Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1982. június 26., szombat Vegyi-, atom- és biológiai háború... Földgolyónk „nehéz csatája” (The Times — KS) Hányszor lehet meghalni? Fegyverkezés és túlfegyverkezés A Szovjetunió és az Egye­sült Államok közti genfi tár­gyalások kapcsán (kezdete: június 29.) érdemes átgondol­ni egy veszélyes jelenség, a „túlfegyverkezés” kérdését. Világunkban törékeny bé­ke uralkodik. Olyan béke, amelyben az egykori hirosi- mai bomba szinte játékszer­nek számít. Napjaink inter­kontinentális rakétái már 20 megatonna TNT, azaz 20 millió tonna trinitrotoluol robbanóerejű töltetet hordoz­nak: a hirosimai bomba ezerszeresét. A nukleáris és hagyományos robbanóanyag­készlet összmennyiségét 60 ezer megatonnára becsülik, (összehasonlításul: a máso­dik világháborúban a harci cselekmények során felhasz­nált összes lőszer robbanó­ereje mindössze 6 megaton­na volt.) A különböző becs­lések szerint évente több mint 500 milliárd dollárt emészt fel a fegyverkezés — miközben a másik oldalon sorakoznak az ismert adatok a munkanélküliségről, a nyomorról, a járványokról, az éhségről, arról, hogy az emberiség egyharmada alul­táplált. S az ENSZ adatai szerint az évi hadikiadások 10 százaléka elég lenne az éhező gyerekek sorsának gyökeres átalakításához. Az ENSZ-közgyűlés mos­tani rendkívüli, leszerelési ülésszaka elé tűzött feladat logikusan következik tehát az ellentétpárokból: meg kellene szakítani a fegyver­kezési spirált, a hatalmas kiadásokat más, értelmes cé­lokra kellene fordítani, az élet, nem pedig a pusztítás szolgálatában. E cél érthető és indokolt — a siker lehe­tőségével kapcsolatos kéte­lyek mégis jogosak. Hisz már 1978-han, az első lesze­relési ülésszakon is megfo­galmazta a zárónyilatkozat: „Elérkezett az idő, hogy vé­get vessen a világ annak a helyzetnek, amelyben a fegy­verek, főképpen pedig a nukleáris fegyverek felhal­mozása sokkal inkább fenye­getés, mint védelmet jelent az emberiség számára.” És mégis: e felismerés ellenére a múlt évtized fegyverkezé­si kiadásai minden korábbi rekordot megdöntötték. Alig múlik el hónap, hogy ne kapnánk híreket a hadi- technika területén kidolgo­zott új találmányokról. A hadiiparban tevékenykedik a tudósok és mérnökök tekin­télyes része. A ballisztikus rakéták új generációja, szá­mítógépvezérlésű szárnyas rakéták, korlátlan hatótávol­ságú óriási tengeralattjárók, sugárfegyverek, aerosolos bombák, tömegpusztító vegyi harci eszközök, új repesz- gránátok, mind nagyobb tel­jesítőképességű harckocsik és páncélelhárító fegyverek, versenyfutás az elektronikus hadviselésben... A sor szín­A vizsgaidőszak Japánban pokoli kínokat jelent ■*ki iá - r Japánban a vizsgaidőszak­ban kisiskolások és középis­kolás diákok százezrei ag­gódnak amiatt, hogy felvet­ték-e őket az „igazi egye­temre”, ami meghatározza további életútjukat. Korre­petáló és előkészítő iskolák­ban éveken keresztül magol­tak azért, hogy néhány órán belül kitölthessenek egy igen-nem kérdőívet. A vizs­ga a japán fiatalok számára egyenlő a pokollal, és ezért is az idegösszeomlások és az öngyilkosságok időszaka. A b^ás ugyanis azt jelenti, hogy egy évvel tovább kell magolniuk vagy ha újból megbuknak, szégyent hoznak az egész családra A félelem és a reménység a japán fiatalok ezreit hajt­ja a sinto vallás