Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-20 / 116. szám

Fülöp királlyal Hatvanban Alig egy hónapon belül másodszor lépett közönség elé Hatvanban, éspedig óriási sikerrel. Telt. meleg szépsé­gű basszusán felejthetetlen élményként szólalt meg Sa- rastro, II. Fülöp éppen úgy, mint Doszifej, a Hovans- csina óhitű főpapja, avagy Fiesco. De ugyanilyen meg­kapó az a közvetlen, mélyen emberséges tartás, ahogyan a pódiumon közönségével találkozott, később pedig az éjszaka óráit beszélgetésünkre áldozta a -Liszt-díjas művész, énekkultúránk fiatalon világhírűvé érett kö­vete. ' Hogy honnan indult erre az útra Kováts Kolos? Elő­ször talán a nevét tisztáz­zuk. — Tehát Supala vagy Ko­váts? — Mindmáig sokan össze­kevernek bennünket, mert­hogy mindketten a televízió „Ki mit tud”-jában tűntünk fel, és indultunk el az ope- rista pályán. Csakhogy! Su­pala Kolos éppen akkor hagyta abba az Állami Ope- raháznál, külföldre távozván orvostudornak, amikor én befejeztem tanulmányaimat, s első számú dalszínházunk ösztöndíjasai közé fogadott, 1971-ben pedig magánéneke­se lettem. Még a szerepeink is azonosak voltak, így ke­letkezett a hiedelem, misze­rint a Supalából Kováts lett. Nem, kérem, én Mohácson születtem, félig magyar, fé­lig szláv szülőktől, érettségi után a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskolán szerez­tem diplomát, és 1970-es vizsgafellépéseimről irta Rajk András a Népszavá­ban: „Rendkívüli hangadott­ság, olyasmi, ami csak nagy időközönként jelentkezik egy- egy szólamban. A legneme­sebb, teljes skáláján egyfor­ma, megejtő szépséggel szóló basszus hang." Ezt nem az önreklámozás mondatja ve­lem, az idézet különben ol­vasható eddig megjelent le­mezeimen, csak úgy érzem, tartozom ennyivel a kritiká­nak, amely az én esetem­ben segítő szándékkal köze­lített a pályakezdőhöz ... — Repertoárján általában olyan müvek szerepelnek, amelyek a bel canto, az ola­szos éneklés stíluskövetelmé­nyeihez igazodnak. Ez vala­miféle vonzódás szerzőkhöz, zenei életművekhez? — Nem mondhatnám. Egy­szerűen az értelmező éneklés nem kenyerem, Wagner nem az én világom, annak elle­nére, hogy az Állami Opera­házban a Siegfried Fafner sárkányaként debütáltam, majd A végzet hatalma szer­zetesét, a Gvardiánt énekel­tem ugyanabban az évben. Hogy mikor éreztem igazi önmagámra? Azt hiszem, már a pályakezdést követő esztendőben, amikor Frank­furtban Verdivel találkoz­tam, azaz én énekelhettem Don Carlosának II. Fülöp királyát. Igen, az ő verista muzsikája áll hozzám a leg­közelebb, az általa megte­remtett zenei karakterek for­málása közben érzem ma­gamat felszabadultnak. Olyannak, akiben jól együtt van minden. Persze, ennek talán ellentmond az a ta­gadhatatlan tény, hogy a világsikert Bartók Kéksza­kállúja hozta meg számom­ra! Vagy meghajolt a szak­ma, midőn a Borisz Godu­nov bécsi előadásainak Pi- menjét énekeltem Nikolaj Gjaurov partnereként. A Salzburger Nachrichten szakírója oda nyilatkozott, hogy a cár halála előtti összecsapásunk az est drá­mai csúcspontja volt. — Hallatlanul fiatalon, harminchárom évesen ju­tott ilyen magasságba. És tíz esztendő során szinte minden hazai basszusszere­pet elénekelt. Itthon, kül­földön oratóriumestek ven­dége Bach János passiójá­ban, a h-moll misében, Hän­del MessiásábanJ* Verdi Re- quiemjében, Kodály Buda­vári Te Deumában. Az EMI ,cég felkérésére, Gardellivel, lemezre vették Fürst Wal- terként a Teli Vilmosban. A közelmúltban pedig az egyik nyugatnémet televíziós