Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. június 2«.. szombat MÜVÉSZETÉS IRODALOM A művészet ma már igencsak zsúfolt útjain a Munkácsy-díjas Nagy Sándor az utóbbi kategóriáiba tartozák, szerényen a háttérbe húzódva. Talán azért, mert tudja azt, amit csak kevesen: nem is annyira a sofőr, mint a rakomány a. fontos. Szobrai előtt az őszinteség kötelező. Erre intenek ezek — a még maiinak is nevezhető — a tegnapból elénk lépő paraszt assszonyok-em- berek. Sorsok, melyekhez mindannyian kötődünk valamilyen módon, s melyeknek feltünedezése az ötvenes évek fiatal művészgenerációjának lapjain, vásznain, szobraiban akkor szinte teljesen átformálta arisztokratizmusra hajló művészeti köztudatunkat. Ezeket a művészeket — a „fényes szellők” nemzedékéről van szó! — pontosan olyan hátország indította útnak, mint amilyen a Nagy Sándor-szob- rokba van vésve-karcolva. Kemény munkában, a földdel s önmagunkkal egybezárva, évezredes kölöncöt hátukon cipelő parasztemberek — szülők — álltak minden egyes fiatal tehetség mögött, s íme, alig telt el egy emberöltő, többükről lekívánkozik a tegnapi gúnya, szégyellik, ahelyett hogy büszkék lennének rá, hisz mind a mai napig történelmünk és művészettörténetünk legdemokratikusabb váltása adta rájuk ezen gúnyát. Aki így nézi — miként Nagy Sándor is — minden kopottsága ellenére még az újdonság varázsát is képes észrevenni, fölidézni benne. Soha nem felejtem el, amikor jó pár évvel ezelőtt a Jászságban családom ottani tagjai ■ eladták azt a tanyát, amelyben apám született, azt hittem: egyszer és mindenkorra vége mindannak, amit nekem a Jászság jelentett. Egy tanya mögött ott volt ugyanis a történelem — mint ahogyan ezek mögött a szobrok mögött is megbújik — s ma már, hogy ez a portelki tanya nincs, de a képzelet vetítővásznán kivetül, fölelevenedik bennem mindaz, amiért a Jászságot szerettem, szeretem ma is. Imigyen a Nagy Sándor- szobrok is értékmegőrző funkciót töltenek be, megmentik, kőbe zárják az utókornak mindazt, amit a becsület és szegénység útrava- lófcént egy korosztálynak csak adni tudott, kőbe zárják azt a történelmet, amelyet elfelejteni sosem lehet, mert saját gyökereinket tépnénk ki, ha elfelejtenénk. Néhány szót most már a szobrokról is! Talán Nagy Sándor az egyetlen szobrász ma Magyarországon, aki következetes hűséggel viszi tovább Medgyessy-örökséget. „Nem ló az, hanem szobor” — mondta egyszer Medgyessy egy parasztembernek, aki szobrát vizsgálva valamiféle anatómiai rendellenességet vett észre. Erre a mindent átfogó, mindent megmagyarázó igazságra épülnek föl Nagy Sándor expresszív szobrai. Ugyanis, amikor és ahol már akadémikus deka zgatással mérik a művészet súlyát, ott baj van, hiányzik valami, s ez a valami legtöbbször a szellemiség, ami ezeknek a szobroknak pedig a sajátja. Kőszobrok ezek, s nem hazudtolják meg önmagukat, kőszerűek is maradnak. Manapság amikor az ötletszobrászat különféle produktumai, „projektjei” hol sírásra, hol nevetésre késztetik a látogatót, értékelendő tulajdonságnak tűnik, ha valaki ragaszkodik a szobrászat ősi követelményéhez: az anyagszerűséghez. És következetesen műveli is azt! Nagy Sándor világosan látja, hogy számára az egyet- ■en kifejezési mód a kőben való munka. Lelkivilágának, habitusának ugyanis a kő robosztussága felel meg leginkább. Becsülendő tehát, hogy akkor is ragaszkodik hozzá, amikor a világban keresettebb cikk a sokszorosítható bronzszobor, ami nem is véletlen, hiszen a bronz anyaga és felülete — akárcsak szolid fényűzésre berendezkedni akaró társadalmunk — nem szereti a darabos, szögletesebb ellentéteket is kimutató más felületeket. Michelangelo szerint a szobor benne van a kőtömbben, a fölösleget le kell róla hántani, és máris előttünk áll a mű, a maga teljességében. Valahogy így készülnek Nagy Sándor szobrai is, amelyeket most a Hatvani Galéria kertjében, a hatvani AFIT-szerviz