Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-01 / 126. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. június 1., kedd Egy hét... Az a bizonyos magas, szőke férfi, a felemás cipőben, mely most nem látszik, csak a hegedűje ...: Pierre Richard A kritikus dilemmája A tévékritikus — jelesen: az önmagam által annak felkent jómagam — kézbeveszi a legújabb televíziós újságot és végiglapozza. Éppen úgy, mint bármely nem „hivatalos” néző, aki utóbbinak nincs más dolga és gondja, minthogy már jó- előre kviálassza magának a majdan neki tetszőt és már jóelőre szidja azt, ami nem fog majd neki tetszeni. Tehát átlapozom én is a tévéújságot, megjelölgetem magamnak és magamban, mely műsorok, produkciók azok, amelyek megméretésre és megítélésre szükségesnek, de alkalmasnak is bizonyulhatnak. A választás természetesen meglehetősen szubjektív, a tekintetben is, hogy előzetes vetítésre elvből nem járok, de a tekintetben is, hogy kritikai szándékaim kinyilvánításához mindig alapvetőén Önálló televíziós produkciókat választok. Amelyeken a magyar televízió készségét, képességét tudását mérhetem le művészi és technikai színen egyaránt ... Amely önálló, szuverén alkotásnak vélhető és ítélhető is meg eszerint... Az amely — vagy amelyék — készek és képesek sokat nyomni a latba a vita tekintetében is, hogy művészet-e a televízió, vagy sem. Mármint, hogy igen: ha az! Ám a dilemma most ott van, abból adódik és nem csak az elmúlt hetet. illetően —, hogy ilyesfajta produkciót én nem találtam az elmúlt hét műsoraiban. A dilemma az tehát, hogy miről írjak? Könnyű lenne sommásan elintézni, hogy miután önálló tévéfilm, tévéjáték, jelentősebb show. műsor nem volt, — tehát a műsor sem volt említésre méltó. Ha igen hát legfeljebb csak azért, hogy elverjem rajta a port. Mármint a hét műsorán. A dilemma tehát az, hogy mit írjak, írjak-e egyáltalán arról, hogy nincs mit írni, mert nem volt művészi igényű, szándékú alkotás a hét egyetlen estjén sem? Igen ám, de az már korántsem dilemma kérdése, hogy miután tévékritikus mércéje, górcsöve, ha úgy tetszik nem talált megfigyelésre és következésképpen megírásra méltót, attól még az „átlag” — nézőnek, aki nem ír, csak kritizál, aki nem dilemmázik, csak szórakozik, vagy tájékozódik, nos ennek az átlagnézőnek még igen jól szórakoztató hetet nyújthatott ugyanez a televíziós műsor, ugyanezen az idő alatt. Mert, mondjuk például a „Nem tudjátok a napot, és az órát” című NSZK-tévéfilm nem szuverén magyar alkotás, de attól még sokaknak tetszhetett. A magas szőke férfi, a felemás cipőjében, lehetett ugyan felmelegített film a képernyőn, amiről aligha lehetne mit írni és mit mondani, nos attól még azt sokan nézték — én is! —, s talán ugyan ennyien derültek is. Avagy a kupa-közvetítés aligha számított „önálló” műsornak, művészi produkciónak, de a meglehetősen nagyszámú nézője számára mindenképpen szórakoztató-- nak bizonyult. Mit írjak, miről írjak tehát? — Ha nincs 'miről írnia, ne írjon semmit...! — vélem hallani az olvasói megjegyzést. Igazuik van ... ... No, lám, még ezt is meg lehet írni? Gvurkó Géza Kettős siker A közkedvelt Vasárnapi muzsika rétegműsor, azaz elsősorban a nótakedvelőket, a műdalok barátait örvendezteti meg. Legutóbbi jelentkezésével azonban azt is bizonyította, hogy képes az egészséges megújulásra, nézőtáborának bővítésére. A szerkesztő Lengyelfi Miklós ezt az összeállítást Horváth Jenő, Seres Rezső és Zerko- vitz Béla, máig is népszerű slágereiből válogatta össze. A nyilvános felvétel közönsége elsősorban az idősebb korosztály tagjaiból tobor- zódott, de nem hiányoztak a fiatalok képviselői sem. Az egyértelmű tetszés — így vélekedtek a készülékek mellett ülők is — azt jelezte, hogy az örökzöld