Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-04 / 129. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. június 4., péntek S. • • Üres ólak luxusa Vállalások és vállalkozások Fuvarosok- versenyben!? Vitánk volt az állatforgal­mi vállalat fiatal szakembe­rével. A vitának pedig előz­ménye: néhány északi, „he­gyi” községben járva arra hívták fel a figyelmünket, hogy több gazda, aki koráb­ban kocatartást vállalt, most az anyasertés „üres” volta miatt visszaadta azt. Csak nem egyes számban, hanem többesben: négyet, ötöt vagy többet is. Azok számára, akik jó­szágtartási kérdésben esetleg kevésbé jártasak, hadd szol­gáljunk rövid magyarázattal. Arról van szó, hogy néhány évvel ezelőtt jól induló kez­deményezést vezetett be az állatforgalmi vállalat: vem­hes anyakocákat helyézett ki háztáji termelőkhöz — sza­bályos adás-vétel formájá­ban, kedvezményes áron —, majd az anyakocától szár­mazó szaporulatokat vissza­vásárolták a termelőtől ak-' kor, amikor a malacok szé­pen kifejlődtek, elérték az egy mázsa körüli súlyt. Az egyéni termelőkkel kö­tött egyezség a vállalat szá­mára biztos utánpótlási bá­zist, a gazdának biztos pia­cot, garantált átvételi árat, tehát egyféle jó jövedelmet jelentett. Ez ideig. Mert a tenyésztésre vállalkozók je­lentős mennyiségben kezd­ték visszaadogatni a kocá­kat, azzal az indokkal, hogy ezektől ugyan hiába várná­nak szaporulatot, nem lesz ezeknek egy fi.a malacuk sem. A cikkünk elején említett fiatal szakember pontos ki­mutatásokkal igazolta, hogy a „kocakihelyezéseket” min­den esetben alapos állator­vosi vizsgálat előzte meg, így döntve el a „vemhes — nem vemhes" kérdést, és bár későbbi esetleges vetélések lehetőségét nem zárják ki, ez semmiképpen sem arányos a visszaadott anyadisznók magas számával. Jó ideig törtük a fejün­ket, mi lehet a sertéstartási kedv visszaesésének oka? Különösen azok után, hogy megyénk alföldi községeiben járva ugyanezt tapasztaltuk: egyre kevesebb a vállalkozó kedv. Egyik gazda például 16 sertésből végül csak ket­tőt tartott meg, mások, akik korábban aktív részesei vol­tak ezeknek az akcióknak, most eleve távolmaradtak tőle. Miért? — kérdeztük, és most már megkaptuk az őszinte, kézenfekvő, egyenes választ: mert nem éri meg. A hivatalos kimutatás sze­rint — magyarázták az ér­dekeltek — darabonként hat­száz forint nyereséget hoz­nának nevelőjük számára ezek a kocák. Ezt mondja a papír. A valóság az, hogy időközben száz forint körüli összegre soványodott a ha­szon, és megszigorították a fiatal hízók átvételi feltéte­leit is, ma már a minőséget az egy mázsa alatti „mala­cok" jelentik, 10—15 kilóval kisebb Súlyban kell őket le­adni, mint régebben. Aki átlépi a megadott súly határ­értékét, kevesebb pénzt kap. A takarmányért sem any- nyit kell fizetni ma- már, mint mondjuk tegnapelőtt, a gazda pedig közben persze számol, csóválja a fejét, mígnem a végén — belefá­radva, beleunva az egészbe — abbahagyja a számolást. És a sertéstartást! Ily módon világítják a maguk „egyszerű” módján az ok-okozati tényezőket, va­lamint azok szoros össze­függését, legalábbis, ami saját szakterületüket, ese­tünkben a kocafiaztatást, a