Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. május 8., szombat Reformok—pénz—árak Beszélgetés Csikós Nagy Bélával, az Országos Anyag- és Árhivatal vezetőjével Nemcsak pénztárcánkba pillantva foglalkoztatnak ma már bennünket az árak, a pénz, az oly gyakorta változó gazdaság. Mi, e tizenegymilliós kis ország lakói egy kissé közgazdasági szakemberekké is értünk az elmúlt évek során. Nem véletlenül kérte hát mikrofon elé a Magyar Rádió a nemzetközi pénzvilágban is elismert szaktekintélyünket, aki — az oly sokat vitatott reformpolitika elemzése mellett —, néhány szokatlan kifejezés, gazdasági törekvés magyarázatát is adja. A beszélgetés szövegét egyébként a Magyar Rádió kifejezetten a Népújság rendelkezésére bocsátotta. Az árhivatal elnöke több nemzetközi konferencia előadója, s képünkön a IV. közgazdász-világkongresszus résztvevőivel látható egy kerekasztal-beszélgetésen MTI Fotó: Tóth István — Lassan 35 éve, hogy terv- gazdálkodást folytatunk és ez idő alatt szinte alig lehetne egy- egy olyan 5—10 éves időszakot felvázolni, amikor nem történtek tervgazdaságunkban alapvető változások. Vannak olyan Időszakok, amikor a tervgazdálko-. dás, a mechanizmus szinte minden elemét felülvizsgáltuk, néztük, hogyan tudnánk eredményesebben gazdálkodni. Ezekben a vitákban elég gyakran hallatja a hangját Csikós Nagy Béla is, az Országos Anyag- és Arhivatal elnöke. Akár előadásait vesszük, akár pedig legutóbb megjelent könyvét, mely a Gazdaságpolitika címet viseli. . — Én ebben a könyvben — amiben a magyar gazda- , ságpolitika 35 éves történe- | tével foglalkozom — alap- 1 vető választóvíznek tekintem az 1956-os évet, a Magyar : Forradalmi Munkás Paraszt i Kormány megalakítását. ; Amikor a párt és a kormány i bizottságot hozott létre an- S nák érdekében, hogy vizs- , gálja felül az akkori gazda- S ságpolitikát, készítsen aján- ! lásokat, akkor nagy, lényeges változások történtek a gazdaságpolitikában. És mind- > az, ami ma történik, vissza- : vezethető a Forradalmi \ Munkás Paraszt Kormány | megalakítására. Én ezt fontosabbnak tartom, noha sokan azt hiszik, hogy 1968- ban jött az az alapvető fordulat, amit „sajátos magyar gazdaságpolitikaként” tartanak nemzetközileg is nyilván. — Akkor próbáljuk sorra venni, hogy az akkori közgazdasági bizottság ajánlásaiba milyen új elemek kerültek. — Ez a bizottság tulajdonképpen leírta mindazokat a fő elveket, amelyek ezután 57-ben, 68-ban és 1980-ban fokozatosan valósultak meg, de amelyek nagyon radikálisan, egy csapásra valósulták, meg 1957-ben a mező- gazdaságban. A szabad föld- vásárlási rendszer kialakítása kezünkbe adta például a kollektivizálást, kezünkbe adta az intenzifikálásnak gyors programját anélkül, ' hogy ezt annak idején mi megterveztük volna. Ez volt a leglényegesebb 57-ben. Nemcsak mezőgazdasági ügy volt, hiszen akkor szűnt meg a nagyon merev központi bértarifarendszer, alakultak ki a várt önállóság első elemei, a dolgozók nyereségrészesedése, és azután jött a második fázis, 1968. . .mondjuk az ipar- irányításban nem volt ennyire egyértelmű ez a folyamat” — 1968 és az új gazdasági mechanizmus bevezetése egyebek mellett éppen an- I nak köszönhető, hogy a mezőgazdaság átütő sikereket hozott, tehát tervezési tapasztalatokat is átvettünk- a 4 mezőgazdaság irányításából, amelyeket aztán 1968-ban próbáltunk hasznosítani. Furcsa dolog, de azért ha visszaemlékezünk, mondjuk az iparirányításban nem volt ennyire