számok mindenkit elbűvölnek. Hortobágyi Judit műsorvezető szellemes sztorikkal fűszerezte a produkciót. Ennek igazi fénypontja mégis az volt, amikor Zsoldos Imre a rádió tánczenekarának nyugdíjas vezetője új szerepkörben'mutatkozott be, s fellépésével azt igazolta, hogy az igazán tehetséges emberek munkásesztendeik után is csodákra képesek, s adottságaik valóságos kincsestárát villantják fel. Kulturáltan, őszinte átéléssel énekelt, remekül trombitált, szinte mesterien kezelte a hegedűt és úgy játszott, mintha a színpad lett volna valaha igazi világa. Érdeme, ez a kettős siker arra figyelmeztet, hogy adjunk zöld jelzést idősebb művészeink kezdeményező készségének mert egyéniségük eddig rejtett értékei varázslatos percekkel ajándékoz meg minket... (pécsi) Rikkancsverseny — Kacagó kocogás — Ügyességi vetélkedők — Neoprimitívek — Virágszálak Óbudáról — Akiket a kötőtű se fog — Szól a nóta Volt egyszer egy Ludas-majális A közmondás szerint a csodák három napig tartanak. Ezért aztán rövidnek bizonyult a Ludas-majális két napja. Annál is inkább, mivel az időjárás csak vasárnap járt kedvébe a látogatóknak. Aki tehát napsütésben akarta látni a forgatagot, bizony nehezen jutott el céljához. Ugyanis valószínűleg Ludason soha nem jártak ennyien, mint e nevezetes esemény alkalmából. Olyan kocsisor állt minden lehetséges helyen — tán még a fákon is autók lógtak —, mint a legmelegebb balatoni napon, a legnépszerűbb üdülőhelyen. Az előjelek pedig nem ígértek a program másnapján sem túl jót. De a földi mulatságok láttán mintha az égiek is mosolyra fakadtak volna: kitisztult az ég. Megkezdődhetett hát a sátorozók Robinson-vetélkedője, majd a rikkancsverseny. S míg a jelentkezők különböző rafinált módszerekkel próbáltak túladni az újságokon, addig mások különböző vidám ügyességi versenyeken szórakoztak. Folyt a kötélhúzás, a zsákbanfutás, és más tréfás erőpróba. Nemsokára a közönség zenés politikai kabarén derülhetett Boros Lajos és a Neo- primitív együttes UralkodóBoros Lajos derűs percei senki se vállalkozzon erre ... A többség így inkább a sört választotta, amivel Carella leöblögette a cserepeket. Azon a nézők már nem is lepődtek meg, hogy kötőtűvel szurkálja át magát, hiszen ezt előzőleg többen is megtették. A vérfagyasztó látványosságot eredményhirdetések és sorsolások követték : a rikkancsverseny egyik győztese megmutatta jutalmát. Az állt rajta: ezen okmány felmutatója saját pénze ellenében a büfében két üveg sört elfogyaszthat... Mintegy pihentetőül a sokféle fárasztó program után Jó humorhoz szól a nóta címmel ismert énekesek léptek föl: Jákó Vera, Pécsi Kiss Ágnes és Győri Szabó József következett. Majd ismét zenei program: Németh Marika, Koós János, Aradsz- ky László, Poór Péter és más énekesek hangjában, és a Ludas Matyi közkedvelt humoristáinak vicceiben „gyönyörködhetett” a közönség. A szűnni nem akaró műsoroknak egyszer csak mégis vége szakadt, valóságos kocsikaravánok indultak haza az ország minden tájára. Volt egyszer egy Ludas-majális, amelyről messzi tájakra elviszik megyénk jó hírét. A sátorokat lebontották már, a most felkeltett érdeklődésnek maradandóbb létesítményekkel, alkotásokkal kell megfelelni. Akkor a csoda nemcsak két napig tart... (gábor) osztály 1/B címmel parodizált különböző népszerű rookzenekarokat. Nagy érdeklődést keltett az Óbuda Mgtsz lányainak ritmikus sportgimnasztika-bemutatója: a gyönyörű lányok kari. kákkal, szalagokkal mutattak be gyakorlatokat. Most már nem volt megállás : csodabogarak következtek, fakírok, bűvészek, zenevirtuózok. Meghűlt a nézőkben a vér, amikor Carella, a fakir előbb borotva- pengét, majd széttört villanyégőt fogyasztott jó étvággyal, sörrel öblítve lé szerény, de jól megérdemelt