sertésnevelést illeti. S ré­szükről a dolog ezzel elin­tézve. Nem éri meg, akkor hát nem csináljuk, próbál­kozunk valami mással, jö­vedelmezőbb foglalatosság­gal. A baj ~ csak annyi, hogy ahol számukra ily egyszerű módon véget ért a problé­ma, ott elkezdődik a hús­iparé, de ezen már a belföldi lakossági ellátási gondokat is értenünk kell, nem be­szélve exportkötelességeink­ről, amelyek jelentős devizát hoznak az államnak — ha valaha, akkor most igazán, most égetően nagy szüksé­günk van minden dollárfió­kára, márkára, fontra (ster­lingre) —, nem engedhetjük meg magunknak azt a lu­xust, hogy nem szállítunk kiváló minőséget, pontos időre. Csakhogy: az előállító, a gazda számára „nem éri meg”, pedig erre az után­pótlásra, kiegészítésre igen nagy szüksége lenne az ál­lamnak, mert a nagygazda­ságok, a termelőszövetkezetek hiába szállítják futószalagon az árut — náluk fel sem merülhet a kérdés, hogy ki­fizetődik-e? —, sertéshúsból, jóból semmi sem elég, nincs az a mennyiség, amit jó áron el ne lehetne adni. S ezzel lényegében el is érkeztünk a kiindulási pont­hoz, de ha úgy tetszik, a megoldáshoz: ha komolyan azt karjuk, hogy a most üres — vagy erősen pangó — ólak ismét benépesüljenek röfögő kocákkal, sivalkodó kismalacokkal, akkor ez ügyben, amennyire a szerény lehetőségek megengedik, ér­dekeltté kell tenni a legér- dekeltebbeket, á sertéste­nyésztőket — mindnyájunk érdekében. Mert nem en­gedhetjük meg magunknak az üres ólak luxusát. Néhány héttel ezelőtt — ha­sonló címmel — a magán" taxizás problémáival foglal­koztunk a Népújság hasáb­jain. Azóta több telefont, le­velet kapott szerkesztősé­günk az olvasóktól — fő­leg az érintettektől —, hogy miért nem írunk a fuvaro­sok, a magán-tehertaxisok gondjairól is, hiszen ők mé­giscsak többen vannak, mint a személyautósok. o Fuvarosi kisipart eddigelő jobbára lovaskocsik gazdái váltottak ki. Számuk azon­ban egyre ritkul, s akik még maradtak is hajtők, mind több problémával küszköd­nek. E lassú, mondhatnánk idejétmúlt áruszállításból fokról fokra nehezebb meg­élniük. Mint például a hat­vani kocsisoknak. Ők is nagyrészt tavasszal és nyá­ron kereshetnének igazán, hiszen ilyentájt kezdőd­nek a magánépítkezések, £ a tüzelőt is ekkor szerzik be a lakosok. Igen ám, de o TÜZÉP- nek együttműködési szerző­dése van a Volánnal, s ha valaki megrendel 3 má­zsa szenet, akkor már rögtön a telepi irodában megkérde­zik tőle, hogy azt miivel óhajtja hazaszállíttatni. S ha mondjuk egy vevőnek a szerdai napon jó a szállítás, s netán aznap mégsem érke­zik meg a tüzelője, a Vo­lán közti, hogy torló­dás volt, s ezért más idő­pontban hozza a tjrjkettet- Pont. Jó, nem jó: a szállí­tók meghatározzák az érke­zést. A magánfuvarosok, vagyis a kocsisok csak /aznapra vál­lalhatnak fuvart, rendelése­ket csak a Volán halmoz­hat. Hatvaniban ráadásul az a hátrányuk is megvan, hogy lovaskocsival délután 2 óra után az új-hatvani hídon át nem közlekedhetnek. A tehertaxisokra ez már nem vonatkozik. Ez évtől éppen az efféle szolgáltatás színvonalának emelésére hoz­ták meg az országos intéz­kedéseket: magánvállalko­zók kisteherautóval fuva­rozhatnak. Főállásban