parkjában, továbbá Parádsasváron láthatnak a Heves megyeiek akiknek a figyelmét sokszorosan kiérdemli a művész vállalkozása. Fecske András Sütő András két könyve n legújabb irodalomtörténetünk 1981. első felében némi késéssel a kolozsvári bemutató után vitte színre a Nemzeti Színház kitűnő együttese a szerző A szuzai menyegző című történelmi drámáját. A sikeres bemutatót követően napvilágot látott a mű, egy kötetben a forrásul szolgáló esszével, a Perzsákkal. Ha Sütő metaforáit kölcsönözzük, azt is mondhatjuk, hogy ez az esszé előcsarnoka a dráma nagyszerűen megalkotott palotájának. Igen, a Perzsák afféle előtanulmány, amelynek írása révén már feltehetően megfogalmazódott a drámai mondanivaló, amely A szuzai menyegzőben költői és egyúttal történelmi üzenetnek tekinthető. „Tízezer vőlegény, tízezer menyasszony!” — olvassuk Sütő szavait a könyv fülszövegén. Tízezer vőlegény kapott ugyanis parancsot Nagy Sándortól, az istenné vált uralkodótól, hogy perzsa nőket vegyen feleségül, ezzel a ténnyel szánva „olvasztó- kemencé”-nek a nagy birodalmat. Ám ez nem érheti el célját, hiszen az erőszak nem képes letörni a népiek szabadságvágyát, és az a birodalom, amely nem a népek közös akaratából, hanem hatalmi szóval jött létre, nem lehet erős. A parancs ellen lázad Párménion és Eanna is. Az ő szerelmük csak akkor nyílik ki, amikor a legnehezebb szituációban az egymásra utaltság, egymás értékeinek megismerése nyit utat érzéseiknek. Két nagyszerű fiatal Párménion és Eanna. Lázadni mernek a parancs ellen. Párménion Alexandrosznak játszótársa volt, majd a győztes csatákban is mindig mellette állt. Ám az istenné avatást, az erőszakmenyegzőt nem helyeselte, szembefordult vele. Érdekes egyéniség a darabban Bétisz. ö az utolsó ellenálló a perzsák közül. Az olvasó, a színházi néző egy olyan karaktert ismerhet meg benne, akinek ellentmondásossága történelmi példa, egy adott helyzetben sajátos sorsvállalás. A Kritérion Könyvkiadó gondozásában egy másik Sütő könyvet is olvashatunk. Evek, hazajáró lelkek a címe ennek a cikkeket, naplójegyzeteket tartalmazó kötetnek. Huszonöt év írásait válogatta össze a szerző, témájuk különböző, de egységbe fogja őket egy nagyon fontos írói szándék: a dokumentumok bemutatásával figyelmeztetni a mai kor emberét, hogy felül kell vizsgálnunk mai intézkedéseinket is, szembe kell néznünk önmagunkkal. A több mint félszáz írást tartalmazó könyv vall Sütőről, eszmei elkötelezettségéről, a magyar nyelv, a magyar literatúra szerelmeséről, aki ezekben az írásokban nem csupán szellemiségével, hanem az írások nyelvének nemesveretűségével is kitűnik. Emlékezés és líra fonódik ÖSsze műveiben. Metaforái már-már verssé teszik egyik-másik cikkét. Néhol még a ritmus is segít abban, hogy ezzé váljék a próza. A Kormos István halálára írt nekrológból had idézzük most néhány sort ennek érzékeltetésére. „Voltál és maradsz nekünk, Pista, halálmotozta Orpheusz, kinek muzsikája hallatán röptében megállt a holló, csengős nyakát rázva térdre esett a kiscsikó s ,ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyott fügefa. Most látjuk igazán: milyen voltál. Hadész foglárai Eurüdikédet röhögve lökdös- ték, füled sírással volt teli, szíved vasszeggel volt teli, a szemed sós könnyel volt teli, és letagadtad öklöd rán- gását, szétrúgott muzsikád jajdulásaira sem fordultál meg.” Ezek a sorok csak kiragadott példák, de jól reprezentálják Sütő András ígéretes stílusát. E két könyv tovább népszerűsíti a szerzőt nemcsak nálunk, hanem mindenütt, ahol értik a magyar nyelvet. Dóra Zoltán A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete Béládi Miklós szerkesztésével megjelentette A magyar irodalom története 1945—1975 című kötetet. (Akadémiai Kiadó), mely a magyar irodalom életét' és irodalomkritikáink fejlődését mutatja be. Rendkívül nagy jelentőségű ez a mű, hiszen „A magyar irodalom története” eddig