egyértelmű ez a folyamat. Az iparban ugyanakkor tartotta magát az a nézet, hogy nagy vállalatokat, trösztöket, egyesüléseket kell létrehozni, ezeket egy vagy pedig több kézből könnyebben lehet irányítani, mint például a piac bekapcsolásával. Azért a történelmi hűséghez hozzá tartozik valami, amiről az emberek nem tudnak. Még Kádár elvtárs volt a miniszterelnök, akkor a kormánynak volt egy olyan döntése az iparban, hogy — noha a tervhivatal által kidolgozott tervszámok az egyes minisztériumok számára kötelezőek — a miniszterekre bízták, hogy most már a tervek lebontásával, . kötelező tervmutatókkal akarják-e kézben tartani a vállalatokat, vagy pedig közgazdasági eszközökkel. — ön azt mondta, hogy 1956 nagyobb fordulópont volt, a népgazdaság tervezésének történetében, mint 1968. Vannak a reformfolyamatnak olyan kritikusai, akik egyetértenek önnel, de nem azonos következtetésekre jutnak. Hiszen az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetését azért szokták birálni, mert túlságosan sok féket hagyott bent a gazdaságirányítás egészében. — Ha valaki a gazdasági élet állami szabályozását úgy képzeli el, hogy mindent csak ösztönzéssel lehet megoldani, az távol áll attól a reális szemlélettől, amely mellett ma egyáltalában bonyolult társadalmigazdasági összefüggéseket megítélni és vezérelni lehet. Hiszen akár beszélnek, akár nem beszélnek róla, a nyugati piacgazdaságokat is egyre inkább egy határozott kommunatív struktúrapolitika jellemzi. Ha valaki ezt nem hiszi el, vegyen részt olyan tárgyalásokon — mint amilyeneken az idén a magyar vaskohászat export ügyeit tárgyaltuk a Közös Piac országaiban. Hogy micsoda belső ármanipulációkkal, kontingensekkel, satöbbivel védik a saját termelési struktúrájukat! 1968-ban mi tényleg beszéltünk fékekről, mert szélesebb körben avatkoztunk be. Elvileg azt mondottuk, hogy akinek forintja van mint vámalap — annak van devizája is. Utána évről évre liberalizáltuk a külkereskedelmet egészen 1974-ig, akkor jött az olajárrobbanás, s elvesztettük a nemzeti jövedelem 10 százalékát, és megindult egy eladósodási folyamat. — Ma már. ezt az 1974—78-as időszakot úgy tekintjük, mint a késések periódusát. Mikor a megfelelő gazdasági intézkedések elmaradtak. Valójában mivel késlekedtünk 1974. és 78. kiűzött? — Nem régen vezettem egy konferenciát, amely az olajárrobbanás kérdéseivel foglalkozott: Itt kitűnt: 1977—78-ig a nyugatiak is azt hitték, nem lesz ez egy tartós folyamat. Még 1973—74- ben az egész olajárrobbanás,.elvesztettük a nemzeti jövedelem 10 százalékát és megindult egy eladósodási folyamat” ban egy amerikai és nyugateurópai érdekellentét játszott szerepet. Mindenki azt hitte, hogy vissza fog menni az ár. Amerika abban volt érdekelt, hogy csak olyan mértékben menjen vissza az olajár, ami még érdekeltséget teremt a belföldi olajhelyettesítő energiaforrások hasznosításában. Csak később változott meg a nézet: igazában a második 1979—80-as olajárrobbanás az, ami sokkal súlyosabban érintette - az egész világot. Mi- már 1974-ben az árpolitikát felülvizsgáltuk, 1975-től kezdtük beépíteni lassan a magasabb árakat az árrendszerünkbe. De átfogóbban 78-ban született olyan döntés, amely azt hiszem példamutatós az újabb helyzethez való alkalmazkodás szempontjából. — Ugyan szó volt arról, hogy közel 20 százalék cserearány-veszteség ért bennünket a fejlett tőkés országokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatainkban, illetőleg a nem rubelelszámolású kereskedelmi forgalomban. „Senki se hajlandó veszteséggel termelni. Hacsak valaki ezt meg nem fizeti neki.” ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ De 1982-re már a világ másik irányából, a KGST-ben is utolért és sújtott bennünket hasonló mértékben. A népgazdasági tervezésnek és az árpolitikának is olyan döntéseket kellett hoznia, amelyek megakadályozzák, hogy lemaradjunk. Sokan figyelmen ' kívül szokták hagyni, hogy a KGST-n belül mi 5 éves átlaggal követjük a világpiaci árakat. Tehát tulajdonképpen a 79— 80-as második olajárrobbanás teljes egészében nálunk csak 86-ban fog hatni. Ez a késleltetés a terheket jobban elosztja, csak éppen jelzi, hogy mi most küszködünk ezzel a második olaj- árrobbanással. Noha mi szeretnénk elérlni egy 2—3 százalékos relatív növekedést, ami arra kell, hogy a számunkra még mindig dráguló olajszámlát kiegyenlítsük és ne folytassuk a nemzetközi eladósodásnak a politikáját ... — _ami természetesen nemc sak olajszámlát Jelent és nemcsak olajszármazékokat, hanem, hogy amit vásárolunk, annak általában jobban nő az ára, mint az eladott termékeknek. — Igen, ez a struktúra kérdése. Vannak akik azt mondják, mi ne beszéljünk áriról, hogy természeti forrásokban szegények vagyunk, mert nem is vagyunk szegények. Szegénység, gazdagság — relatív fogalmak. Az áruszerkezet az, ami valóság. Mi az árváltozások szempontjából a gyengébb oldalon állunk. Bár most már a nem rubel viszonylatban a cserearányok kedvezőbben ' alakultak. Ebben szerepet játszik az 1980- ban végrehajtott szabályozási rendszer újabb módosítása. S ha már azt mondottam, hogy szerintem 56. fontosabb volt 68., akkor az 1980-as módosítás is fontosabb volt, mint 68. — Miért mondja mind ezt? — Egy olyan külkereske- delmileg érzékeny népgazdaság, mint hazánké, ahol a társadalmi termelésben az értékesítés: 50 százalék belföldi piac, 25 százalék KGST-piac, 25 százalék világpiac, a nemzeti jövedelem fele a külkereskedelemben újra osztódik. Ilyen gazdaságban a hatékony termelési szerkezet árorientációs funkciója nélkül fenn sem tartható. Azok a régi elképzelések, hogy pusztán műszaki kritériumok alapján mi a termelési struktúrát alakítani tudjuk, nem állja meg a helyét. — Bár, kétségtelen, nagy változás következett be a központi ármegállapítások kora óta, amikor minden ár az akkori árhivatalban született. Ettől kezdve volt ugye, amikor az önköltségi árat tartottuk az üdvözítőnek. Hogy az összes költséget fölszámoljuk, és az árak tartalmaznak egy kis nyereséget is, a vállalatok számára. Aztán a hatvanas évek közepén már fölvetődött az, hogy világpiaci árakat kellene figyelembe vennünk. De ml alapján képezzük az árakat? A hazai ráfordítások alapján? A szükséges ráfordítások alapján? Világpiaci árakat vegyünk figyelembe? ... és most 1980. január elsejével született egy olyan intézkedés, amelyik azt fogalmazta meg, hogy az áraknak a nemzetközi hatékonysági követelményeket kell közvetíteniük. — Senki se hajlandó veszteséggel termelni. Ha csak valaki ezt meg nem fizeti neki! Tehát, az ár egy természetes velejárója a kínálat oldaláról nézve, hogy az ne legyen veszteséges ... —... de hát a korábbi rendszerben mondjuk egy árhivatali rendelkezéssel, egy tollvonással nyereségessé lehetett tenni egy terméket... — A változás lényege valójában az, hogy miképpen minősítem a vállalati munkát? Milyen mértékű nyereséget ismerhetek el egy vállalati