ebédjét. Azt mondják, a diétás receptek semmit sem érnek: ez az étrend az igazi fogyókúra alapja. így vélekedik fakir barátunk is, de hozzáfűzte: edzés nélkül Akinek a zsilett csemege... „Munkában” a Neoprimitívek (Szántó György felv.) A MAGVAR MÚLT MOSOLVA A gúny, a fölháborodás művészete (VIII/1.) „A magyar múlt mosolya” sorozatunk sikert aratott olvasóink körében, azért úgy véljük, hogy érdemes folytatnunk. Jelenlegi összeállításunk 8 részben ad újabb emlékezni és megmosolyogni valót a „Múlt mosolyá”-ból. Az irodalom történetírás nem tartja számon a költő Zrínyi Miklóst mint szatirikust. És ezt jól is teszi, hiszen régi irodalmunk európai szintű remeke a Szigeti veszedelem, Katonai és politikai tanulmányai már természetüknél fogva is nélkülözik a huimort, a mosolyra serkentő motívumokat. Zrínyi Miklós univerzális zseni volt. Nemcsak az irodalomhoz, de a politikához, á hai- di tudományok elméletéhez és gyakorlatéihoz ás ő értett legjobban a XVII. század Közép-Európájáhan. Ha'bs- burg-birodalmában mindenképpen. Noha ezt tudták róla, a bécsi udvar mégsem őt nevezte ki az 1661-ben indított törökellenes hadjárat fővezérévé, hanem egy tehetségtelen tábornagyot, Mon- tecuccolit. Zrínyit nemcsak az háborította föl, hogy mellőzték, hogy Montecuccoli ahelyett, hogy a törököt verte volna meg, földúlta a magyarlakta vidékeket, s közben csaták nélkül elkótyavetyélte seregét, hanem az is, hogy Kemény fejedelmet veszni hagyván, még neki állott följebb, és névtelen röpiratá-ban elhárította magáról a felelősséget a katonai kudarc-sorozatért. Zrínyi röpirat-ban válaszolt neki, s fölényes logikával, -metsző iróniával zúzta szét a tábornagy alattomos érveit. Iróniáját, sza-rkaizmusát kettős indulat fűtötte, személyes sértettsége és a nemzetért való, a nemzet becsületéért való aggodalom. A röpirat műformában, amelyben különben gazdag a magyar próza, Zrínyié kiemelkedő remekmű. Sz. K. Zrínyi Miklós: Röpirat Montecuccoli tábornagyhoz (Részletek) Legkitűnőbb Vezér! Minthogy tehát magadat és egész hadseregedet a diadalmenetre méltónak ítéled, sőt diadalmenetet tartasz,, szenvedd el, kérlek, hogy én, megemlékezve a római szokásról és arról a szabadságról, amely a római katonáknak megengedte, hogy a győztes hadvezérnek szemébe mondhassák, amit akartak — (Suetonius in ' vita Caesaris) —, egyet-smásf neked szintén felsorolhassak. Tehát 50 000 törököt 50 mérföldre visszavetettél. Kemény fejedelmet visszahelyezted? Oj várőrségeket állítottál be? Erdélyt megtartottad? Teringettét! Nagy dolgok ezek, sőt a -legnagyobbak ! De ezekkel a nagyhangú szólamokkal azután vége is van a dicsőségnek. Mondd meg nekem, mi haszna van hadjáratodból Ma. gya-rországnak? Mondd, épen adod vissza nekünk Erdélyt, amelyet pedig épen vettél át? Add vissza Erdélynek Kemény fejedelmet, akinek hűséget és oltalmat ígértél, add vissza a -boldogságot, békét és bőséget, amelyet hadseregeddel és várőrségeid bevitelével űztél ki, azután tarts diadalmenetét, akkor sajátísd ki ama három szót: jöttem, láttam, győztem! Mi pedig önként és örvendező szívvel fogunk téged Marsnak, Herculesnak, Bacchus atyánknak nevezni, „aki az illatozó Indiákról kedves szekerén jő hozzánk.” De óh jaj, míg te bölcselkedel, mi csalódunk, hiszen a filozófusok egyedül a beszédben bölcsek, egyébként mikor tettre -kerül a sor, a legostobábbak. Azt mondod, hogy távolról -nem lehet tevékenykedni; valóban, ha te, a naphoz hasonlóan, nem tudod az égről felmelegíteni a földet, közelebb kell jönnöd. Ha meg akarod semmisíteni az ellenséget, nem lehetsz tőle mérföl-des távolságban, hanem miként ama mór Regulus (Barthol, Rogat de bello mauroruim et hispanorum) felelt egy kardja rövid voltát gúnyoló spanyolnak: „Majd megtoldom