Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

8. • IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. június 2«..,zombat

Nagy Sándor müvei

... amelyeket három szoborkert kínál

Az autó korunk csodálatos találmánya. így van ez még akkor is, ha az utakon egyre többször találkozunk olyan sofőrrel, aki villámgyorsan vezet, egyik sávból a másikba vált, pillanatnyi érdekének megfelelően. Ez a veszélyes vezető típusa. A másik még húszkilométeres sebességgel cammog, görcstől fehér ujjakkal rángatja a volánt, s szemében halálfélelem ül. Ő a forgalomba nem való sofőr típusa. Vannak azonban olyanok is, akik a megfelelő sebességgel, megfontoltan, körbetekintően, de az eredeti célnak megfelelően vezetnek. Rájuk nyugodtan bízhatjuk az életünket, a jó sofőr típusai ők.

Asszonyfej

Napbanéző

Az „átkozott költő"

Somlyó Zoltán 100 éve

A világ mindert irodalmának vannak legendád — és azok fölé nőnek a világiroda lorfi legendái. Egy Byron, Goethe, Petőfi ez utóbbiaké, a legendás kisebbek megmaradnak a nemzeti irodalom keretei között, de az ő legendáik is korjelzők. A személyiség-jegyeken túl tükrei mindannak, ami a kdW&.svxsisixao'i .ismsie taisH Hogy miért volt „átkozott költő”? Magát nevezte így! Egyik első könyve, az 1911- ben megjelent vékony kis kötet hordozta ezt a címet. Hogy miért vplt ilyen elkeseredett? Divat is volt, egyéniségének része is volt a mélabú — s persze a kora,beli magyar élet is segített neki az elkeseredés líráját a szorongás motívumával megalapozni. Vidéken, Pesten újságíró. Húszéves, amikor első kötete a „regényesen” gyönyörű című 1902-ben megjelenik: „Dalok a piros kendőtől a hatcsat- ttíár cipőig”. Még tizenegy könyv követi 1923-ig. 1937- ben, halála évében adják ki először válogatott verseit, de igazán jó összeállítás csak 1962-ben lát napvilágot. Életében sem volt szerencséje — sokan irodalmon kívüli jelenségnek tartották, mert sanzonokat is írt, és verseit a „kócos”, szertelen,, banalitás és a lírai telitalálat könnyed szülöttei, nem ötvözött remekek. Szegény

volt, éhezett, bohém volt. Ott jelent meg ahol tudott, és mindig olyat írt, amit el lehetett adni, de érzékeny volt, de modem volt — a századelő modernségének „legnaivabb-legvégletesebb” alkotója. 1916-ban írt három részes lírai pamfiettjét, a Nyitott könyvet indítja így nevetve és halálikomolyan: „Űy vedd a könyvet a kezedbe nyájas olvasó, hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só”. Hát nem bájos? A továbbiakban a kezdő költő indulása, az első kötet sikertelensége. az „apostoli szegénység”, szerelmi kudarcok, bácskai bor, a „váltók és a nők — bajok” kerülnek a rímes sorokba — előhang és terjedelmes utóhang között. Megjegyezte benne: „És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel, / valamit hozott tőle a Nyugat”. De ritkán hozott. Naiv volt, úgy járt a lírai közhely-sanzon-modor — szimbolista klapancia, majd a pasztelltónusú valóság és az érzéki lángolás naturalizmusa között, mint egy isten óvta alvajáró. Devecseri Gábor írta róla: „ ... hunyt szemű, biztos léptű kötéltáncosként sétál a banalitás ösvényei felett”. S nemcsak Devecseri — mintha a költők költője lenne ő — Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Füst Milán, Vas István szeretik líráját. „A költészet

magasiskoláját játszotta: egyetlen hangszer művésze volt, de abban a legritkább virtuóz. Költő volt, csak költő, semmi több. Átkozott költő. Egy jelző, egy főnév. Az egyik mintha fölösleges volna, mégis” — írta halálakor Karinthy Frigyes.

