEMBER VÉGÉN ATADJAK. Budapesten, a Kacsóh Pongrác úti felüljárón keresztül csatlakozik majd az M3-as autópálya a Hungária kőrúthoz. Az ötszázharminchat millió forintos beruházás fontos állomásához érkezett: befejeződtek a hídszerkezeti munkák. A tervek szerint az új felüljárórendszert szeptember végén adják át a közúti forgalomnak. A képen: Lassan kialakul a felüljáró végleges képe (MTI Fotó — Varga László felvétele — KS) Kinek a zsebére? Milliomos újítók Valami hiba van a kréta körül. Hiába írja fel az újító, hogy szellemi terméke milliós nyereséget hoz a vállalatnak, mindjárt azt kérdik, kinek a zsebéből fizetik ki a díjat? Szűk látókörű aggályoskodás, amely nem néz ától a filléres érdeken.-evrDe hát pillanatnyilag ez a jellemző vállalatokszerte mifelénk. Kivétel szerencsére akad. mint amilyen a Gagarin Hőerőmű is. — Az utóbbi években fejlődött nálunk az újítási mozgalom, a statisztikai eredmények is ezt igazolják. Laborczy Györgyné ipar- jogvédelmi előadó készséggel tájékoztat arról. hogy amíg 1979-ben mintegy százötven javaslatot, kaptak, tavaly már jóval a kétszáz fölött volt ezeknek a száma. Az eredményük ezeknek a javaslatoknak két- és ki- lencmilliós értékek között mozgott éves összesítésben. Ennek arányában változtak a kifizetett újítási díjak is. A statisztika azt iá híven tükrözi, milyen mértékben nőtt azoknak a. kedve, akik szívesen törik a fejüket a jobb megoldások megtalálásáért. Egyetlen adatot érdemes kiemelni. Három év alatt a kimutatható hasznos eredmény a négyszeresére ugrott. Hihetetlennek tetszik. Mögötte ‘ott van még egy érdekesség: egyre több fiatal és egyre több nő lép azok sorába, akik ötletekkel állnak elő. Következmény az is, hogy a Kiváló újító kitüntetést eddig tizenkettőn kapták meg, egyikük az arany, ötük az ezüst és hátuk a bronz fokozatot. Hogy milyen készséggel foglalkoznak azok is az újításokkal, akik véleményükkel. tanácsaikkal, bírálatukkal segíthetik ezt a mozgalmat, annak bizonysága, hogy közülük hárman érdemelték ki e tevékenységükért a kiváló dolgozó kitüntető jelvényt. Az újítási előadó pedig Kiváló munkáért miniszteri kitüntetésben részesült. Azok közül, akiknek a javaslata a vállalat hasznát több mint egymillióval növelte, érdemes néhányukat megemlíteni. Rónai Ernő és Tábi Tibor a szénadagolók biztonságos üzemeltetését oldották meg. Valaska József és Tari József Ottó olyan ellenőrző berendezést szerkesztett, amely mintegy száz pont adott állapotát méri és adatokkal jelzi is. Bárdos János, Bacsa László és Juhász Antal a turbinák gyors lehűtését oldották meg. Herrmann Pál az őrlőmalomban végzett módosításával jelentős megtakarítást tett lehetővé. Ugyanott a teljesítményt növelte ötletével egy másik megoldással. ők azok, akik valóban milliókat érnek a vállalatnak. (gmf) SOK PEDAGÓGUSNAPOT megünnepelve, mind jobban megerősödhetnek bennünk az olyan gondolatok, amelyek hivatásunkat érintik, és az eltöltött évek közérzetéből is fakadnak. Bennem az utóbbi évek mind erőteljesebb érzése az, hogy mi nevelők mintha divatba jöttünk volna. Alig van olyan újság, rádió- vagy tv-műsor, amely hetente így vagy úgy, de ne foglalkozna velünk, pedagógusokkal. Ez valószínűleg azért van így, mert létszámunkat tekintve, az értelmiség jelentős rétegét alkotjuk. De felelős társadalmi szerepünket az is meghatározza, hogy úgyszólván minden családdal kapcsolatban állunk. Köztudott az is, hogy a pedagógus nemcsak tudásával, hanem, emberi magatartásával, közéleti tevékenységével politikai megnyilatkozásaival, személyes vonásaival is formálja tanítványait és hat a szülőkre is. Társadalmunk számára ezért sem lehet közömbös, hogy a pedagógus mosolyogva lép-e az osztályba, kedvesen szól-e a kisgyerekekhez, elég türelemmel vitatkozik-e a kamaszodókkal. Ám az sem lehet közömbös, hogy milyen társadalmi megbecsültség érzetével teszi vagy teheti ezt. És máris itt vagyunk