legalább egy -lépéssel!” Neked is közelebb kellett volna kerülnöd az ellenséghez, ha diadalt óhajtottál rajta aratni... ... virágzó hadsereget kaptál kezedbe, és valósággal tönkretetted; sokkal inkábba jóbarátot zaklattad, mintsem az ellenséget; az egész országban siralmas emléket hagytál magad után, mivel száraz szemmel és száraz karddal (amely pedig a mi oltalmunkra volt rendelve) szemlélted százezreknek török fogságba hurcolását. Ennél kevesebbet még egy hitvány hóhértól sem várhattunk volna. Egyébként nem tagadom, hogy kevés magyar van, aki oly pontosan ismerné a háború tudományát, amennyire egy nagy hadvezérhez illik. Mindamellett biztosíthatlak, hogy nincs egyetlen magyar végbeli főkaipitány, sőt kapitány sem, aki a reád bízott dere- kas hadsereget oly tunyán engedte volna elpusztulni; vagy ha elpusztult volna is, bizonyára az ellenség kétszeres romlásával veszett volna oda. Mi magyarok nem értünk ahhoz a mesterséghez, hogyan kell az' ütközetet minduntalan elnapolni, az ellenség dúláSait megtorlás nélkül elnézni, barátot és szövetségest meg nem segíteni, inkább a hazát, mintsem az ellenséget pusztítani, a hadjáratban pénzt összeharácsolni. Ha te mindezeket a háború rejtettebb titkainak nevezed, akkor bizony mi semmit sem tudunk. Nem értettek ehhez hajdan a Kinizsiek, a Báthoriak, a Hunyadiak sem, mégis a haza megvédése, a kereszténység oltalmazása, az ottomán hatalom visszaszorítása miatt valóságos: szentként tisztelve nyugszanak sírjukban. Mi pedig, utódaik, az ő jóhírnevüket sohasem mocskolnék be semmittevéssel, a haza gyáva elvesztegetésével, ha számukra csak legcsekélyebb működési -teret is engedélyeznének ... Ne kalandozzál el, kérlek, minduntalan, felsorolva Rákóczinak és Keménynek a hadjárat során elkövetett -tévedéseit: nyilvánvaló, hogy tévedéseikért súlyosan meglakoltak. Mindamellett ők hazaszeretetükről, keresztényi buzgalmukról vérük omlásával és a maiguk halálával bőségesen bizonyságot tettek. Te pedig közönyödről adtál nyomós -bizonyítékot, keresztényi buzgalmad meg majd csak akkor hévül neki, amikor a levegőben borjúk röpködnek... Egyébként azt mondod, hogy valamennyi magyar téved, meg sem tudják ítélni a te cselekedeteidet. Én ugyan, úgy emlékszem, azt olvastam valahol, hogy a nép mindig eleget tud, mert tud annyit, amennyi szükséges. Azt egyébként bizonyossággal tudja, hogy a lángbaborult Magyarországra nem vizet, hanem olajat öntöttél, -tudja azt is, hogy a hadbíróság előtt tieid ' semmivel sem menthettek volna téged, ha valaki megfontolja, mennyire kipusztult Magyarország szarvasmarhából, s mennyire megtelt vele a te táborod ... Nagyszerűen értekezel az ütközetről is, de annyi nehézséget és megfontolást érdemlő körülményt csatolsz hozzá, hogy ha a hajdani nagy vezérek és magyarjaink mindezt megtartották volna, Magyarországot soha el nem foglalják, sem ennyi ideig meg nem védik. Miután azonban a „soha meg nem ütközni” titkos tudománya hozzánk is behatolt, Magyarország nagy részét elveszítettük ... Ezek -hát a tetteid, legyőzhetetlen- hős! Mi volt vajon leghevesebb csatátok eredménye? Hector minden seb nélkül vonul el, s ezért várod a magyarok háláját. Add vissza: nekik, amit méltatlanul elveszel tőlük, és hálátlan madaraiknak nevezed őket te, a madarak leghálá- datlanabbika. Tudd meg inkább, hogy ha mindaz a miénk lenne is, amit győzelmed eredményének hirdetsz, még akkor sem mentene fel senki, míg egyetlen kis német vagy olasz ezredes lesz a világon. Emlékezeted ellenben halhatatlanná -tetted! De a legkisebb magyar kapitány sem áll nálad hátrább, mihelyt nem tollal és elméletben, hanem karddal és a harcmezőn kell hadakozni. De mi- szükség van a szavakra? Lássuk a tetteket! Megmondtam! (1662) (Folytatjuk)