kivált­hatják az iparengedélyt. Megkezdődött hát a helyi tanácsoknál az „ostrom”. Sokan szeretnének maszek tehertaxisok lenni, ám akad olyan is akinek még sem autója, sem hivatásos jogo­sítványa sincs. Nem beszél­ve más feltételekről; így pél­dául erkölcsi bizonyítvány, szakmai gyakorlat. De hogyan állunk me­gyénkben a tehertaxisokkal? Még jószerivel meg sem száradt a tinta az új rende­letén, mikor már több el­lentmondásra hívták fel fi­gyelmünket. Dankó János az elsők között volt, aki nagy lelkesen bele szándékozott vágni a tehertaxizásba. Az abasári fiatalembernek UAZ kisteherautója van, s május eleje óta már főállásban mű­ködik. — Egyelőre egyedül va­gyok a községben taxis — mondja. — Szerintem azon­ban ez a vállalkozás csak „elméleti lehetőség”. Ügy tű­nik számomra, bár még ko­molyabb tapasztalatokról nem beszélhetek, hogy ez a kisvállalkozási forma nem lesz valami nagyon kifizető­dő. Kiszámoltam, hogy éven­ként — adóra, biztosításra, SZTKira stb. — több mint 30 ezer forintot kell kifizet­ni. Az előre látható tiszta jövedelem pedig nem éri el a félszázezer forintot sem. — És munkája akad bő­rén? — Az akadna, ám annyi a megkötöttség a papírfor­ma, hogy nem tudok min­dent elvállalni. Egyébként nem tudom, hogy más fuva­ros hogyan, csinálja, de én mindenesetre rakodással együtt vállalom a szállítá­sokat. Itt a Mátra környé­kén — az üdülőkörzetben — sok az építkezés, gomba mód. ra szaporodnak az üdülők, hétvégi házak. Van úgy,, hogy például egy szegedi lakos csupán a pénzt adja oda, még a cementet is én vásárolom, pakolom, majd szállítom. És a végén elszá­molunk. Igen, de a menet­levélről kell adni' egy elis­mervényt a megrendelőnek, amit alá kell írnia. Csak­hogy legtöbbször nincsenek otthon, és aki nem is a kör­nyéken lakik, azzal egy-két hét múlva, szombat vagy va­sárnap tudunk csak elszá­molni. A helyi termelőszövetke­zetnek is van szállítási ka­pacitása, ám ennek ellenére megkeresték a maszekot, hogy vállalja el a visontai fuvarokat is. Tették ezt azért, mert például egy nagy teherautónak nem kifizető­dő néhány mázsa cementtel szaladgálni. A tehertaxis pe­dig ebből él. o A helyi tanácsok kiadják az engedélyeket, hogyha a kisiparos minden feltételnek eleget tesz. KMP-rendeletek is szabályozzák a- fuvarozást. Több taxis kifogásolta azt, hogy visszfuvart csak azon az úton vállalhatnak, amelyen mentek. Azt mond­ják, így sok az üres kilomé­ter. Nehéz úgy versenyben lenni a Volánnal, vagy más szállítási vállalattal, szö­vetkezettel,' hogyha ilyen megkötésekkel dolgozhatnak csak. S vissza sem adhatják az ipart, mert a kisteher­autók forgalmi engedélyébe beírják — bár erre nincs rendelkezés —, hogy a gép­jármű nem adható el! A szolgáltatás igényét is a helyi tanácsok mérik fél, s ennek alapján döntenek az iparengedélyek kiadásáról. Megyénkben eddig 55-en vál­tották ki. Egerben hait teher­taxis dolgozik, s a kisteher­autók vásárlására 13 enge­délyt adtak ki. Ez utóbbi gyakorlatilag előzetes enge­délynek számítható. A me­gyeszékhelyen tehát — a Volán kapacitásához, vala­mint jövő évi fejlesztési ter­véhez is igazodva — húszán „lehetnek" majd maszekok. Eleinte 48-an