Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
... mindenki tudja tán folytatni is a mondatot, a híres verssort, amelyben a Joőség kosara, a szellem nap- Világa együtt szerepel az „egyformán”-nal és a végső konklúzióval: itt lesz majd — akkor — az a bizonyos Kánaán. Ha majd ... Nos, csak a kezdő két szó azonos, a folytatás most egészen más szándékú és indítású, bár a végcél, ama bizonyos Kánaán megközelítése e sorok írójától sem távol álló álom. Jöjjön csak már az a Kánaán! Jöjjön minél előbb, minél könnyebben, még ha tévedésnek aligha minősíthető ama megállapításom, hogy a leggyorsabb jövetele is nagyon hosszú időnek tűnik majd nekünk, meg még talán unokáinknak is. Ha majd a reformok kora lezárul, mert a reformokkal, amiket most hajtunk végre a gazdaságban, a politikában, a szellemi világ minden területén, nos szóval, ha ezekkel végzünk, akkor majd megpihenhetünk, mert akkor már itt lesz az a bizonyos, a költő énekelte, a költő és olvasója várta Kánaán. Ha majd ... De mi lesz akkor, ha a reformoknak soha nem lesz végük. Mi, ha a reformot a reform követi, hogy azt egy újabb reform váltsa fel? Akkor soha nem jön el az a bizonyos Kánaán? Soha és senki számára? Költőietlen e kérdés, belátom. De hát ezt a kérdést nem is a költő, még csak nem is a zsurnaliszta, hanem a körülöttünk zajló világ fogalmazta meg, elismerem, meglehetősen tapintatlanul. Megfogalmazta és választ is kell adnunk rá: a való világnak is, s benne önmagunknak is. Egyértelmű és világos választ! Nem lesz „ha majd...”! Belénk rögződött egy jó szándékú, de végül is hamisnak bizonyult elmélkedés a világról. Miszerint a szocializmus építése ugyan nem mentes a gondoktól, a nehézségektől, de ha ezeken a gondokon túl vagyunk — akárcsak a mennyek országában —, ha nem is a szférák zenéje vár, de mindenesetre onnan már kaláccsal és kolbásszal szegélyezett út vezet nyílton-nyílt egyenesen a kommunizmus felé. Be egyenesen egy szélesre tárt kapun, hogy azt még nyitni se kelljen fáradnunk. Ha már azokon a gondokon, nehézségeken túl vagyunk. Hiszen azéjt szocializmus a szocializmus. Kicsit naivan, nagyon is leegyszerűsítve, de végtére is egyfajta és ilyen idilli kép rajzolódott "ki bennünk a nagy munka elkezdésének hajnalán, és talán nem is volt hiábavaló, hogy politikai, társadalmi, gazdasági „gyermekkorunkat” ilyen mesékkel szépítették és általa magunkat lelkes munkára is serkentettünk. És talán akkor és úgy nem is volt az mese. Akkor és úgy e meséknek reális, lelkesítő fogalma és programja volt. Áldozatokra serkentett, a lemondások le- és elbírálására is, miközben a megnyugvás majdan elérhető idilli képével — egy kicsit valóban mennyországi módon — a későbbi korokra, a „ha majd” időkre helyezte az elérendő és boldogító célt. Aztán szembe kellett néznünk a valósággal: nincs mese. A mesék kora lejárt. Az elveké soha. De az elveket a mese naivitásával és a naivság meséjével nem lehet megvalósítani. Ahhoz nemcsak idő kell, de ma már időszerű — ha úgy tetszik: korszerű — módszerek is. Éppen az elvek megkövetelte okok és a célok miatt. És szembenéztünk azzal és ezzel a bizonyos valósággal, hogy továbbléphessünk onnan, ameddig a mese lelkesítő ereje egykori ifjú voltunkat, ha repíteni nem'" is, de odáig elösztönözni még képes volt. És e továbblépés, a továbblépések eszközeit, módszereit ' nevezzük úgy, nemes egyszerűséggel, hogy: reform. Nem az elvek reformja, nem a céloké, hanem az utak és eszközök, a gondolkodás, a ráció korszerűsítése. Ha majd ezen túl leszünk, akkor... Nem leszünk túl! Csak akkor, ha majd túl leszünk azon a tévedésen, hogy valami egyszerű és egyszeri dolog történt a társadalmunkban a szocializmus építésének mostani időszakában. Valami olyan, amit kénytelenek voltunk megcsinálni, ha már felismertük’ hogy meg kell tennünk, de amit — ha végeztünk — nyugodtan félretehetünk. Mármint a reformot, s annak gondolatát egyáltalán. Mert most meg igen széles körben az rögződött, hogy ezután ismét megnyílnak a mennyek kapui, megszólalnak a harsonák és mi bemenetelünk — mit: menetelünk? besétálunk! — a költői Kánaán világába. Ha majd vége lesz a reformnak ... Melyiknek? Egész egyszerűen azt kell megérteni és megértetni, hogy semmiféle reformnak nincs és nem is lehet vége, mert politikánk legfőbb értéke és érdeme, hogy felismerte: életünk állandó és ' megszakítás nélküli korszerűsítésére van szükség. Arra, hogy mindig és újra a valóság követelményeihez igazítsuk dolgainkat, hogy megteremtsük e valóság és a lehetőségeink közötti mindig ingatag és ezért mindig korrigálásra szoruló egyensúlyt. Érdeme és értelme, hogy fel akarja ismertetni: itt folyamatról és nem egyszeri, néhány évig tartó „rafinált- ságról” a gazdaság szférájában. És — tudom, szentségtörésnek is tűnhet, amit most írok — nem is a gazdaság reformjára volt és van és lesz szükség, nem is a mutatók, a szabályozórendszerek át- meg átformálására, hanem a közgondolkodás állandó stimulálására. Az egészséges és a soha nyugodni nem képes változni és változtatni akarásra, a nyílt tekintetű és állandó érdeklődő közszellem kialakítására van és lesz szükség. Arra, hogy vegyük végre tudomásul: a mi társadalmunk ereje, elveink igazságának gyökere éppen a szakadatlan változásban, fejlődésben és az erre való alkalmasságban van. És nem abban a tévhitben, hogyha majd ... Mert hogyha vmajd az egész társadalmunk gyakorolja és vallja a változtatásokat és azok szükségességét; ha nemcsak izmaink, de agyunk is képes lesz mindig más módon, a követelményeknek megfelelően dolgozni és gondolkodni, ha majd a változások lesznek immár a változatlanok, nos, akkor ezek a változások, és e változásokra mindig kész és képes társadalom lesz maga a Kánaán ... Ha majd . .. I Recski kőbányászok