munkánál? Mikor veszteséges egy vállalat? Ha ezt az árhivatel szabályozza, akkor az az ár semmit sem ér. Ma viszont a nemzetközi versenyben való helytállás minősítse a vállalati munkát! Persze nem lehet erre 24 óra alatt áttérni, nem lehet egy ipari struktúrát évtizedeken át árkomt- roll nélkül kialakítani és azután most azt követelni, hogy mint egy „tollvonással” ugye, „függöny föl” és mindenki menjen tönkre, aki a nemzetközi versenybén nem állt helyt. Ez egy felelőtlen dolog lenne. De. egy irányzatot indított el 1980. és most más ez érződik lassan a vállalati gondolkodásban is. Meg vagyok arról győződve, hogy nem is olyan sok időn belül az egész vállalatvezetési politika igazodni fog az új körülményekhez. — Azért ezeknek a változásoknak van egy furcsa jellemvonásuk, nevezetesen: a vásárlók és a fogyasztók nem nagyon érzékelik azt, hogy ezek mögött milyen fontos gazdasági vagy stratégiai döntések rejlenek. Csak azt tapasztalják, hogy gyorsult a fogyasztói áremelkedés. Viszont fogyasztói áraink közül elég sok most. is nagyfokú dotációt élvez. ís bizony azt is tudjuk, hogy a magyar kormányzat, a magyar gazdaságpolitika — és persze az Országos Anyag- és Árhivatal is — adós egy ilyen kellemetlen ígéretével. Nevezetesen azzal, hogy a költségvetést mentesíteni kell a dotáció egy részétől. — Az elmúlt időszakban azért sok minden történt, s mondjuk, hogy a kellemetlen lépéseknek egy jó részén túl vagyunk. Amikor 1968 előtt, azt hiszem éppen Kádár János elvtárs fejezte ki beszédében, hogy „Mindenki fizesse meg a terméHBBBHESaMasmSMHHi „. . . egy tollvonással ugye függöny föl, és mindenki menjen tönkre, aki a nemzetközi versenyben nem állt helyt. Ez felelőtlen dolog lenne.” kért azt, amibe kerül”. Csak példaként mondom a távolsági, személyszállítási közlekedést, vagy néhány olyan szolgáltatást, ami nagy költségvetési szubvenciót. igényel Ugye 1973 utón a hangsúlyt a külkereskedelemben érzékeny termékekre tettük, különösen az energiahordozóknak az árintézkedései voltak jelentősek és miután az élelmiszerszektor egyike az importfinanszírozás hordozójának, természetszerűleg ezek a dolgok voltak fontosak. Kellemetlen intézkedéseket kellett tennünk 1979-ben, amikor közel tíz százalékkal emeltük a fogyasztói árszínvonalat és csak az alapvető termékek árnövekedését kompenzáltuk. — Megszüntettük a dotációk egyharmadát. Van azután a dotációknak egy másik egyharmada, melyet nézetem szerint sosem fogunk megszüntetni, mert azokban olyan preferenciák fejeződnek ki, amelyeket mindig fönn kell tartanunk ... — Tehát itt a költségvetés mindig vállalja azt, hogy árkiegészítéssel, vagy valamilyen más módon ezeknek a termékeknek az árát akár a ráfordításoknál is alacsonyabban tartja ... — ... igen, mint ahogy van, ahol messze átlagfelettí adót von el a termékektől, cigaretta, satöbbi, satöbbi. Ezek mindig így voltak, történelmileg így is alakultak ki, a társadalmi igazságérzettél is összefüggnek. De kétségtelen, hátravan még egy feladat. Hogy mikor kerül még erre sor, az nem „Nem is olyan köny- nyű ma pénzt találni...” ezeknek a közvetlen előttünk álló éveknek a problémája. Ami a jelenlegi helyzetben maximálisan képviselhető': az elért életszínvonal tartósa. Mert még mindig ugye, a nemzetközi egyensúly problémáival küzdünk, de most már nagyban, egészben elértük, hogy nem kell újabb eladósodási hullámban élnünk. (Nem is olyan könnyű ma pénzt találni ...) — Hiszen lassan már