Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. május 8., szombat Honnan lesz másfél millió? Még mindig csak kérdőjelek Szakmunkástanulók Is segítenek, hogy mielőbb átadásra kerüljön az új oktatási központ (Fotó: Szabó Sándor) Az egyre teljesebben kibontakozó, méretedben is megkapó épület külső látványa már vonzza a tekintetet, Gyöngyösön, a Kálváriadomb déli részén látható a többszintes oktatási központ. Annyit bárki megállapíthat róla, akár madártávlatból is, hogy még jócskán van tennivalójuk az építőknek. Pedig az általános iskolai részt már az új tanévben, tehát az idén szeptemberben, használni akarják. , Ebből származnak a kérdőjelek. Igazgató már van Az ablaktalan, huzatos folyosók egyikén, a majdani tornaterem szomszédságában találkoztam Eged György- gyel, az általános iskola igazgatójával. — Hogyan érzi magát iskola és tantestület nélkül? — Nem a legjobban. Munka az van, a bizonyosság sem hiányzik, hogy az első becsengetéskor minden és mindenki a helyén lesz, de addig ... ? Szinte mindennap itt vagyok. Nemegyszer előfordul, hogy a tervtől eltérő megoldást tartok jobbnak. Mit lehet tenni? Megbeszélem a tervezővel, aki készségesen hajlik a jó szóra, az építők pedig a kért módosítást ugyancsak készségesen végrehajtják. — Ennyire felhőtlenek a napjai? — Közel sem. A jövendő tantestület ötvenhat tagjából már negyven ismert. A hiányzó helyekre pályázatot írtunk ki. Itt tehát nincs gondom. A berendezéseket megvásároltuk, azokat folyamatosan szállítják. Raktározásukat az Agromechanika régi telepén oldjuk meg. A bérkeretünk sem hiányzik, csak... — Csak? — Ahhoz, hogy szeptemberben valóban tanítani is tudjunk, különböző eszközökre is szükségünk lenne. Erre nincs elegendő pénzünk. Mi húsz csoportra kértünk további fejlesztést, de csak hétre kaptunk engedélyt. Persze, az képtelenség, hogy kész a huszonnégy tantermes általános iskola, de krétára, ceruzára, papírra, villanyra, vízre már egy fillér sincs. Bocsánat: egy kis túlzással mondva ezt. A tervező elégedett Szokásos „bejáró útját” végezte az építkezésen az Ybl- díjas Töreky Dezső. A tapasztalatairól faggattam. — Tulajdonképpen elégedett vagyok mindennél. A ház külső képe már kezd kialakulni. Megjelenése jobb, szebb, mint ahogy azt annak idején elképzeltem. A kollégáim is mondják, ha erre járnak. — És az építőkről mi a véleménye? — Vitánk az van, anélkül aligha létezik ilyen féladat, de nem udvariasságból mondom: kiváló munkát végeznek. Arról nem ők tehetnek, hogy olyan burkolólapot szállítQtt a gyártó cég, amelynek eddig tízféle árnyalatával találkoztunk. Talán, ha több dobozt bontunk fel, még további árnyalatokat fedezhettünk volna fel. — Mi a megoldás? — Jártam magam is a gyártóknál. Sajnos, tehetetlenek. Nem tudják ugyanazt az árnyalatot kikeverni minden sorozatnál. Mit tehetünk? Nagyobb közöket hagyunk a lapok között, hogy az így kapott rács összemossa az árnyalatokat. A Középület Tervező Vállalat építési osztályának vezetője az egri kórház rekonstrukcióját is papírra álmodta annak idején, ahogy az osztálya tervezi a gyöngyösi kórház felújítását is. Már júniusban A széljárta épületben mindenütt dolgoznak a különböző szakmák tudói. De valahogy az egésznek a látványa nem eléggé meggyőző. Túlságosan közelinek tetszik szeptember. — Szeptember? — kérdezi vissza Dobos Imre építésvezető, nem kis meglepetésemre. — Már júniusban megkezdjük a műszaki átadást, hogy még a hibajegyzékbe vett feladatokat is elvégezhessük az iskolai év kezdetére. — Mi pedig költözni kezdünk ... — jegyezte meg az iskola igazgatója. Ebből kis nézeteltérés kerekedett. Lehet-e addig költözni, amíg a hibajegyzék...? Ha nem lehet, akkor üres épület várja a gyerekeket...? A megoldást úgy is megtalálják, mert meg kell találniuk. Készen kell lenni „ca- kumpakk” a 24 tanteremnek, a 6 napközis teremnek, a 2 úttörőszobának, a 4 műhelynek, a könyvtárnak és a tornateremnek. Még konyhát és éttermet is „elő kell varáu zsolni” valahogy az iskola vezetőinek a felsorolt helyiségekből addig, amíg a „valódi.” el nem készül. Hiszen lesz itt még ipari szakmunkásképző is, lesz még