megjelent hat kötete (1964—66), elsősorban 1945- ig ad áttekintést irodalmunk történetéről. A hat kötet a felszabadulás utáni időszakról igen rövid áttekintést nyújt. A könyv mintegy valamilyen újabb sorozat első kötete: a teljességre törekvő irodalomtörténeti összefoglalás. Szerzői arra vállalkoztak, hogy az 1945 utáni magyar irodalmat bemutassák. Az élő irodalom történeti feldolgozásának mindig voltak veszélyei, melyeket a folytonos mozgás szükségszerűen hordoz. Mint ahogy ezt Béládi Miklós, Illyés Gyula metaforájával igazolva megfogalmazta: „nemcsak az íróé, az irodalom- történész asztala is billeg, ha a jelenről akar összefoglalást készíteni, állandó változásban alkot, s ennél fogva sem szilárd nézőpontot, sem megbízható tudományos eszközöket nem talál munkája elvégzéséhez.” Az aggályok mellett azonban nem lehet kitérni a közelmúlt és a jelen elemzése elől, mivel a történeti fejlődés és a kritika kínálja a szintézis lehetőségét, és elkerülhetetlen a tudományos módszerű összefogás. Erre a feladatra vállalkoztak a kötet írói. A korszak irodalmi életét és kritikatörténetét mutatják be és nem mellőzik természetesen a legfontosabb elemzéseket sem. A bevezető tanulmány Béládi Miklósé. Az Irodalomtörténet és élő irodalom címet kapta, s az irodalom- tudomány alapvető fogalmainak értelmezésével foglalkozva megalapozza a kötet szerkezeti felépítését is. Az irodalom fogalmáról, az irodalomtörténeti rendszerezésről, az irodalomtörténet-írásról és a kritikáról szóló fejezetek az irodalom- történet elméleti kérdéseitől olvasói befogadásáig a legfontosabb összefüggésekre utalnak. Lukács György A lélek és a formák című művéből idézi Béládi a következőket: Adatok mindig vannak és mindig bennük van minden, de minden időnek más görögök kellenek, és más középkor, és más reneszánsz. És minden igazi idő megteremti őket magának, és minden újonnan látás újonnan teremtés.” A korszak irodalmi életét két periódusban elemzik a felszabadulástól a fordulat évéig, a fordulat évétől 1975- ig. Az utóbbi lényeges vonulatait . Szabolcsi Miklós tárja fel. A teljes korszak irodalomszemléletéről a különböző vitákról és irányzatokra viszont Szerdahelyi István ad összefoglaló áttekintést. A marxista irodalomtörténet felszabadulást követő fejlődését Agárdy Péter elemzi, részletezve an- jiak módszerbeli és periodizációs problémáit, az elkészült monográfiák, áramlatok, iskolák körüli vitákat. Igen tekintélyes helyet biztosítottak a kötetben a kritika fejlődésének ismertetésére a polgári hagyományoktól a műfaji kritikák kifejlődéséig. A könyv utolsó fejezete az összehasonlító kutatások eredményeiről tájékoztat, a világirodalmi és nemzeti irodalmi jelenségek összevetésének szükségességét hangsúlyozza. A kötet tudománytörténeti értékei mellett az irodalomé: nak azt az idő- és térbeli dimenzióját tárja elénk, amellyel közelebb jutunk a művekhez és a művek sorozatához. Ezen túlmenően tudományos segítséget nyújt a pedagógusok folyamatosán alakuló szemléletéhez. Gál István ni!” Anyám, meg morgott, dühösen pörgött „Már megint csavarogni! Én meg takarítsak, ebédet főzzek, mossak, vasaljak!”. ’Aztán anyám mindig megenyhült, kérdezte, hogy hányra jövünk haza, az ebéd miatt. „Ebédre itthon leszünk...” mondta apám, diplomáciai érzékét csak csodálni tudtam. Ebéd akkor volt, amikor hazajöttünk a csavargásból. Volt, hogy a kiserdőbe mentünk, volt, hogy Kőbányára, volt, hogy Kertvárosba az öcsköshöz, volt, hogy a Valériára, a Manciékhoz, Péter öccse családjához, s volt hogy... egy nénihez. A néninek szép háza volt, és egy nagy lánya, a Rózsi. A néninek csipkés terítőjű asztalai voltak, képek a falon, disznók, nyulak az udvaron. Leginkább az ubvaron, .a nyulak előtt szerettem álldogálni. Apám és a néni a szobában maradtak, lemezjátszóztak, a régi tűket apám cserélte újakra, egy zöld, cifra mintájú fémdobozból. Csoda-e, ha szerettem