Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. május 8., szombat Köszöntés helyett Ottlik Gézáról Azt írja Ottlik Géza egy helyütt (a nemrégiben megjelent Prózában), hogy nagyon rossz olvasó. Kapkodva -átfutva, vissza-visszalapoz- gatva, a végét a közepével folytatva: rapszodikusan olvas. Végül mégis mindent megtud a könyvről, de csak a jó könyvről — írja —, mert az elolvastatja magát, annak „delejes hatásától” nem szabadulhat. S mit mondhatunk most róla, ha csupán foszlányokat ragadunk ki eddigi életművéből, életrajzából? Keveset publikál. Kiadott munkáinak — novelláinak, elbeszéléseinek, regényeinek, esszéinek — lajstromozásával gyorsan végzünk: Hamisjá- tékosok (1941), Hajnali háztetők (1957), Iskola a határon (1959), Minden megvan (1969), Próza (1980). De általa ismerkedhettünk meg egy kisebb szekrénnyi világirodalommal — Hemingway öreg halásza az ő nyelvén szól hozzánk —, Dickens, Osborne, O’ Neill, - Bemard Shaw, Gottfried Keller vagy a mad amerikai irodalom megannyi alakjával. 1931-ben jelentek meg első írásai, de amikor rájött, hogy „szégyenletesen rosszak,” évekre elhallgatott. Csak 1939-től kezdett rendszeresen publikálni, s ekkor már a Nyugatban. Mint a Nyugat „negyedik nemzedékének” tagja egyike azoknak, akik 1944—45 telén, Buda ostromakor újból meg akarták indítani a folyóiratot. Mert a Nyugat mérföldkő számára: „Acélszalag és kronométer. Ady, Kosztolányi, Babits és Schöpflin lapjának munkatársává lenni: ezt olyasféle — matematikai szigorúsággal és sportszerűen lemérhető — teljesítménynek éreztem volna, mint hogyha mondjuk bekerülök egy olimpiai válogatott keretbe” — mondta egy interjúban. Apropó. Versenyszerűen at- létizált, és bridzsrovatot írt a Budapesti Hírlapba. Mindig is hajlott a filozófiához, s az egyetemen Fejér Lipót tanítványaként végzett matematika—fizika szakon. S már 1944—45, táján híve volt annak a térképnek, amely Balassitól Bartókig, Bolyai Jánostól Ady Endréig feltünteti „a másik, a szellemi Magyarországot,” az egyetlent, „amelyik sérthetetlen és ép maradt mindmáig.” S ami talán a legfontosabb: kamaszkorát a kőszegi katonaiskolában töltötte. Ez a cőger-kömyezet, a katonai alreál a színtere legismertebb (angolra, németre, franciára, spanyolra stb. is lefordított) regényének, az Iskola a hatáfonnak, amelyikről hiszem, hogy egyike lesz a következő évszázadokban is olvasottaknak. Ottlik a katonaiskola hierarchikus rendjének zárt, áttekinthető világában (mint közösségi modellben) mutat rá minden „igazi zűrzavar” forrására: a kiszolgáltatottságra és egymásrautaltságra, a végletes magányra és összetartozásra, az elnyomás nevelte meged- ződésre-ellenállásra. Ahogy például a latin-amerikai Garcia Márqueznek, Ottlik- nak is alapélménye a gyermekkor: mindannak gyökere, ami abban a rendkívül bonyolult szerkezetben — ami az ember — a legmélyebben rakódik le, s marad meg. 1981-ben megkapta a József Attila-díjat. Nem hinném, hogy kedvelné az ünnepeltetést. Ezért csak annyit: Hetvenéves. 1912. május 9-én született... Makai Tóth Mária Hegedűs Géza: Magasfeszültség Eszmélődésem óta szüntelen magasfeszültség izgalmában élek: látványok, eszmék, tervek, szerelem nem lankadó lázában élhetem, hogy’ lel szavakban jelképre a lélek az idegsejtek rejtekeiben, s hogyan változnak ritmussá a tények, a néma vágyból hogy' lesz hangos ének, s miképpen ölt formát az érzelem. Ha másra nézek, magam figyelem, magamba látva másokig elérek, s oly csökönyösen, mint a szerelem (amelynek vágyát lassú léptű évek se lankasztják) sosem pihenve kérek értelmes választ arra, hogy velem s a mindenséggel, melyben én is élek, mi történik, s miért? kié az érdek? s az érdekekből mit és mennyit értek? mi érvényes és mi érvénytelen? Látványok, eszmék, tervek, szerelem, tápláló s mérges testi-lelki étek, fennkölt erény, játékos kedvű vétek között hullámzott mindig életem. Túl megpróbáló évtizedeken (mikor kétes volt az érték s az élet s tévútra lelhetett az értelem) a lankadás vágyát sem ismerem, pihenni sem kívántam (rá sem érek), nem nyugodalmat vár idegzetem, magasfeszültség izgalmában élek, de egyre több, mit látok és megértek s magamban képre váltván úgy remélek, hogy értelmesen kifejezhetem. 70 éve született Hegedűs Géza író, költő, esztéta. Saját versével köszöntjük születésnapján. 