egy éve, hogy nem vettünk fel középvagy hosszúlejáratú hitelt. .. — Hát gondolom felvettünk volna, hogyha kaptunk volna. Pillanatnyilag a •tőkepiac tartózkodó! Gondolom most nekünk azon kell tömünk a fejünket, hogy egy olyan politikával javítsuk az ország exportpotenciálját, hogy a saját lábunkon tudjuk a fejlődést biztosítani. — Végezetül arra kérem, hogy ebből a reformfolyamatból, melynek legfontosabb állomásai 1956., 1957., 1968. és 1980. voltak, az ön számára mi a legfontosabb összekötőkapocs. ön a könyvében használ egy szokatlan kifejezést, hogy a „reform nem mást jelent, mint a gazdaság monetarizálását”. Hogyan érti ezt? — Igen ... Mért mondom én azt, hogy a fő jellemző a monetarizálás, vagyis a pénzfunkció kibontakozása? Azért, mert amikor az uta- sítósos szabályozásról rátérek a közgazdasági eszközökön alapuló szabályozásra, az pénzügyi szabályozást jelent. Ugye 68 óta igen nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a fogyasztó a pénzéért árut kapjon, hogy érdemes pénzt keresni! Mikor így KGST-vonalon összejövünk — és most újabban nagyon divatba jöttünk a mezőgazdasági politikáinkkal — mindig szoktam mondani a barátaimnak: ez nem egyszerűen csak felvásárlási ár kérdése. Nem egyszerűen annyi, hogy megemelem a mezőgazdasági termékek felvásárlási árát, hogy az jövedelmező legyen. Mert ha az a termelőszövetkezet nem tud mit kezdeni a pénzével, mert nincs árufedezete annak a pénznek, akkor még visszafelé is sülhet el a dolog. Ebből a szempontból mi sokat tettünk és most is teszünk lépéseket a forint külső konvertibilitása, a nemzetközi pénzügyi rendszerekhez való kapcsolataink rendezése érdekében ... Miért? Mert egy ennyire külkereskedelem-érzékeny gazdaságban, mint a miénk, a pénzfunkció teljessé tételének alfája és ómegája a nemzetközi pénzügyi rendszerhez és árrendszerhez fűződő kapcsolat megteremtése. Enélkül nem megy. A fejlődő világ ma a nagy fejlesztéseit csak a Világbank pénzéből tudja megvalósítani. Van egy szabály: aki nem tagja a Világbanknak, az ilyen tervek kivitelezésében nem vehet részt. Hát mi hiába beszélünk arról, hogy gépeket akarunk eladni a fejlődő világ számára, ha egyszerűen közük: velünk nem állhatnak szóba, mert nem vagyunk tagjai a Világbanknak. .Miután beszűkültek a területi erőforrások lehetőségei, a KGST-n kívül szerezzük be a nyersanyagokat. De ha egyszer nem tudunk kiviteli oldalról teljes jogú partnerek lenni, mert diszkriminálva vagyunk. Illetve azt a diszkriminációt mi teremtettük „velünk nem állhatnak szóba, mert nem vagyunk tagjai a Világbanknak” meg azáltal, hogy kívül maradunk mindenen, amivel tulajdonképpen egyenjogú partnerekként egyáltalában tevékenykedni lehet. Hozzáteszem: rendkívül jelentősnek tartom azokat a szervezeti intézkedéseket, amelyek ezekben a hónapokban történtek; a kisvállalatok, kisszövetkezetek, a nagyüzemen belüli munkaközösségek létrehozzák azt a nagyon változatos, nagyon sokszínű szervezeti struktúrát, amely mellett egyáltalán a piac reagálni tud a fogyasztó igényére. Mi azt mondjuk ugye, a szükségletekre kell termelnünk, csak éppen azt a kérdést hanyagoltuk el megvizsgálni, milyen szervezeti struktúrában kell annak a kínálatnak léteznie és fejlődnie? Azt hiszem, mi ezt megértettük most már, és azok az eredmények, amiket a 80-as években el fogunk érni, legalább olyan attraktívak lesznek . majd, mint a mi mezőgazdasági sikereink. — Köszönjük a beszélgetést. Farkas Zoltán