adták be igé­nyüket, néhányan a hóna­pok során visszaléptek, nyol­cukat p>edig elutasították. S hogy elég lesz-e a ma­gán-teherautósok száma? Versenyben tudnak-e ma­radni? Ez a következő hóna­pok során, o gyakorlatban elválik majd. Józsa Péter B. Kun Tibor Környezetvédelem Fehér haj, fehér ing, fekete-fehérben: Fő. hatóságok Főképviselői néznek farkasszemet több millió Átlagnézővel. Átlagnéző él az al­kalommal: telefonja után nyúl, és kérdez. Mi van, ha valakik Budapest egyetlen körpano­rámát adó pontját építik be társasházukkal? Válasz: nem a mi ügyünk, de ejnye! Mi tör­ténik, ha a községi szeméttelepet az ő kertje végében létesítik? Válasz: nem a mi ügyünk, de ejnye! Kérdés: mit tehetünk azokkal szem­ben, akik az erdőből lopják telkükre a ter­mőtalajt? Válasz: nem a mi ügyünk, de gya­korlatilag semmit. Kérdés: kivághatók-e az utak díszei, a fasorok? Válasz: nem a mi ügyünk, de nem jár érte büntetés, legfeljebb egy ejnye! Átlagnézőben enyhül a szorongás, lassan álomba ring. És másnaptól sokkal nyugodtab- ban építkezik, szemetel, hordja a termőföldet, vágja a fasort hűvös halomba. (Kőhidi) Az Araráttól a Finn-öbölig (VI/4.) Volgográd nem felejt A Haza Anyácska nyolcvanöt méter magas szobra Alig van olyan hely a városban, ahonnét ne látsza­na a Haza Anyácska 85 mé­ter magas szobra. Kivont kardjával, harcba hívó kar­mozdulatával a II. világhá­ború sorsfordító csatájának emlékműve. Volgográd nem felejti Sztálingrád hőstettét. Bár itt kő kövön nem ma­radt, s gondolkoztak is raj­ta, hogy érdemes-e a régi helyen a várost felépíteni. Aztán úgy döntöttek: igen. Hiszen amit annyi vérrel, áldozattal védtek, azon az enyészet sem győzhet. Most minden új. Azért igyekeztek történelmi jelle­get kölcsönözni a házaknak, hogy ne a mai építkezés egy­hangú panelházai uralják a várost. A kölcsönzés szó — igen, ez az, ami a legtalá­lóbb. Mintha minden itteni épületet valahol már láttam volna... Ügy is fogalmaz­hatnék, hogy Volgográd jel­legében a leginkább szovjet város, nemcsak azért, mert jelképévé magasodott a Nagy Honvédő Háborúnak, hanem építészetében a többi település tükre. Moszkva hatalmas épületeinek mása a pályaudvar, a főtér Lenin­grad klasszicizmusát idézi. Nemigen érzem meg a hely szellemét. Első pillantásra az arcok sem jellegzetesek. Nehezen tudok a hatalmas — 80 kilométer hosszú és 3—14 kilométer széles, egy­millió lakosú — város mai képiéről fogalmat alkotni. Minden szöglet az ostro­mot idézi. A szállónkkal szembeni áruház pincéjében fogták el, Paulus tábornokot, a német hadsereg parancs­nokát, a téren álló göcsör- tös, öreg fa volt az egyetlen élőlény, amely csemete korá­ban a romok alatt túlélte a tűzáradatot Emlékmű em­lékműt követ. Előttük feszes vigyázzban pionírok állnak díszőrséget. A legnagyobb emlékhely a Mamajev Kur- ganon áll. Ezen a dombon állították meg végképp a tá­madókat. A hatalmas nő­alakhoz vezető lépcsősort romfalak övezik, amelyen szimbolikus domborművek, a bal oldali a védelem, a jobb oldali az ellentámadás hőseinek dicsőségét idézi. Ahogy lépkedünk felfelé, az ostrom hangjai hallhatóak, golyósüvítés, robbanás, halál- hörgés, induló. Lenyűgöző