1. Látkép a városról 5 2. A vasútállomás egykori képe 3. Bajza gimnázium 4. A Hatvany-kastély 5. Űj-hatvani vasutas fogyasztási szövetkezet 6. A városháza, ami előtt egykor piacokat is rendeztek (Szabó Sándor reprodukciói) H orváth István a gyúró- pádon feküdt. Hallgatta a függöny mögött az asszisztens motoszkálását. Klopp ... klopp ..., ahogy a műanyag szőnyegen bőrtalpú cipője kopogott. Messze, valahol a hideg téglafal mögött dohogtak, a nesz egyenletes volt, mintha hatalmas automata szerkezettel vernék a falat. Az ablak kátédrálüvegén át finom hangok szűrődtek: léptek, egymásba kapkodó beszéd, éles nevetés, „szerdán visz- szajövök” kiáltás, azután semmi. „Ki kell váltanom az orvosságot ... és a telefont is befizetnem,... csak el ne felejtsem!” — Egy pillanat! — azonnal jövök, csak egy kis adminisztráció ... Előtte fémállvány tartott valamilyen lámpát, most nem tudta a fejét addig fordítani. Ami. kor lefeküdt, akkor látta. A vékony nikkelezett csövet nézte. „Biztosan kvarclámpa, vagy infravörös égő. De az is lehet, hogy egyszerű lámpa, de jó nagy égő lehet benne ...” Érezte, hogy fölémagaslott a gyógytornász. A függöny meg sem rándult, ahogy belépett. Magnéziúmport szórt Horváth hátára, lassú mozdulatokkal simítani kezdte... „Érdekes Femandel feje van...” — Mióta érzi a fájdalmat? — Két hónapja. — Lazítsa el teljesen magát! Ez az oldal nagyon merev. Egészen kemény, sokkal merevebb, mint a másik. ... Itt lent érzi erősebben a fájdalmat? — Igen. — Szóljon, ha fáj! — Igen. A csendben csak a rnasz- szőr dolgozott. Horváth Istvánban bizonytalan érzések ömlöttak szét, mint aki elfelejtett valamit, és képtelen rájönni, mi okozza azt a nyugtalan feszülést. A feleségére gondolt és a kislányára, s a feszülés elviselhetőbb lett. — Rosszul érzi magát? — Egy kicsit... Olyan fojtó itt a mellemben! — A szíve? — Vizsgáltak EKG-n is, de azt hiszem nem attól van. — Idegesség. Együtt jár a spondylosis lumbagóval. Persze! Nem is lehet a szíve, mert akkor fel lenne írva! Mindegy, elkészítem az iszapot. Horváth István egyedül maradt. Az iszappakolás dunsztjában felmelegedett teste pólusain érezte a le- csurranó víz gördülését. Érezte a fákat, amelyek közel hajolnak, a homokos part simogatását, a korhadó nád- torzsák és hullámkiverte haldögök szagát... Igyekezett, hogy ne gondoljon a fájdalomra. De a hétköznapi érzések, amik máskor eltöltötték, most nem közelítettek. Apró ijedtségek bujkáltak benne, jelek, amelyekre máskor egy gondolatot sem pazarolt. Ezek mind ös&zegeződtek benne. Tudata úgy gyűjtötte titkon, hogy nem is tudta, ezek mind benne vannak! Most egyszerre a legvéletlenebb helyen, a kórházban megrohanták. Ösztönösen félt. Mindig félt valamitől, sejtjeibe, idegeibe, csontjaiba beégette magát a félelem. A negyvenévesek félelme, az ötvenévesek félelme... Vegyületek, nagy energiájú foszfátgyökök és amidok formájában, amelyek bonyolult vegyi folyamatokkal őrzik, továbbviszik a félelmet, a soha el nem múló, ki nem tapintható félelmet. Az iszappakolás dunsztjában szétfolyó teste egyre közelebbről hallotta a duho- gást, amely később repülő- glépmotor zúgássá változott. — Visszatérnek a repülők — mondta a borbély, aki strand mester is volt egyben. — Ezek Veszprémnél visszafordultak ! — Eltévedt gépek lehetnek — vélekedett a másik. — Mindig itt gyülekeznek. — .Látja, az sérült gép — mutat az égre a borbély. ... Horváth István a fényben álL Mezítelen testét csak klottgatya takarja, testén a fürdés vízgyöngyei fénylenek, az égre bámul. Bőrén végigbizsereg a félelem. Egyre jobban fél, s az anyját keresi. A gépek alól éles vijjogással buknak aló az egyre sebesebben növő hangok... — Be a kertbe! — üvölti a borbély. Horváth István a letépett virágú krumplik között fekszik, kimeredt szeme előtt csirkét fojt meg egy menyét. Nem szól, a tövet markolja, teste rázkódik, mintha a felszaggatott föld dobálná. A levegőt csípős füst üli, s a fák reccsenve dobbannak a földig. A bombák a Balatonba is estek... , — tjj hullám jön — sírja egy férfihang. Horváth István egy gle- dicsiabokorba veti magát, dadog míg kezébe nagy kereszt alakú tüskék fúródnak. — A menyét megölte a csirkét. ... Ajtócsapódásra riad. Ka romszerűen meggörbült ujjai kiengedték a lepedőt. — Elaludtam — mondta és csodálkozott, hogy tiszta, érthető a hangja. — Nem hűlt még ki nagyon? — Nem, köszönöm, még jó meleg — felelte gépiesen. — Szóljon majd, ha kihűlt az iszap! — Igen. A vasbeton födémet nézte, az egyenletesen sugáirzó fénycsöveket. Kint az ablak előtt valaki zsebrádióval közelített. Füle csak félmondatokat szűrt ki. ... egymásnak ellentmondó jelentések szerint ... ... urai a helyzetnek .. . Huszonkét polgári személy esett áldozatul az elmúlt napokban ... Az alacsony helyiségben csend volt. Csak a hideg téglafalak mögül hallatszott egyenletesen a duhogás, mintha hatalmas automata szerkezettel vernék egyre a falat...