tár­saság, itt Magyarországon, filmre vitte a „Kékszakállú herceg vára’’ londoni előadá­sát, Solti György vezényle­tével. Lehet ezt győzni? És jutott elismeréshez? — Ha mindehhez hozzá­teszem, hogy valamennyi szerepemet az operaszerző nyelvén éneklem, ami hatal­mas többletmunka, talán még inkább megterhelőnek tűnik a pálya. De hát ma­gam választottam, a zene szépséges örömét megosztó hivatásként, ezért egy zok­szavam sem lehet. Nincs is! Inkább örülök az új és új feladatoknak, miközben na­gyon vigyázok magamra. Ez­alatt azt értem, hogy amit az életből harminc alatt megengedtem magamnak, azt fokozatosan csökkentem. Nem kívánok úgy járni, mint több nagy tehetségű pályatársam. Hír, dicsőség, elismerés? Kétségtelenül örültem az 1977-ben kiérde­melt Liszt-díjnak, az 1978-as Székely Mihály-emlékpla- kettnek, de legalább ilyen boldog voltam korábban, a Rio de Janeiróban rendezett énekverseny győzteseként, vagy egy évvel később, ami­kor a moszkvai Csajkovsz- kij-fesztiválon érdemeltem ki a második helyet. A szí­vem közepén mégis legin­kább az 1970-ben, Pesten rendezett „Erkel-énekver- seny” kategóriagyőzelme fészkel. Képzelje, gálamű­sort a nyertesek adtak, de nem volt köztünk tenorista, aki Bánk áriáját előadhatta volna. Hazám, hazám, te mindenem... A rendezők futottak hozzám: vállalnám? Miért ne, az 1950-es évek­ben Palló Imre is csinálta. Elénekeltem, sikerrel, azóta pedig nincs hazai, nincs külföldi koncert, amelyen ne tűzném műsorra ezt a cső-» dálatosan fölemelő, keserűn lázadó áriát. — A fővárosnak hosszú évekig egyetlen dalszínháza lesz csak, az Erkel. Számta­lan énekes kiválóságunk felívelésében okoz törést a megcsappant szereplési lehe­tőség. Ügy érzem, az egyéni kisebb-nagyobb drámák ope­raművészetünk egészére is károsan hatnak. Mi erről a véleménye? — Kétségtelen, valamilyen áthidaló megoldáson kellett volna gondolkodni, de már azt megelőzően, hogy az Operaház felújításához fog­tak. Jelen helyzetben az igazgatás nem tehet mást, mint kienged olyanokat, mint Sass Sylvia, aki csak vendégként jár haza. To­vábbá enged az impresszá­rióknak, akik egy-egy tur­néra lekötik azokat a vezető szólistákat, akik a nyugati, vagy tengerentúli országok­ban is kasszasikert jelente­nek a Covent Gardennek, a Metropolitannek, a Scalának. Ez bizonyos értelemben jó is! Magamon tudom lemérni, mit jelent világelsőkkel ál­landóan versenyben lenni. Mennyit csiszol ez az embe­ren játékban, hangban, stí­lusban. És mennyire kitágul­hat egy-egy szólam értelme­zése azáltal, hogy röpködök a nagyvilágban. Szóval az árnyoldal mellett ilyesféle javakkal járhat a kényszerű helyzet. Egyes értékek talán megkopnak, de több lesz, amelyik fényesedik. — Tudtommal most érke­zett haza Milánóból, Pisából, ahol a János passiót énekel­te. Továbbá aláírt szerződésé van a Kékszakállúra ' Tokió­ban, Bostonban, Caracasban, Bécsben. Milyen a külhoni közönség, és hogyan érzi magát egy ilyen kis galéria­pódiumon, amilyen a hat­vani? Kováts Kolos a Hatvani Ga­léria május 13-1 pódiumest­jén (Fotó: Szabó Sándor) — A siker mindenhol más, ami természetesen a közön­séggel van összefüggésben. Kulturáltságával, mentali­tásával. Sokunk szerint az európai mércét Bécs jelenti. Igaz, az olaszok jobban Or­dítoznak, de rendszerint nem akkor, nem ott, ahol kell. Ami Hatvant illeti? őszintén mondom, én itt, ebben a kis teremben, harmadmagammal is azt csinálom, amit sok száz kilométerrel tőlünk ke­letre vagy nyugatra ötezer ember előtt. Egyébként