Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-24 / 146. szám
4. mm NÉPÚJSÁG, 1982. június 24., csütörtök Hivatása: a stafétaváltók nevelése Egy szakoktató hétköznapjai X. * Végb András: Törzsvendégek (olaj) Fatay Éva: Boronázás (olaj) Végh András és Patay Éva hatvani tárlatán Két terem, két festő, kétféle megjelenés Joggal mondják: minden szakma ezerarcú, s az alkotás semmivel sem pótolható örömével ajándékozza meg azokat, akik felfedezik szépségeit. így igaz, de a tizennégy esztendősökkel, s kezdő szakmunkástanulókkal meg kell láttatni ezeket a varázslatos műhelytitkokat. Nemcsak az elméleti órákon, hanem a munkapad mellett. I£z a megtisztelő, de korántsem könnyű küldetés vár a szakoktatókra, akiknek zöme lelkiismeretesen, különösebb elismerésre nem számítva, hírverést nem is remélve teljesíti nap mint nap felelősségteljes megbízatását. ★ Ilyen szerény egyéniség Gál Sándor, a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat dolgozója is; aki Egerben, a Sas úti telepen okítja az ifjakat. Amikor keresem, meg is lepődik, s azzal érvel, hogy teendőinek ellátásában nincs semmi rendkívüli, csupán kötelességérzete vezérli. így aztán azt is természetesnek tartja, hogy neveltjei többször kitűnően szerepeltek a különböző szintű szakmai versengéseken, s akadt közöttük egy országos, egy me. gyei, s jó néhány területi eU ső helyezett. Az igényesség mondatja ezt vele, ám az érdem épp ezért átlagon felüli. Sorsának fordulóit idézzük, s kikötünk a jellemző a személyiséget formáló részleteknél. — 1958-ban szereztem meg a szakmunkás-bizonyítványt, s azóta’ dolgozom ennél a cégnél. Az igazság az, hogy motorszerelő akartam lenni, de oda nem vettek fel, így aztán megalkudtam. Az asztalosság megannyi érdekes, színes vonására később, menet közben figyeltem fel. Ez az útravaló, amivel egykori Vili. *— Mindenesetre az rendes tőle, nem? Persze. Miután megtudta kivel mocskoskodtak. És miután őfüttyössége merő véletlenségből tartalékos őrmester. Mi több, kiváló katona volt. Ha ugyan ezt nem csak azért mondta, hogy jó legyen nálam. így mondjátok, igaz? — Honnan tudta meg, ki vagy? — Dajkamese. Azt mondja, a fejemről. Jellegzetes csapattiszt fej. Nyaktól a homlok felső harmadáig nap. égette, szélcserzette, onnan a tányérsapka miatt albinó. Éppen csak a rendfokozat nincs odavésve. Életkor szerint lehet főtörzstől vagy őrnagytól fölfelé. A stílus és szó- használat az őrnagy verziót valószínűsíti. Egyszóval, hogyan tisztelhet? őrnagy elvtárs? Ezredes nemigen, hacsak nem egészen friss, mert ott a homlokcsíkozás már nem stimmel. Dörzsölt káder, nem gondolod? Szerintem a szomszédtól vagy a doktor úrtól tudta meg, bár ők tagadják. — Doktor úr? Voltál nála? — ö jött el hozzám. Azt hitte, én vagyok a Tera. Nem mesterem megajándékozott, s ez az, amit tovább szeretnék adni az egymást váltó csoportoknak. Megnyugvással tölt el az, ha a sok fáradozás nincs hiába, ha sikerül. ★ 1968-ban levelezésként elvégeztem a faipari technikumot, nyilvánvalóan azért vállalkozott erre, mert élt benne az ismeretgyarapítás, a továbbfejlődés egészséges vágya. — Rég volt, de valami ilyesféléről lehetett szó. Az mindenesetre jó érzéssel töltött el, hogy feletteseim nemcsak szorgalmamat, hanem képzettségemet is értékelték, s már 1970-ben megkértek arra, hogy legyek vállalati szakoktató. Tudtam, hogy ez egy sajátos munkakör, de igent mondtam. Nem zavart — ma se okoz gondot —, hogy fizikai állományba számítok, hogy az egyik héten a gyerekekkel törődöm, a másikon pedig, ha kell, éppúgy termelek mint a többiek. Másképp fogalmazva: „pedagógus” és kétkezi munkás is vagyok, elviselve mindkét elfoglaltság előnyeit és hátrányait. Egészen más helyzetben vannak azok a kollégák, akiket a szakmunkás- képző intézetek alkalmaznak. Hagyjuk most az összehasonlítást, már csak azért is, mert ha elvágytam volna innen, akkor rég nem lennék itt. Egyébként az se rossz, ha az ember sokféle dologba belekóstol. Ránk mellesleg a diákszállón is számítanak. Ha nincsenek itt a tizenévesek, akkor