szentélyei­be és a buddhista templo­mokba, ahol a sikerért imádkoznak. Tokióban ked­vébe „zarándokhely” a Jusi- 6ZD1Í ma szentély, amelyet egy ki­lencedik századbeli tudós szelleméhez szenteltek. A fiatalok imádságaikat áldo­zati falitáblácskákra, az „emákra” írják feL A Jusi- maszentélyben már 50 ezer ilyen táblácska van kifüg­gesztve. Ezek darabja át­számítva 5 DM-ba kerül —, nem rossz üzlet a papioknak. Japánban már az óvoda megválasztása meghatároz­hatja azt, hogy a négyéves emberke előtt majdan me­lyik nagy tekintélyű egyetem kapui tárulnak ki. Ez oda­vezet, hogy a 3 éveseket elő­készítő óvodába dugják, hogy az „igazi óvodába” való fel­vételi vizsgán megállják he­lyüket. A legtöbb japán 12 évig jár iskolába, kilenc év köte­lező. Jelentkezhetnek az ál­lami és az ezekkel versengő magán-tanintézményekbe, amelyek részben igen drágák. Annak érdekében, hogy egy jó középiskolába kerüljenek a nagyvárosokban a gyere­keknek mintegy a fele elő­készítő iskolákba jár. Ez azt jelenti, hogy miután 17 óra­kor vége van a rendes taní­tásnak, további két órát kell eltölteniük az előkészítő is­kolában és ezután mindkét iskola részére el kell készí­teniük a házi feladatot. És mivel az előkészítő iskolák között is van színvonalbeli különbség, sok japán azért iratkozik be előkészítő iskolá­ba, hogy letehesse a felvételi vizsgát az „igazi előkészítő iskolába... ” A vizsga több­nyire kérdőívek kitöltéséből áll. A középiskolákban a taná­roknak az a becsvágya, hogy sok gyereket juttassanak be a jónevű egyetemekre. Ez növeli az iskola tekintélyét. A gyermekekbe főleg azt sulykolják be, hogyan kell kérdőíveket kitölteni, azaz a keresztet a megfelelő helyre tenni. A felsőoktatási intézmények rangsorában egészen felül helyezkedik el a tokiói Állami Todai Egye­tem, ahonnan a minisztéri­umok tisztviselőik utánpót­Tökmbndegy, mire ülök az atombunkerban — tiltako­zom —, feltéve, ha egyálta­lán időben lejutok! Hango- sítsd csak föl a rádiót! Semmi reakció. Valószínű­leg a bőr színéről elmélkedik. Tehát még egyszer kiáltok, ezúttal hangosabban és nyo­matékosabban. A hírek után azt mondja a feleségem: — A feketét nem találom szépnek, a vi­lágos viszont olyan kényes. Azt hiszem, a régi heverő is megteszi még egy darabig. Üjból megúsztak. De hat­van perc múlva újból jön­nek a hírek, addig rég kitör­het a háború! Vagy pedig a feleségemnek az jut az eszé­be, hogy ezentúl nem ő ma- ga fogja csinálni a gombó­cot. A katasztrófa elkerülhe­tetlen. (Stem — Hamburg) Zahemszky László fordítása enlov-saot — Kapcsold be a rádiót — szólok ki a konyhába. — Mindjárt híreket mondanak. — Már megint? — kiabál vissza a feleségem. — Alig egy órája hallgattuk! Alig egy órája! Istenem, hát nem tudja, mi minden törtéfnhet egy óra alatt? Egy SS—20-asnak csak néhány percre van szüksége Kijevtől a rajna síkságon álló sze­rény dácsámig. Egy olyan ember, mint Reagan elnök eyg óra alatt a feje tetejére állítja az egész külpolitiká­ját, és húsz hollywoodi fil­met sóz a mozijainkra. Egy órábqn hatvan perc van, ez hatvan Rajna menti vegyi- gyárinak ad alkalmat arra, hogy hatvan köbcentiméter savanyú esőt permetezzen hatvani négyzetméteres kertemre. Egy óra alatt ki­törhet egy háború, elpusztul­hat a világ. Hát szabad ezt elpasszolnom? Wolfram Siebeck: Van még hatvan perced, várj! A feleségem