ben­nem valaminő pedagógusvér is csörgedezhet, mert azon till, hogy egy-egy nagy mű­vészi feladatot igyekszem minden tudásommal teljesí­teni, operákat és oratóriu­mokat éneklek, szívesen szolgálom a zenei ismeret- terjesztést. Puskás Sándor barátommal szabad napjain­kon egyetemi, főiskolai, gim­náziumi klubokba látogatunk, hogy Verdi, Bartók, Kodály művészetét népszerűsítsük. Persze, ez merőben más, mint á színpad, a pódium. Sikere pedig azon múlik, milyen kontaktust tudunk teremteni hallgatóságunkkal. Mindenesetre bízom abban, hogy az elanyagiasodás fo­nala egyszer megszakad, és az emberek mind többen ta­lálnak vissza a művészetek, közöttük a muzsika, jellem­formáló forrásaihoz... Moldvay Győző Kiosztották a díjakat Véget ért a miskolci tévéfesztivál Az OIRT 7-es csatornán 61 versenyíilmet láthatott a Miskolc körzetében élő kö­zönség, az immár hagyomá­nyos, most 22. alkalommal megrendezett miskolci tv- fesztivál alkalmából. Az egy hétig tartó eseménysorozat izgalmas ankétokat is magá­ban foglalt. A témák közül különösen nagy érdeklődést váltott ki az Oscar-díjas Sza. bó István filmrendező által bevezetett „A riport-és doku­mentumfilmek készítésének etikai problémái” című esz­mecsere. A kitűnően rendezett fesz­tivál tegnap, szerdán este véget ért. Az ünnepség vé­gén dr. Lakatos Ernő, a Magyar Távirati Iroda ve­zérigazgatója, a fesztivál fő- zsürijének elnöke kihirdette a nagy izgalommal várt eredményeket. A SZOT fődíját a „Buffalo Bill öröksége" című riport­film kapta. Alkotóik: Jano- vics Sándor, Trebitsch Júlia, Kosári Judit és Balo György. Borsod megye tanácsának nagydíját a Ki is Kerényi József című tv-riport stábja vehette át. Miskolc tanácsának nagy. díját a Randevú című riport készítőinek ítélték oda. Az alkotók: Roska Katalin, An­tal Imre, Gulyás Buda, Gá­bor József, Born Adám. A Magyar Televízió elnö­kének különdíját Ráday Mi­hály vette át az Unokáink sem fogják látni című soro­zatműsorért. A közönségdíjat ugyan­csak Ráday Mihálynak ítél­ték oda. (Kriszt) A MAGYAR MÚLT MOSOLYA A XVI. század humora A debreceni operatársulat Egerben Erkel: Bánk bán 4. A XVI. század bővelkedik gazdag humoros, szatirikus művekben. Ezek egy része azonban vagy vers, vagy drá­mai alkotás. Erkölcsostorozás, pontosabban: az erkölcstele­nek szarkasztikus megbélyeg­zése, vagy elkeseredett és olykor bizony durva hangú hitvitázó irodalom. Pápisták és reformaták küzdelme hi­tük igazságáért, a szemben állók lecsepülésével. Mivel ragaszkodunk ah­hoz, hog£ csak prózát adjunk, ebből a korszakból Focus ko­vács történetét választottuk ki, amely az Érsekújvári-kó. dexben maradt fönn. Focus kovács Titus császár római város­ban ország la, ki ily törvényt szörzett, hogy ő egyetlenegy fiának napja mindenektül szenteltetnéjék. És valaki ő egyetlenegy fiának születése napját munkáló dologban megtörnéje, halállal haljon. Ez törvény kihirdetteték. Hi­vató őhozjá nagy Virgiliust és monda neki: „Sze­rető atyámfia, ily tör­vényt szierzék. Jóllehet gyakorta titkon megtör­hetik, kiket én nyilván meg nem esmerhetek, kérlek azért téged, hogy te tudomá­nyod szerént valaminemő tudományt szerezj, ki miá * (Kihalt, régi szó: egyfajta (szeszes) italt jelentett; az ital szavunk kiszorította a közhasználatból.) megesmerhessem azokat, kik ez törvényt nem tartják.” És ő monda: „Uram, legyen akaratod.” Virgilius legottan ördögi tudománnyal némine. mő bálványt az város köze- pin felállata. És az okos az napon minden rejtőkben