Somlyó Zoltán június 22- én, most száz esztendeje született, Alsódomború születése helye. Harmincöt éves pályaívét irodalomtudományunk két részre osztja. 1920-ig írt verseit az „érzés mélyről feltörő őszintesége” m illett könnyű, színes, szimbolista jelkép-líra jellemzi, hogy aztán elmélyüljön az élet-élmény, művészi valóságként jelentkezzen a személyes sors, és nyers, indulatos költeményekben csapódjon ki a szociális igazságtalanság tapasztalata. Mindez biztosan így igaz. Hanem „sötét forró vér lüktetett strófáiban” mindig s szeretni költő a XX. században, som- lyózoltánosan csak egy tudott. A „Mária Aba- riendos” mindnyájunk szemére borítja szoknyáját, és „Szűz Milévához” is vonz a vágy, és Margit is hív, a „Galambkirálynő”. Áldott emlékű ez az „átkozott költő”. Hát hogyne írt volna annyifélét: „A nyomor elől szöktem meg amikor írná kezdtem, és könyveim, amelyek nevemet kissé felApáti Miklós:

Az udvar és a kert

Hát jó. Emlékszem a Házra. A Házra, ahol a gyermekkorom eltelt. Emlékszem az Udvarra, ahol játszhattunk. Csodálatosan nagy udvarra emlékszem. Futóversenyeket tartottunk itt, padokat állítottam föl akadályok gyanánt, a nálam fiatalabbaknak — Tominak, Karesznek, Gyurinak — képességükhöz illő előnyt adtam. Egy időben még mértük is a részeredményeket apám kopott, bordó vekkerén, melyen volt ugyan másodpercmutató, de a vén, rozoga szerkezet nem kedvelte a mi rohanó tempónkat, az ide-oda rángatást, ő a hasán fekve szeretett járni. Ezért aztán anyám elkobozta tőlünk a ki-kifulladó időmérő szerkentyűnket: azóta is babonás tisztelettel nézek minden igazi stopperórára. Egy furcsa gátlás is kialakult bennem, talán ezért nem lettem soha nagy futó: ha stop- perral mérték az időmet, a futásomat, valahogy lassabban futottam, begörcsöltem, elnehezedtek a lábaim, a mozdulatsor rendezetlénné vált. S ez nemcsak képzelődés, nem ám! Onnan tudom, hogy nem primitív öncsalásról van szó, hogy a nálamnál jobb időket futó barátaimat (ellenfeleimet!) sámán megvertem, ha nem volt stopperóra közelünkben. De a vén vekkert azért néha kiloptuk a szobából, és titokban mégiscsak mértük az időnket.

Az udvar nemcsak futásra vplt jó, másra is. Például nyártól őszig volt gyümölcsünk. Igaz, a kertből kellett lopni. Az udvart a kerttől egy embermagasságú, feketére festett léckerítés választotta el, s a lécek közül némelyik kiforgatható volt a helyéről. Vagy azzá tétetett általunk. De én a kerítésen is át tudtam mászni. Ennél jobb és egészségesebb kalandot ma se kívánok se magamnak,' se másnak. Hogy a kertbe miért csak titkon lopakodhattunk be, azt igazából máig sem értem. Hiszen azt a rengeteg gyümölcsöt csak egyszeregyszer szedték le a háziúiék, s mindig

Somlyó Zoltán arcképe

Sízámyazták, minden jele annak, hogy akartam valamit, de hogy velem soha senkik semmit nem akartak.” Mondhat az irodalomtudomány amit akar, Somlyó Zoltán maradandó költészetét Füst Milán értette, érezte, legjobban, amikor így szólt róla: „Mert szinte testi valóságában duzzad bennem a földi gyönyör és a földi kín, hegyén-hátén habzik, és olykor valamely nagy rendetlenségben iSs amely aztán mégis renddé tisztul ki a végén. Egyik verséhez azt írtam: micsoda kuszaság, és mégis micsoda szépség! Vagy egy másik- hpz: micsoda bozót, micsoda zegzugok ezek, s az egész micsoda televény! Hogy a termő anyaföldnek minden illatát hordjá magában. — Vagyishát: Vad, vad erő volt az övé kétségtelenül! (

—szalontai—

Kálnoky László:

Az ítéletnap foprobaja

Ama napon cselből fújta meg a trombitát az angyal, és az óvatos halottak némelyike épp csak kikukkantott a föld alól, de nem hitt a fülének, és behunyva szemét, visszafeküdt.