bekapcsolja a rádiót. Túl halk. — Hangosabban! — ordí­tom a konyha felé. Ugyan mi más módon, ha nem a rádión keresztül figyelmez­tetik a lakosságot, ha fel­robban egy atomreaktor? yrA bőrhuzatú bútorok ese­tében is érvényesül az idők szám — hallok egy lágyfér- fiha(ngot. — Mi lehet tehát szebb és értékesebb egy bőr­huzatú garnitúránál? Vásá­roljon. .. ” Az asszony le­halkítja a rádiót. — Egy bőrhuzatú heverő jól illene a szobába — kiabálja át ne­kem, mivel sejtelme sincs róla, mi minden történhet egy óra alatt. te végtelen, ám a lényeg an­nál tömörebben összefoglal­ható: az erőegyensúly egyré magasabb szinten valósul meg. Hiba azonban (és ez olyan hiba, amelybe a leg­több nyugati elemző szívesen beleesik), ha nem próbáljuk meg az események miértjét, az okokat kutatni. Nem le­het elégszer leírni az alap­igazságot: azt, hogy a szocia­lista országok társadalmi és gazdasági rendszerétől idegen a fegyverkezési hajsza kez­deményezése. Itt senki nem vág zsebre szuperprofitot a fegyverkezésből, viszont ezek az összegek jól lennének hasznosíthatók más, békés területeken. Nem vitatható, hogy vala­mennyi országnak szüksége van a biztonságra. De ugyanígy nyilvánvaló, hogy ezt nem a fegyverkezési programokban, hanem a le­szerelésben kell keresni. A számítás egyszerű: a mai 60 ezer megatonnával három­millió Hirosimát lehet elő­idézni. Ez elméletileg 390 milliárd áldozatot jelent, vagyis az emberiség csaknem nyolcvanszorosát! De hát hányszor lehet meghalni? A londoni Stratégiai Intézet egyik tanulmányából tudjuk, hogy az USA jelenleg a Szovjetunió hússzoros el­pusztítására képes, míg . az tízszeresen tudná megsemmi­síteni az Egyesült Államokat. Nyilván lehet ezen ezzel vi­tatkozni : lehet, hogy az arány „csak” tizenötszörös, illetve nyolcszoros. De a kö­vetkeztetés elvitathatatlan: a védelem a fegyverzeteknek a jelenleginél jóval alacso­nyabb szintjén is lehetséges. Halász György lását biztosítják. Itt a jelent­kezők 71 százaléka megbu­kik. Öngyilkosság és gyomorfekély A vizsgaláz oly nagy, hogy már sok gyermek szenved gyomorfekélyben. Játékra és hobbikra alig marad idejük. A lapok minden vizsgasze­zonban beszámolnak fiatalok öngyilkosságairól, akik a vizsgán nem állták meg a helyüket és azért inkább a halált választották, semmint hogy „szégyenben” éljenek. A vizsgáztatási rendszer megváltoztatására nincs re­mény. Az államnak nem ér­deke a magániskolák meg­szüntetése, amelyek versen­genek saját tanintézményei­vel. Megszüntetésük ugyan­is azt jelentené, hogy az ok­tatásra több pénzt kellene kiadni. Oktatásügyi kiadáso­kat az állami költségvetés­ben épp>en tavaly csökken­tették-10,6-ról 10,1 százalék­ra. (Der Tagesspiegel) összeállította: Pilisy Elemér „Vihar előtti mennydör­gésnek” nevezte nemrégiben vezércikkében a New York Times az amerikaiak atom­fegyverellenes tiltakozó moz- • galmát. Mind több jel mu­tat arra, hogy az eddig fő­leg Európában kibontakozó mozgalom mind nagyobb tö­megeket mozgat meg az Egyesült Államokban. „Ered­ményeink láttán valóban op­timizmus tölt el” — nyilat­kozta Jane Midgley, a „Wo­men’s International League for Peace and Freedom”, az egyik legrégibb nőmozgalom vezetője. Robert Musil, a Sane elnevezésű atomfegy­verellenes mozgalom phila­delphiai szekciójának mun­katársa arról számolt be, hogy az egész