tött bűnöket szokott vala az császárnak megmondani, és ő vádolásának miatta sok emberek vesznek vala el. És vala a városiban némi­nemű kovács, Focus nevő, ki az napon mivelkedék, mint egyéb napokban. És egyszer, mikor ő ágyában feküdnék, legottan gondolja vala, mi­képpen ez bálványnak ő vá­dolása miá sok emberek hal­nak volna meg. És holdval íelkele, az bálványhoz me­ne, monda neki: „ö te go­nosz bálvány, te vádolásod­nak miatta sokak vettetnek halálra. Én Uramra mon­dom, hogy ha te engem be- vádolandsz, bezzeg ottan a te fejedet betöröm!” És az kovács kezében vitt vala egy verőt és azzal fenyegeti va­la, hogy betörné agyát. Eze­ket megmondván, el-haza- méne. Elő órán az császár, miként szokta vala, ő köve- tit az bálványhoz, elbocsátá, hogy megkérdenéjék, ha va­lakit az törvényt megszegték volna. És mikoron az bál­ványhoz mentek volna, és az császárnak akaratját meg­mondották volna, monda az bálvány: „Atyámfiái, emeljé­tek fel szemeteket és lássá­tok, melyek írván vannak én homlokomon.” Mert im­már nem mer vála szólni. És azok, mikoron felemelték volna szemeket, láták az ő homlokán ezeket, hogy „idők változnak, emberek kiseb­bülnek és kik igazat mond­nak, törött fejek lészen. Menjetek el, és uratoknak izenjétek, melyeket láttatok és olvastátok.” Az követek elmenének, és uroknak mind ezenképpen megmondák is. Az császár, hogy azt hallotta volna, mondá az ő vitézinek, hogy felfegyverkedvén az bálványhoz mennének, é® ha valaki az bálvány ellen mon­dott volna, kezei és lábai megkötözvén neki vinnélek. Az vitézek a bálványhoz mé­nének, mondván: „Kelleme. tes (=kell) császárnak, hogy megmutassad és megmond­jad, kik az törvényt meg­szegték volna.” Monda az bálvány: „Focus kovácsot fogjátok meg, mert ő min­dennap törvényt szeg, és én­nekem nagy bosszút tett.” És őtet ottan megfogák, és az császár eleiben vivék. És monda neki az császár: „Atyámfia, mi az, mit hozjád (=rólad) hallok, mire hogy az szerzett törvényt megtö­röd?” És ő mondá az csá­szárnak: „Uram,-én az tör­vényt semmiképpen meg nem tarthatom, mert min­dennapon kell énnekem nyolc pénzt lelnem. És azo­kat nem lelhetem munka nélkül, azért az törvényt én nem tarthatom meg.” Mon­da neki az császár: „És mi­re kell az nyolc pénz?” Ki monda neki: „Mert eszten­dőnként mindennapon tarto­zom adnom két pénzt, kit gyermekségembe kölcsön vöt- tem volt, és adok kettőt köl­csön, és kettőt elvesztek, és kettőt elköltők.” Monda az császár őneki: „Mondjad meg énnekem nyilvábban ez pénzeknek értelmét!” Mon­da Focus kovács: „Uram, hallgass meg engemet. Két pénzt mindennapon tartozom adnom én atyámnak, mert mikoron én volnék kisded, én atyám énreám minden­napon két pénzt költött És ma az én atyám nyomorú­ságban és szegénységben tet­tetett. Azért oka adja, hogy én is könyörüljek szegény­ségében őrajta, és azért min­dennapon két pénzt adok őneki. Annakutáina két pénzt esmég adok és fiamnak köl­csön, ki immár tanusághely- re megyen, annakokáért, hogy én nyomorúságban -és szegénységben esendem, mint az én atyám, énnekem az két pénzt megadja, mi­képpen én adtam és atyám­nak. Két pénzt kegyiglen (=pediglen) mindennapon elvesztek, én feleségemre költvén, mert nékem min­denkoron ellenem rugódozó és ellenem járó és szabad akaratú. És ez háromért akármit én neki adjak is, el­vesztem. És még két pénzt én magamra is költők min­dennapon ételre és venerék. re.