a kollégiumban adok felügyeletet, s olykor éjjeli szolgálat is vár rám. Igaz, így egy kissé felborul az életrendem, de hát az egykori ajánlatra én válaszoltam helyesléssel, s ezt mindmáig nem bántam meg. Az alkalmi nehézségeket beérdekes. Egyébként azt mondja, ezt a házat valami fakereskedővé züllött szerb nábob építtette, még a háborús időkben. Tőle vette meg bagóért, potom százötvenezerért Gellei professzor úr. Mit szólsz, hol lopja proliatyád a drága idejét? Két. magányos újgazdag, mondhatnám milliomos, meg egy gyanúsan veszedelmes műveltségű, ámde, vagy épp ezért, köztiszteletben álló tanácstag váltakozó társaságába. — Tanácstag? — A füttyös górécska, nem mondtam? Ennek a kerületnek ő a tanácstagja. ’Jaj, Zsoltikám, mert ilyen modem neve van, gyüjjék már be, egy kis probléma van evvel a kerítéssel! Fitty, fitty, fifitty, fitty, tudok róla, Erzsi néném, mái- szóltam az Ennek-Annak kartársnak, a jövő héten le lesz rendezve. Az Isten áldja meg, Zsoltikám! Magát is, Erzsi néném! A Gyula bácsinak jobbulást kívánok!’ — Egyszóval, nem unatkozol. — Mondd fiam, irigy embernek ismersz te engem? — Irigy? Hogy jön ez ide? — Hiú ember vagyok én? kalkuláltam, nem is veszik el soha a kedvemet. ★ A „dobogós” fiúkat emlegetem, erre ő a felkészítés sajátos fogásaira utal: — Én azt hiszem, hogy az bánik ügyesen ezekkel a serdülőkkel, aki ismeri egy kissé a kamaszélet rejtélyeit, aki nem feledte el egykori önmagát. Bízom csoportom tagjaiban, hiszem, hogy idővel azok is megszeretik a szakmát — én is így voltam veié - —, akik korábban egyáltalán nem rajongtak érte. A legötletesebben munkálkodókat nevezem be a versenyekre. Ekkortól megkülönböztetett figyelemmel foglalkozom velük, hogy igazi értékeiket felcsillanthassák. Az a valódi öröm, ha a fáradozásom kamatozik a rangos helyezésekben. Eddig így történt, remélem, a jövő sem tartogat csalódásokat számomra. ★ Cége méltatta az általa elért eredményeket, valószínűleg azért is rögződött benne a huszonnégy éve sarjadt kötődés. — „Fiaim” sikereiért, azok megalapozásáért kétszer lettem kiváló dolgozó. Egyszer sem késett az anyagi elismerés sem. Ezért nem pályáztam soha máshová, még akkor sem, ha töhbször lett volna módom rá. Gondok persze mindenütt akadnak. Pillanatnyi rossz hangulatom — az ilyesmire persze ritkán van példa — azonban eloszlatják azok a stafétaváltók, akikért nap mint nap annyit tehetek. Az újra, az eddig ismeretlenre, a tudnivalókra szomjúhozó tekintetük sarkall engem arra, hogy folyvást a tőlem telhető legtöbbet nyújtsam. Az ő javukra, hiszen ez a plusz bennük él tovább ... Pécsi István önző vagyok? — Hiú? önző? Miket kérdezel tőlem? — Olyan ember vagyok én, aki belebetegszik... . — Apuka! Mi van veled? Mitől lett a hangod egyszerre... ? . — Mibe betegedtem és bele, mit gondolsz? — Mibe, mibe! Sokat dolgoztál, apuka! Túlpörgetted magad. Ki mondta neked, hogy irigy vagy? Hogy hiú vagy? — Sokat dolgoztam? Persze! Milyen egyszerű! Milyen megnyugtató magyarázat! Túlpörgette magát az öreg, pikk, elfüstölt. Mint egy villanymotor. Egy trafó. — Egy fenét füstölt el! Csak túlmelegedett. Ezért rövid időre ki kellett kapcsolni. — Legszívesebben végleg kikapcsolnátok, mi? — Megőrültél? — Túlságosan zavarom a kisded játékaitokat. Nem tudtok tőlem kedvetekre ügyeskedni. Nem tudjátok kedvetekre összeabriktolni a kis maszek életeteket. — Apuka! Miket beszélsz? Honnan veszed ezeket az őrült... — Az én erkölcsi zavaró Végh András, a IV. tájképbiennálé fődíjasa, fiatalmerész hangváltással jelentkezik országos sikere színhelyén, a Hatvani Galériában. Látjuk még — őrző kövületként — a díjnyertes „Házak” szürrealista, látványhoz közeli névjegykártyáját. De ami ez után következik, az már a „konkrét” és az „elvont” olyan minőségű vegyülete, amit követnünk mindenképpen szellemi torna. Avagy inkább arra figyelmeztetnek az új Végh-művek, hogy van az ábrázolásnak egy olyan szférája, amelyben a téma 'értelmét veszti és előtérbe kerül ugyanekkor a színek, alakzatok, kivágások — montázsszerű! — hangulatteremtő egysége. Ekként a fiatal művész ma már nem az őt körülvevő természetből vonja le következtetéseit, hanem lelki- állapotát vetíti a tárgyi rek- vízitumokra, így hozva létre sajátos képi jelrendszerét. A „Lámpafények” konkrét sugárkévéje, lámpateste, amely a környezet kuszaságába hatol, voltaképpen az alkotó habitusát hivatott kifejezni Mint ahogyan a „Törzsvendégek” groteszkül repüléseim! Légiveszély a fejetek fölött minden áldott nap! — Ez már sok, Apuka! — Évek óta nem beszélgettek velem. — Évek óta alig találkozunk. Mi, a csavargók többet vagyunk otthon, mint te. — Igen, apuka, persze, apuka, természetesen, apuka, legfeljebb ugyan, apuka. Ez minden, amit válaszoltok. Egyetértetek a békesség kedvéért. Rám hagyjátok, csak hogy elaltassátok a gyanakvásomat. Kibújhassatok az ellenőrzésem alól. És gátlástalanul mindenféle mocskos ügyekbe keveredhessetek. Azt hiszitek, vak vagyok? — Mocskos ügyek, apuka? Miféle mocskos ügyek? — Hiába magyarázok nektek is húsz éve. Hiába teszem ki a lelkemet. Hiába járok elől jó példával. Súgtok, búgtok, gyanús alakokkal üzleteltek, pontosan úgy ... — A mi barátaink... — Miféle barát az, aki csak akkor jön, ha kell neki valami? Janikám, bütyköld meg a magnómat, Janikám, add kölcsön a műszeredet, Janikám, kéne egy rongy elsejéig, Janikám, ki kéne nyalni a fenekemet... — Apuka! Gondold meg, mikkel vádolsz! — Vádollak? Dehogyis vádollak én, fiam. Nem vádolok én senkit. Csak nyugtalan vagyok. Mi lesz veletek? Mi lesz a világgal, ha ez a füttyös górécska meg a bandája ... — Mi van velük? — Vagy te is ilyen vagy? Ti is mind ilyenek vagytok? — Milyenek, apuka, milyenek? — Nem tudom, fiam. Fáradt vagyok. Ez a sok nyugtató, meg altató ... Mennék, járnék egyet. (Folytatjuk) kibontakozó néhány fejtöredéke, testrésze, illetve a belőlük összeállt kompozíció is ürügy csak, hogy pillanatnyi lelkiállapotáról, a világhoz való viszonyáról elmondja véleményét a festő. Hogy spekulatív volna ez a kifejezésbeli törekvés? El- lentmondunk. Legfeljebb hűvös-tárgyilagos Végh András minden gesztusa, amely minősítést rangjában fölemel szinte minden festmény szuggesztív ereje, egyszer sziporkázóan szellemes, máskor elvágyó hangulata. Patay Éva, életének kilencedik évtizedében, nem kevésbé izgató jelensége mai piktúránknak. Csak amíg Véghnél a műves, fegyelmezett megoldás dominál, addig nála elementáris erővel, indulattal szánt az ecset, csurran a festék, hogy bensejének lázas feltárásával hasson reánk, mondjon véleményt az élet értelméről. Aki vágyait sokáig magában őrizi, aki kezének moccanásait évtizedekig visszatartja, abban nem vész el törvényszerűen az alkotó energia! Ellenben szabadságra lelve oly csodákra képes, amelyek előtt ámul- nunk kell. És ilyen csoda részesei vagyunk a Hatvani Galériában, valahányszor elsétálunk Patay Éva munkái előtt. Mert nem „őszikék” a gonddal összeválogatott — Salamon Nándor muzeológus érdeme — kiállítás darabjai. Inkább friss, mindannyiszor újat felbugyogta- tó gejzírek. Mint például a „Száguldó utak” és a „Boronázás” vonal, szín, szimbólum szintézise, a „Szüret” önfeledt kompozíció bravúrja, vagy a „Magából kilépő” küldetést vállaló, ex- tatikus feltárulkozása. És mindezen elevenségnek Patay Éva színvilága sincs ellenére, holott gyakorta csak a szürkékre, fehérekre hagyatkozik. A belső mozgás, a tartalom dinamizmusa fűti át e szürkéket, fehéreket, hogy már szinte ezernyi ' színben érezzük a művész által teremtett egyetemességet. Amihez talán nem könyű kulcsot találni, ám ennek a színorgonának a zengéséből teljességgel látó nem vonhatja ki magát. Végh András és Patay Éva tárlatát egyébként, június végéig tekinthetik meg az érdeklődők, míg a szoborkert őszig vár minden műbarátot Nagy Sándor munkáival. (moldvay) Alföldi fazekasok kiállítása Augusztus 20-ig tekinthető meg a Szolnoki Galériában a II. alföldi fazekastriennálé. A kiállításon az alföldi fazekas népi iparművészek legjobb munkáit mutatják be (MTI fotó: Csíkos Ferenc felvétele — KS) Apuka szabadságon