országban bé­ke- és leszerelési csoportokat alapítottak. A legtevéke­nyebbnek a „Freeze Cam­paign” (Befagyasztási kam­pány) bizonyult, amely az atomfegyverek előállításának azonnali befagyasztása köve­telésével valóságos tömeg- mozgalmat indított. Jim Ri­se, a mozgalom végrehajtó bizottságának a tagja arról számolt be, hogy az 50 szö­vetségi államból 43-ban fo­lyik aláírásgyűjtés egy , «Be­fagy asztási” határozatért, Hatfield és Kennedy Kaliforniában, az Egyesült Államok legnépesebb álla­mában 1982 novemberében — a kongresszusi választá­sokkal egy időben — népsza­vazást készülnek tartani a „Freeze-hadjáratról”. A kö­vetelést eddig több mint fél­millióan írták alá. Ron Del- lums, az állam demokrata- párti képviselője Washing­tonban , nem kételkedik az akció sikerében. „Ügy vélem — jelentette ki —, hogy Ka­lifornia lakossága nagy hangsúllyal fogja kifejezni akaratát a fegyverkezési verseny befagyasztására”. A határozat felszólítja az USA kormányát, .javasolja a Szovjetunió kormányának, hogy mindkét állam — el­lenőrizhető módon — szün­tesse be az atomfegyverki-, sédeteket, a nukleáris fegy­verek előállítását, továbbá az atomfegyverek, rakéták és a kilövő állomások telepí­tését.” Hasonló határozatot szavaztak meg Vermont szövetségi állam 155 helysé­gében. Eddig kilenc szövet­ségi államban sikerült az atomfegyverek ellenzőinek ilyen határozatot a parla­ment elé terjeszteniük. Connecticut, Maine, Mas­sachusetts!, Minnesota, Ore­gon és Vermont állam mind­két kamarájában, New York, Kansas és Wissonsin pedig egy-egy kamarájában fo­gadtatták el a határozatot. Mark Hatfield, Oregon ál­lam köztársaságpárti és Ed­ward Kennedy Massachusetts állam demokratapárti szená­tora együttesen terjesztette az amerikai kongresszus elé a nukleáris fegyverkezés be­fagyasztását indítványozó javaslatukat. — A Freeze- határozatnak napról napra több a támogatója — jelen­tette ki a mozgalom St. Louis-i vezetője, Randy Keh­ler. Jelenleg a 435 képvise­lőből 150, a 100 szenátor kö­zül 21 támogatja, de számuk egyre nő. Nő a veszély Az atomfegyverek betiltá­sát követelő mozgalom a társadalom minden rétegé­ben mind mélyebb gyökere­ket ver. A helyi kezdemé­nyezéseket választott kül­döttek juttatják el az orszá­gos egyeztető ülésekhez. Egyikük, a mélységesen val­lásos Jim Rise így beszél: „A mai békemozgalom más, mint a korábbiak, s nemcsak a fiatalok vesznek részt ben­ne. A mostdftiinak a gyökerei az egyházakba és a községi gyűlésekbe nyúlnak, az Egyesült Államok lakosságá­nak tényleges keresztmet­szetét mutatják, az „átlag­amerikaiakét”. Legtöbbjük nem' Amerika-, vagy kor­mányellenes. De sürgetőnek tartják kimondani: „A hely­zet romlik, nő az atomhábo­rú veszélye. Gyermekeinkért és az ő gyermekeikért nem engedhetjük meg, hogy ez el­kezdődjék”. Terjed a félelem „Az emberek nálunk kez­denek félni az atomháború­tól — mondja a Jane Midg­ley nőmozgalmi vezető. — Ügy gondolom, azért, mert még egyetlen kormányunk sem nyilatkozott úgy az atomháború lehetőségéről, mint a mostani. Reaganék ki­jelentették, hogy igenis lehe­tőnek tartják az atomhábo­rút és holmi figyelmeztető csapásról beszélnek,.. És az emberek elkezdenek gondol­kodni: „Űristen, miről is be­szélnek itt egyáltalán?” Gáti István Tárgyalásra készen... (A Weltwoche karikatúrája — KS)

Next

/
Thumbnails
Contents