csavarogni? S aki szeret csavarogni, az ne sértődjön meg, ha azt mondják rá, hogy csavargó. Intettem, gesztikuláltam, hadonásztam, mutogattam Tominak, hogy maradjon csendben. Itt fönn a fán biztonságban voltunk, s a felnőttekei, Tomi nagyszüleivel bújócskázni nem is olyan rossz vicc. Vit- tich néni, ha megdühödött, fúriaként ment neki az öregnek, elmondta mindennek, talán még hazaárulónak is. Vittich bácsi tűrt és hallgatott és összeeszkábálta azt a mozdonyt, aminek még kéménye is volt, fütyülni is tudott, igaz, lábbal kellett hajtani, de egy gyereknek így is nagyon jól megfelelt. Próbáltuk hajtani a csupasz íöldön, de vaskerekei besüllyedtek a kiskert áldott homokjába, elakadtak kőben, sárban, tégladarabban. Hiába, no, kellettek azok a sínek, a mozdony csak sínen tud járni, ezt láthattuk mi is, mert láttunk jó néhány igazi vonatot. — Ezek a sínek már nem kellettek senkinek. Az őr is tud róla a telepen. — Tud, mert adott egy húszast neki, hogy hallgasson! És ha a kommunisták elkezdik keresni ezt a sínt, akkor az a részeges őr megijed, és megmondja, hogy Vittich úr vitte el őket, az az áldott szívű nagypapa, az a keszeg kommunista. És akkor idejön a rendőrség, és elviszi magát, lehet maga akármekkora kommunista, és elviszi a mozdonyt meg a síneket, talán még Tomikát is, és akkor mit mondjak az apjának, a fiamnak? Hogy maga egy vén agya- lágyult, nyugdíjba parancsolt ezermester? — Nem lesz semmi'baj, ne féljen... — Nem lesz, de nem ám, mert azokat a rozsdás vackokat estére eltakarítja innen, vagy olyat teszek, hogy magam is megbánom! Tomika sírva fakadt a fán. Hiába pusmogtam neki csöndesen, hogy ne bőgjön, hogy elhallgasson, Tomika keservesen sírt. Vittich néni fölpattant, Tomika alá állt, fölkiabált: „Jöttök le azonnal? Meglátja a házinéni, aztán elzavar minket innen”. Tomika lekászálódott ügyesen, az alsó ágról nagymamája emelte le, nekem ugra- nom kellett. Mezétlábra. Csípett a hideg, kemény föld. Ott álltam én is, de velem nem törődött senki. Apán és anyám dolgozott, egyedül csellengtem otthon. Tomika a nagymamája ölében is sírt, nem bírta abbahagyni. Nagyapja vigasztalta. — Ne félj, Tomika, nem lesz semmi baj. Majd kapsz születésnapodra valami mást. Egy favonatot — De nekem a vasmozdony kell! — No jó. Az öreg Vittich bácsi a néhány méteres síndarabokat párhuzamosan egymás után illesztette, tengelytávolságra nyitva egymástól, párban, rárakta a mozdonyt. Tomika fölült a mozdonyra, a nagyapja hátulról segített a lusta mozdonynak. Tomika boldogan fütyült, haladt vagy két- három métert, aztán elfogyott a sín. A mozdony megállt, zökkent is egy csöppet. Ott álltam, egészen közel. Jól láthattam, hogy ehhez a mozdonyhoz nekem semmi közöm, s az én apám ilyet nem tud építeni, nekem ilyen mozdonyom már sohasem lesz. a torkomat sírás fojtogatta, és arra gondoltam, hogy mennyivel jobbak a futóversenyek, azokat én rendezem, és Tomikának hiába adok előnyt, mégis én győzök, mert csak annyi előnyt kap, amennyit, igaz, erőm végső erőfeszítésével, de még éppen behozhatok, én Tomikát mindig le fogom győzni, hiába volt magasugró az apukája én is megtanulok ma- basba ugrani, távolba már tudok, magasba se lehet sokkal nehezebb, csak spárga kell hozzá, semmi más, és abban még előnyt se lehet adni, mert valaki vagy átugrik valamit vagy sem, spárga van otthon, nekem nem kell a Tomika menjen a mozdonyával ahová akar, magasba egyedü’ is lehet ugrani, egészen egyedül, egészén magasra, és előnyt se kell... Másnapra az öreg szétszedte a mozdonyt, a síneket eltakarította, az udvart fölseperte, úgy hogy hálistenmek, nem jött a rendőrség. Mi történt még? Tavasz lett, virágoztak a kertben a fák, a meggyfák elhullott szirmai miatt gyak-’ rabban kellett az udvart fölsepemi. Apámtól kaptam egy igazi, több vagonból és mozdonyból álló favonatot, két hónapig túlórázott érte. Mi történt még? Nem emlékszem. Kuporgó