De a vándor nem ismert cél felé tántorgott egy sikoltás sugarában.

Csónakba szállni készülődött, míg a folyó dermedten állt áramló partjai között.

Még látta, amint magasba emelték

bíbor-mosolyú drapériák előtt

az ámító fényű trónt,

hová a ragyogóra mázolt

fabábot ültették hozsannák közepette.

Látta az alkony! görögtüzet, hallotta a bádoglapol mennydörgését, elvakították villámló petárdák.

Ama napin öröklétet játszott minden, ami véges, de ő úgy elcsigázódott akkorra már, testben-lélekben egyaránt, hogy meghazudtolni nem volt ereje a vádat, és magára vállalt volna bármi bűnt, akárki is követte légyen el.

Es noha másért ítélte el önmagát,

mint az Ítélkező,

kész volt megváltásként fogadni

a kárhozatra taszító kezet,

pedig Jól tudta, hogy mindez érvénytelen.

Tudta, hogy csak valami szemfényvesztő színjáték kényszerű tanúja volt.

adtak belőle az udvar gyerekeinek is. De gyümölcsfa nemcsak a kertben volt, volt az udvaron is. Két birsalma elöl, mindjárt az utcafronton, aztán egy meggyfa, végül egy diófa. Paradicsomi gazdagság egészség! A diófáról ugrálni is lehetett, mert alatta porhanyó®, könnyű, homokos föld volt, a meggyfáról már nem volt ajánlatos, mert ott keményre taposott, örökké árnyékban álló, kiszáradhatatlan nedves föld volt, égette a (meztelen) talpunkat, ha mégis megkockáztattuk a leugrást. Viszont mindkét fa tetejében jól fújt a szél. A diófa magasabb volt, mint a meggy, de a meggyfáról beláthattunk a szomszédok lakásába.

Jó szomszédaink voltak, engem, legalábbis így éreztem, szerettek. A Vittich bácsi — az ő unokája volt a Tamás, a Tomi — egyszer elkezdett barkácsolni Tomi születésnapjára egy hatalmas, igazi vonatot. Hogy honnan szedte a hozzávalókat, az rejtély. A mozdony el is készült; a botrány akkor tört ki, mikor i gazi keskeny nyomtávú bányasínekkel kezdett hazajárni az öreg ezermester. Akkor Vittich néni óriási pa- táliát rendezett. Tomi is, én is fölmásztunk a meggyfára, ki-ki a maga „fészkébe”, mert mindkettőnknek megvolt a maga helye a meggyfán, s onnan hallgattuk a két áldott jó ember perlekedését.

— Hát tolvaj maga, vagy mi a fosseb, hogy síneket hord haza? Börtönbe akar kerülni?

— Maga ne féltsen engem. Ha megúsztam a szocdemséget, megúszom ezt a néhány ócskavasat is.

Hogy a börtön mi lehet — úgy igazából —, azt ott fönn, a meggyfa szellős szabadságában nem tudtam Tominak elmagyarázni. Tomi négyéves volt, s én se voltam még iskolás. De hogy a szocdemség micsoda volt, s hogyan függött össze a ha zahordott vonatsínekkel, azt húsz-harminc év múlva — talán mostanában — kezdem megérteni.

— Szóval ezért lett maga kummunista? — tátnadott egyre erősebben Tomi nagymamája. — Magának sose jön már meg az esze, azt tudom, de legalább engem ne rángasson bele semmibe. — Ezt már a verandán (beszélgették, közvetlenül alattunk. — Hol van Tomi? Arra ügvelne inkább! Meglátja, még baja esik, ha örökké azzal a csavargóval mászkál!

Ez a csavargó csak én lehettem, senki más. A szó, a kifejezés nem sértett. Apám, ha csak tehette, sokszor mondta vasárnap délelőttönként: „Gyere, menjünk csavarog-