uszoda is. A megyétől A városi tanács művelődési osztályának a vezetője Koncz László. Az ő feje is fáj a hiányzó másfél milliós üzemeltetési költség miatt. — Póthitelt kértünk egyszeri beruházásra, amit a városi tanács pénzügyi osztálya terjesztett a megyei pénzügyi osztályához. Ezzel a pénzzel csak az iskola minimális ellátottságának a keretét tudjuk megteremteni. Van itt egy hangsúlyos szó, a „minimális.” Nagyon fontos a tartalmi értékelése Súgva-lopva hallottam már itt-ott, hogy a különböző pénzkeretek „elővarázsolása” megkövetelte a városi hatóság hiánytalan készségét is. De a tényleges „forrás” a megye háza táján buzog. Buzog? ... Sokkal inkább: csordogál. Ahogy telik tőle. Egyszóval: van még egynéhány kérdőjel ebben a gyöngyösi iskolaügyben. A válasz pedig már időszerű. G. Molnár Ferenc Bizánc fénye aránylik messziről Ősi templom Feldebrőn N éhány, lépés, és a sűrűsödő homályban fények viliódznak, észre sem veszem, s a keletimádó Abák világába varázsol fantáziám. A Fekete-tenger azúrkékjét sötétszürkébe korbácsolják a szelek. Aztán messze űzik a felhőket, s a szikrázó napsugarak életet szuggerálnak a színekbe: vakít az aranysárga, kápráztat a bíbor. Meglátom az ismeretlen Mestert, aki ott hajladozik az altemplomban. Készül a szentélyfreskó. Bibliai jeleneteket fest, éppen Krisztus portréját mintázza, medail- lonba foglalja a' félalakot, feje mögé görögkereszt és motívumös dicsfénykorong kerül, körülötte János evangélista jelképe a sas, aztán, Márk oroszlánja, Máté angyala, Lukács bikája. Megbabonáz a teremtőerő, s az a révület, amellyel ez a piktor ideálmodja az istencsászárok városát, a csillogó Bizáncot, a magukat mindenek fölé képzelő, a szikrázó drágakövekkel ékesített öl- tözékű, a szinte szoborrá merevedő uralkodókat. Ám a megfeszített tekintetébe mégsem rideg, hanem meleg fények' lopódznak, s szeme villanásával emberséget sugároz. Itt távol, több ezer kilométerre Nagy Konstantin ősi székhelyétől, a feldebrői templomban. Áthat az a nagyszerű érzés, az a felemelő tudat, hogy az igazi kultúra nem ismer önkényesen megállapított, vérrel, vassal és hatalmi szóval kierőszakolt határokat, hanem sugárzó erejével mindenütt áthatja azokat, akiket elbűvöl a Szépség. Átengedem magam a messziről közelítő élmények vonzásának, s ezek között a falak között a némaságba dermedt múlt kel életre, rendeződik színes, megkapó forgatagba. o A Cserepes-parton már a korai és a késői bronzkorban is otthonra leltek eleink, hiszen a kutatók telepek nyomaira bukkantak. A Béres telken talált avar, vagy honfoglalás kori sírok szintén arra utalnak, hogy az emberek mindig is kedvelték ezt a helyet. Hasonló jel az is, hogy a temetődombon egykor ősi földvárat emeltek nyugalmuk, békéjük biztosítása érdekében. A Váradi Regestrum két oklevele igazolja — ezek 1219-ből származnak —, hogy már a tatárjárás előtt monostor volt itt. Plébániáját az 1232—37. évi pápai tized- jegyzék Debrew néven emlegeti. Az Aba nemzetséghez tartozó Debrei család regnált errefelé, s birtokaihoz tartozott Debrő, Szentgyörgy és Tótfalu. A mai Aldebrő helyén, a török időkben elpusztult Csal falu határában 1465-ben már díszelgett az a vár, amelyet nyilvánvalóan jóval korábban építtettek. A későbbi krónika bővelkedik változatos eseményekben. Az egymást váltó főurak üzleteltek, egyezkedtek, s akcióik sikeréhez nemegyszer a királyok támogatását is igénybe vették, arra számítva, hogy csak félrevezetik a kis dolgokban aligha jártas, azokkal mitsem törődő koronás főket. Néha az intrika helyett a telt pénztárca győzött. Az anyagiakban bővelkedő egykori egri várkapitány, a későbbi erdélyi fejedelemmé lett Rákóczi Zsigmond a kincstártól megvásárolta a falut, s ettől kezdve száz éven át a híres család birtokolta. Természetesen övéké lett az oszmánok által lerombolt vár is. Erről azonban egyre kevesebb szó esik, s fokozatosan uradalmi központtá válik. A verpeléti plébánia feljegyzései tanúskodnak arról, hogy a múlt század második felére csupán kőtörmelékek maradtak belőle, s mindössze egy halom emlékeztetett a hajdan volt szép napokra. A templom azonban ma