a sokat vitatott megbecsülésnél, a pálya tekintélyénél, ami ugyancsak felkapott téma manapság. Én jónak tartom, ha a pedagógus egészségesen érzékeny ember: reagál, vitatkozik, s ha kell, védekezik is akár. Miért is ne tegye, hisz szakma; emberi becsületére nem csak ő érzékeny, hanem minden munkájáért felelősséget érző ember joggal teszi ezt. ÍGY NEM A BETEGES érzékenykedés számlájára kell rögtön írni, ha a tanári gárda jogos védekezésül olykor felemeli szavát az ilyen, vagy olyan általánosítások ellen. Mert hovatovább ma már mindenki érteni vél ehhez az egy szakmához, amit pedagógiának, pedagógus hivatásnak neveznek. Ez sajnos odáig vezethet, hogy a ténylegesen nagy társadalmi felelősségünk és széles emberi kapcsolatrendszerünk miatt átlagon felüli emberekhez mért követelményeket állíthatnak elénk, vagy ilyen képességeket tételeznek fel rólunk, pedagógusokról. Pedig mi sem vagyunk különleges ideg- rendszerrel, többszörös teherbírással, avagy több életre szóló egészséggel megáldott emberek. És a napi iskolai élet mai valósága sem tesz mindent lehetővé, mert a követelmények és lehetőségek között ma még nincs meg a tökéletes összhang, így tehát azok a sokat emlegetett „elvárások” sem teljesíthetők még maradéktalanul. Az is köztudott talán, hogy a pedagógusok nagy része azért túlterhelt, mert egyes családok helyett nekik kell annyi energiát áldozniuk az alapvető szokások, viselkedésformák elsajátíttatására, hogy miattuk szinte a még minimális tantervi anyag átadása is lehetetlenné válik S azért is, mert olyan osztálylétszámmal és olyan körülmények között kell dolgoznia, amely ellentmond nevelési céljainak, Az ugyan igaz és öröm is, hogy társadalmi életünk irányítói mind ezért gyakran adóznak elismeréssel az oktatás-nevelés munkásainak. De jólesne a hétköznapibb elismerés a családoktól, az egyes emberektől is, ha e társadalmi réteg azt valóban megérdemli. A napokban azt olvastam egyik kollégám írásában, hogy mennyire megdöbbentő lenne, ha nyilvánosságra hoznánk kiváló pedagógusaink napi időmérlegét. Ez biztos így van, sőt túlfeszített világunkban az sem nyugtathat meg bennünket, ha tudjuk, hogy ..cserébe” akadnak közöttünk olyanok is, akik órájukra nem készülnek és sok mindenből kivonják magukat, akik nem örülnek egymás sikerének, de önmaguk kényelmesek, és akik nem fejlesztik tovább egykor már megszerzett, s azóta megkopott, ma már nem elég tudásukat. Ez is igaz, még akkor is, ha nem szívesen írjuk le. De mindnyájan tudjuk, hogy nem ők „a” magyar pedagógus társadalom. Az ilyen és ehhez hasonló káros általánosítások ellen mindig szót kell emelni. Mert csak így becsülhetjük meg a sokat és jól dolgozókat, a lelkiismeretesebbeket, akik néhány kényelmesebb kollégájuk miatt többszörös terhet kénytelenek viselni. Nekik kell megoldani mindazt a nevelési problémát, amit netán egy-egy szülői ház képtelen volt megoldani. S nekik fáj jobban az is ha a közvélemény kisebb tisztelettel beszél a pedagógusok nagy táboráról. A MI MUNKÁNK TÁRSADALMI megítéléséhez a pályakezdők helyzete is szorosan hozzátartozik. Beszélnünk kell erről is, hisz ma már a majd ötezer óvodában és a több mint négyezer iskolában a testületek minden második, harmadik tagja fiatal pedagógus. Milyen a közérzetük, hogyan élnek és dolgoznak, mi a véleményük az alig próbált hivatásról, — ez is joggal lehet pedagógusnapi gondolat. Nem teljesen elégedettek. Hogy ez így van, arra bizonyító példa az egri főiskolán a közelmúltban tartott országos pedagógus ifjúsági parlament egyik hozzászólójának bevezető gondolata: „Gondunk a pálya minden gondja, de bennünket ennél eggyel több is nyugtalanít: az, hogy fiatalok vagyunk”. Jól tudjuk, hogy az elhelyezkedési nehézségektől a tényleges alacsony kezdő fizetésig, a belátha- tatlanul hosszú ideig tartó lakásszerzésig, az esetleges tantestületi torzsalkodásokig a néhol merev iskolavezetésig, a