ez a hatalmas szoborpark. Később a Védelmi Múze­umban sétálunk. Itt a gigá­szi- küzdelem tárgyi emlékei sorakoznak, az első termek­ben még polgárháborús re­likviák. Sokat szenvedett ez a település. Az egyik terem­ben egy fasiszta plakát klisé­je látható, amely már a győ­zelemre készült volna: Moszkva az ország feje, Sztá­lingrád a szíve ... Ezt hir­deti a jelmondat. Az iro­mányt nem nyomtathatták ki, hiszen a gyűrű lepattant a szív körül. Másnap a mai Volgográd életével igyekszünk megis­merkedni. Ellátogatunk Eu­rópa legnagyobb vízi erő­művéhez, a Volszkihoz. Évente 11 milliárd kilowatt energiát ad itt a megzabolá­zott Volga. Tíz év alatt ké­szült el ez az óriási munka. Az építési költség viszont na­gyon hamar megtérült, hi­szen nagyon olcsón adja az áramot, amelyet még a ma­gyar bauxit feldolgozásához is használnak. A gát túlol­dalán egy 3 ezer négyzet- kilométeres víztükör terül el. Délután hajóra ülünk, s a szikrázó napsütésben siklunk a Volga habjai felett. A gyors utazás már mindenkit elfárasztott, így a kényelmes ülésekben elringat a csobo­gás. A parton üzemek látha­tók, a városban másfél száz található belőlük. A kirándulás után beszél­getünk a helyi Komszomol- szervezet vezetőivel. Sok itt a fiatal, a megyében 330 ezer, a városban 150 ezer if­júkommunista dolgozik. A májusi kongresszuson 38 kül­dött képviseli őket. Ez a hónap egyébként sok felada­tot ad számukra: előbb a munka ünnep>e, majd a győ­zelem napja, azután a kong­resszus, majd a Szovjetunió fennállásának 60. évforduló­ja. Csupa olyan időpont, amelyet jelentőségének meg­felelően kell megünnepelni, munkafelajánlásokkal, talál­kozókkal emlékezetessé ten­ni. A főteret megérkezésünk óta éjt nappalé téve díszítik is. A szálló ablakából látni a próbákat, az ifjúság lát­ványos, színes bemutatóval készül az ünnepekre. Regge­lente indulók ébresztenek bennünket. Már érezzük, hogy Vol­gográd nem mindenestül a múlté. Az emlékezés inkább a jelent segíti, csak annak nehéz közelíteni a város mai arcához, aki néhány na­pot tölt vendégként itt. De így van ez mindenhol, ahol valamilyen világtörténelmet meghatározó esemény tör­tént. A könyvek, a filmek sok-sok elvont élményt ad­tak már ezekről a helyekről. Hasonlóan éreztem az aus- witzi fogolytábor mellett is, amelynek szinte minden tég­láját ismertem már előzőleg leírásokból, felvételekről, vagy mozgóképről. Ott egy kis gyors hegyi folyóban úszkáltam, nem messze a lágertől, a múlt testetlen emlékképeiből ' a jéghideg víz ébresztett a valóságba. Már fájt a testem, de még. újra és újra lebuktam az éles kövek közé, hogy föl­ébredjek, s megérezzem azt, amit már értettem ... Itt, a hajdani Sztálingrád­ban is a hivatalos progra­mok mellett szakított néhány elcsatangolt óra éreztette meg velem a város valódi hangulatát. Az, hogy ülök a Volgánál, amely rezzenetle- nül, időtlenséget sugallva folyik azóta is, mióta százez­rek és százezrek haltak meg itt a partján. A védők uno­káival folytatott beszélgetés segített többet látni meg ebből a városból, mint amit a történelemkönyvek lapjai elbeszélhetnek. így búcsú­zom — már ismerősen. Gábor László

Next

/
Thumbnails
Contents