is áll, s ez annak köszönhető, hogy mindig akadtak olyanok, akik — különböző okoktól vezérelve ugyan _— minden tőlük telhetőt megtettek — a veszendő értékek óvásáért, mentéséért. Érthető is, hiszen olyan kincsről van szó, amely nemcsak hazai viszonylatban ritkaság. Már az sokat mond, hogy a XI. században épült, méghozzá centrális elrendezéssel, ami egyértelmű jelzése a keleti hagyatéknak. Nem alaptalan feltételezés az sem, hogy ebbe a monostorba temetkezhettek az Abák — köztük a híres Sámuel király, akinek tragikus sorsa mindig együttérzést, rokonszenvet ébresztett az itteniekben. Akkor is, ha sziszifuszi vállalkozásba fogott, akkor is, ha a történelmi fejlődés lendületét sikertelenül próbálta megfékezni. Az épület eredeti jellege módosult, ugyanis a XIII. században háromhajós, hosszházas jellegűvé formálják, méghozzá a hamisítatlan román stílus jegyében. Déli homlokzatát a XV. századtól későgótikus keretezé- sű ajtónyílással törik meg. Ezután — 1743-ban újabb, gyökeres átépítés következett. A kiadásokat a kegyúr Grassalkovich Antal herceg fedezte. Lebontatta az eredeti keleti falat és apszisát, kialakíttatta a jelenlegi szentélyt, a kétoldali sekrestye, illetve oratórium toldalékkal. o Pontos adatok igazolják, hogy a korábbi építmény közepén két kőoszlopsor helyezkedett el, s ezt a XIII. századi átalakításkor sem bolygatták meg. Ekkor azonban elkövették ezt a hibát, meg is lett a következménye, hamarosan repedések keletkeztek a boltozaton. Ez érthető is, hiszen hiányoztak a tartóelemek. Nem csoda, hogy már 1782-ben a beom- lástól riadoztak, és senki sem vonta kétségbe az életveszélyességet. 1785-ben megkísérlik menteni, amit lehet. A helybeli adózók nem húzódoznak az áldozatvállalástól, készséggel fuvaroznak, szállítják az anyagot, csupán azt kérik, hogy a régi szokásjog szerint egy évig ne rendeljék ki őket a megyei utak karbantartására. A nekibuzdulás nem járt megfelelő eredménnyel. 1793 tavaszán egy jókora vihar tetemes pusztítást vitt végbe, erőteljesen megrongálta a tetőzetet. Olyannyira, hogy a lezuhanó ^akolattömeg két lakost meg is sebesített. A gondok tovább súlyosbodnak a múló évtizedekkel. 1835-ben az egri érsek Rai- ber Ignác kőművesmestert küldi a helyszínre, hogy mérje fel a katasztrofálisnak hirdetett állapotokat. A herceget ez a jó szándékú beavatkozás feldühíti, ő ugyanis saját szakembere véleményét vallja, így aztán az annyira remélt segítség megint elmarad. 1839-ben azonban a kegyúr — méghozzá a saját zsebére — csak elrendeli és végrehajtatja a teljes külső és belső felújítást. Az ébredező magyar műemlékvédelem úttörői szerencsére felfigyelnek erre a rendkívüli értékre, s az a meggyőződésük, hogy a felszín alatt építészeti kuriózumok rejlenek. Először — 1865-ben — Henszlmann Imre ír róla, majd Ipolyi Arnold értékeli az altemplomot és falfestményeit. A rajongók sorához Römer Flóris is csatlakozik 1874- ben. Gerecze Péter már ásat is, építéstörténeti kutatásait 1897-ben összegzi. 1925-ben földrengés pusztít a környéken, komolyan megrongálva az épületet. A baj arra ösztönzi a Műemlékek Országos Bizottságának illetékeseit, hogy felderítsék a már megsejtett titkokat. Erre a feladatra Lux Kálmánt és Sző- nyi Ottót jelölik ki. Sok éves fáradozásuk nem volt hiábavaló: nemcsak a különböző stílusrétegekre derítettek fényt, hanem egyértelműen bizonyították a hajdani centrális elrendezést. Az is szenzációnak számít, hogy sírokra bukkantak, holott korábban ilyeneket nem is feltételeztek. o Még sok nehézség adódott, de a lelkes hozzáértők fáradozása meghozta gyümölcsét. Igaz, a végleges helyreállítás még nem fejeződött be. Tény, hogy sokan türelmetlenkednek, s a „lassúságért” az Országos Műemléki Felügyelőséget hibáztatják. Túl hevesek, s jókorát tévednek, hiszen az ilyen felelősségteljes tennivalók tempóját indokolatlan sürgetni. Szolgáljon számukra vigaszként az, hogy ez a templom hamarosan régi szépségében pompázik majd, s megfejtett titkaival gyönyörködteti a látogatók ezreit, a keletimádó Abák világába, a kincses Bizáncról álmodó Mester műhelyébe varázsolva őket. Pécsi István