kiszolgáltatottság felrémlő érzéséig, a kínos túlszervezettségig, és a hirtelen most tapasztalt, igazán nehéz tanítási munkáig, tényleg sok minden benne van az idézett mondatban. ELLENE VAGYOK AZ álszenvedélyekkel mesterségesen felnagyított, az eredményeinket befröcskölő, az elégedetlenségek egyoldalú és rosszindulatú felsorolásának. Ám azt hiszem, fiatal kolléganőink esetében most nem erről van szó. Jogos igényekről is szó van, amelyekre az sem hatna nyug- tatőlag, ha elmondanánk, hogy a ma középkorú pedagógusai mennyivel mostohábban kezdték annak idején az életüket. Nemcsak azért, mert egy részük tényleg türelmetlen, és várakozások nélkül akarnak gyorsan, sőt azonnal jobban és megbecsültebben élni, hanem azért is, mert tapasztalnak felelőtlen lépéseket is, ami valljuk be, joggal nyugtalaníthatja őket. iA sok tízmillió forintos kiosztatlan bérmaradványok, a minimális kezdő bérhez való görcsös iskolavezetési ragaszkodás, a pályán belüli érvényesülés lassú és szűkös lehetőségei, az oktatási feltételek olykor helyi hibákból lelassuló fejlesztése, sajnos mind olyan valóságosan szorító gond, ami nélkül az ő helyzetük is jobb lehetne. Ám ami ennél is fájóbb, ezek szülhetik egy részüknél azt a közömbösséget ami miatt előbb-utóbb kialszik tiszta érzéseikből táplálkozó hivatástudatuk, mielőtt az még igazi pályaszeretetté mélyülne. A jelenlegi gazdasági körülményeink — mindezek mellett — is tovább lehet és kell javítani pedagógusaink anyagi és szociális körülményeit is. Nagyon dicséretesen teszik és egyre többen azok a megyék, városok, amelyek nem várnak mindig országos intézkedésekre, hanem sokszor a saját és nem lebecsülendő lehetőségeikkel egyre ügyesebb és egyre több formát, megoldást találnak a nevelők jobb életének és kellemesebb közérzetének megteremtésére. TUDOM, VAN, AKINEK ez az első pedagógusnap a pályája kezdetén. De van, aki már kissé megfáradva, életét most szinte végigsimogatva, búcsúzva éli át június első vasárnapját. Miért tagadjuk, mindnyájunknak jólesik a környezetünk figyelmessége, de igazán csak akkor, ha ez nem csupán néhány nap föllángolása. Most azt kérjük, hogy az ünneplések óráiban ne csapjon fel az égig méltatásunk, köszöntésünk lángja. Legyen ez csak olyan, ahogy az év minden napján lennie kellene, s bízunk benne, hogy lesz is. Dr. Szűcs László a Ho Sí Minh Tanárképző Főiskola főigazgatója Az Araráttól a Finn-öbölig VI/6. Észtország forrón és hidegen Tallinni utcarészlet: virágárusok az esőben Észt nyelvrokonaink üdítő és fárasztó szokására utalok ezzel a színházból kölcsönzött címmel. Szaunával örvendeztettek meg bennünket utolsó náluik töltött napunkon, s bizonyára nehezen felejtjük el a tűrőképességünket igencsak próbára tevő forróságot, s a víz metsző hidegét. De ugyanígy belénk vésődik minden, amit ezen a tájékon látunk. Hiszen itt az ismerkedést a helyi szokásokkal, nem a múzeumok rideg falai közt kezdjük, vendéglátóink mással fogadnak. Elvisznek előbb egy nyos épületeket őriz, majd skanzenbe, mely hagyományos épületeket őriz. majd egy temetőbe, ahol megláthatjuk, hogy milyen sírokban nyugszanak az észtek. Egy közös vonás van életükben és holtukban, amely lenyűgöz bennünket: milyen közel is vannak a természethez! Régen te házaik fából készültek s ligetek, nagy mezők: tágasság övezte épületeiket. De azok a helyek is ilyenek, ahol örök álmukat nyugosszak: inkább egy parkra emlékeztetnek minket, mint a hazai temetőkre. A természet is mintha kedvünkben akarna járni, napsütéssel fogad, pedig ez igencsak ritka ezen a fájom Jobb kedvre hangol az idő, de a fogadtatás is, bár lelkünkre kötik, hogy egy közös szót, ne nagyon használjunk, mert az észtül igenigen csúnya dolgot jelent. — Persze, hogy betartjuk a fogadalmat — válaszolunk bájos vezetőnknek, aki kinevet bennünket, hiszen éppen a persze szóra gondol. Ekkor jövünk rá, milyen gyakran mondjuk. Nem