* És ennél különben egy napon is nem lehetek, hanem szünetlen munkálkodnoni kell, kiből ez felül mondott pénzeket meg kell lelnem. Azért immár, császár, hallot­tad az én naponkéd (=na- . punként) való munkálkodá­somat, adj igaz ítéletet!” Monda az császár: „Focus, elég bölcsen feleiéi. Menj és mátul fogva mindenkoron munkálkodjál!” Ennekutána hamar meghala az császár, és Focus kovács ő bölcsessé­géért mindenektül választaték császárrá. Ki nagy bölcses­séggel bírja vala az császár­ságot, kinek is halála után hol az császároknak képüket felírják, ő képét is köztük felirák és ő feje fölött böl­csességéért az nyolc pénzt. (1529—1531) ' (Folytatjuk) A debreceni Csokonai Szín­ház operatársulata hétfőn mutatta be táblás ház előtt Egerben Erkel Bánk bánját. Bánk bán, a középkori Magyarország nagyura, a ki­rály után következő közjogi méltóság megöli a királynét, mert erre ösztökéli őt az el­szenvedett egyéni sérelem, s a köz baja, amiről Tiborc beszél. A végzet és a veszte­sek megbékélése ugyan befe­jezi ezt a tragédiát a színpa­don, de a gondolatok, ami­ket Katona- József fogalma­zott meg, Erkel „tett át zené­be,” vallanak, nemcsak a középkori 1213-as év Ma­gyarországáról, de a reform­kor és az 1849 utáni Ma­gyarország lelkiállapotáról is. Ezt a Bánk bánt fogadta Egerben telt ház. Ami any- nyit is jelent, hogy a zenés színiház, jelesül az opera iránt komoly igény él az eg­ri közönségben, jól tudja, hogy ezen az igencsak kis­méretű egri színpadon a nagy operai tömegjelenetek egyszerűen megrendezhetetle- nek. így a művészeknek el­sősorban arra kell gondol- niok, hogy a látvány hatá­sát azzal a belső tartalom­mal oldják meg, erősítsék fel, amely a jó alakításokból árad. A debreceni operisták érezték is a közönségnek ezt az igényét. A rendező Ker­tész Gyulának a színpadi térből adódó gondjait nagy- nagy fegyelmezettséggel enyhítették: a báli jelenet­ben, vagy a harmadik fel­vonás nagy felvonulásábari mintaszerűen csináltak a szükségből erényt; a gyász­nak tompa pompája így, tö­mörítetten azt a nyomasztó többlethatást okozta, amit egy levegősebb színpadkép­ben talán nem találtunk vol­na ennyire tragikusnak. összeszokott énekesi gárda szólalt meg ezúttal is az Erkel-operában. Bánk bánt Horváth József énekelte. A „Hazám, hazám”-at meg kellett ismételnie. Ez az is­métlés azonban a fenkölt ér­zéseket ébresztő dallamnak, a szövegnek is szólt, mert a mai színházi gyakorlatban és általános légkörben ezeket az érzelmi, szellemi tájakat ritkán idézik. Marsay Magda Melindája finom szövésű lí­ra, érett asszonyi egyénisé­gét a Tisza-parti jelenetben vallotta meg igazán. Tas Il­dikó Gertrudja markáns, a zsarnokot elhihető kemény­séggel vitázott Bánkkal. Amikor Ottónak segített Me­linda behálózásában, nem volt benne semmi simulé­konyság, esetleg királyi fen­ség. Kecskés Tamás Ottója csak énekelt, nem is rosz- szul, de a szerelmes férfit nem hitette el. Tiborcot Vi­rágos Mihály Liszt-díjas énekelte. A szerep távol áll ettől a hangtól és énekes­egyéniségtől. . Petur bánt Gazsó János 'jól szólaltatta meg. Tréfás György Bibe. rachja karakterisztikus ala­kításnak tűnt. II. Endrét Kertész Tamás játszotta: a helyén volt játékban és hangban egyaránt. Greguás Ildikó jelmezei Fehér Mik­lós jelzésszerű díszletei kö­zött is kitűnően hatottak. Barkóczy Sándor koreográ­fiája a. zsebkendőnyi térség­ben is jól érvényesült Az előadást Tarnay György vezényelte. A zenedráma 1L raibb részleteit mintha az egri színház meghittebb lég­körére hangolta volna át, okos és jó ráérzéssel. Farkas András

Next

/
Thumbnails
Contents