akarjuk használni, hát állandóan ez jön a szánkra, pedig nem is akartunk célozni kedves észt ismerőseink alfelére. De hát nem is vették nagyon zokon. Mikor ötödször hangzott el, már csak azt kérdezték: magyarok? Aztán legyintettek. .. Útközben hallunk a helyi iskolarendszerről is. Némileg különbözik a többi köztársaság oktatásától: valamivel tovább tart, észt nyelven folyik, de nagy gondot fordítanak az orosz, az angol vagy a francia tanítására. Ezenkívül a gyerekeket bevezetik a művészet- és zenetörténetbe, táncóráikat adnak számukra, s az északi népek hagyományai szerint a családi életre is felkészítik őket. Nem a hagyományos* iskolaköpenyben járnak itt a diákok: 1970 óta, követve a divatot, farmer anyagból készül egyenruhájuk. A legnépszerűbb sport a röplabda és a kosárlabda, bár csapataik nem nyújtanak kiemelkedő teljesítményt, mivel különös módon a nagy átlagmagasság ellenére a legügyesebb játékosok alacsonyak. Így hát inkább tömegsport marad mindkettő. Az ősi város, Tallinn különös csemegével szolgál. Hangszermúzeumba látogatunk, ahol szinte minden kiállított tárgy hallható, megszólaltatható. Itt még egy Magyarországról ide származott zenélő dobozzal is találkozhatunk, s mellette egy muzsikus játékfigurával, amelyről az a legenda járja, hogy ha szép nőket lát, piheg, elpirul és zavarba jön. Csoportunk hölgytagjai ugyan szerényen azt mondták, hogy bizonyára ha felhúzzák, mindig ezt csinálja szegény. De hát ki tudja... Egyébként szinte minden épülethez, szöglethez kapcsolódik valamilyen tréfás legenda. Így például az Ole- viste-templom küszöbéhez is, amely alá állítólag egy Don Juar.-i természetű férfiú temetkezett, Azt mondta, azért, hogy bűneit levezekelje. Évek múlva találták meg a búcsúlevelét, amelyben az állt: azért választottam ezt a nyugvóhelyet, hogy halálomban is a nők szoknyája alá tudjak pislantani. Úgy mondják, hogy az a lány, aki egy pillanatra megáll ezen a grádicson, még abban az évben férjhez megy. De nemcsak a város középkori épületeivel és hangulatával ismerkedünk. Ellátogatunk a Klementi Ruhagyárba, amely 900 embernek ad munkáit. Csupán a gyár dolgozóinak 10 százaléka férfi, de kérdésünkre elmondják, hogy nem az igazgatóságot alkotják. Végigjárjuk a műhelyeket, az étkezdét, az irodákat, s hazai gépeket látunk: magyar gőz- vasalókkal végzik a ruhákon az utolsó simításokat. A gyár termékei javarészt az Észt Szocialista Köztársaságban találnak gazdára, de színesítik más vidékek boltjainak kínálatát is, s körülbelül egy százalékuk kerül exportra. Látogatásunk végén- Évi Paicuec, művészeti vezető rögtönzött divatbemutatóra hív meg bennünket, ahol saját tervezésű modelljeiket is láthatjuk. Női útitársaink szerint nem is mutatnak rosszul a ruhák. A következő napokat egy másik észt városban Nar- vában töltjük. Illetve egy tőle nem messze fekvő tengerparti ifjúsági táborban, Nooruszban. Számomra mindig lenyűgöző a határtalan víz látványa. Órákat töltök a parton, szemlélve a sirályokat, s mintha távolban fekete fókafejeket is fölfedeznék. Nagyon ránk fér a pihenés. A Szovjetunióban töltött 15 nap inkább csak ízelítő volt mindenből. Hónapok kellenének, hogy ezeket a tájakat igazán megismerjük, a városok díszes palotáin, múzeumain túl utat találjunk az ott élő emberek mindennapjaihoz is. Néhány véletlen kézfogás, néhány sebtében leírt cím maradt csak, néhány elmosódó arc,-egy táska prospektus, fényképek a távoli vidékekről. Nem sok, de nem is semmi: talán sikerült elraktározni emlékezetemben néhány olyan képet, hangulatot, amelyet, mint a filmek negatívját, csak ezután hívok elő. Maradt még Jerevánból egy fekete kő, egy darab obszidián, Tbilisziből egy pohár ital íze, Volgog- rádból a felcsapódó habok érintése a hajókiránduláson, Leningrádból egy darabka gránit, a rakpartról, Észtországból pedig a szauna jóleső fáradtsága. Néhány város névjegyei. Gábor László
