Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-15 / 112. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. május 15., szombat • MÜVÉSZETÉS IRODALOM

székel a Budapesti Kórus, a Budapesti Madrigál Kórus, és itt működik a Rádió és a Televízió kihelyezett stúdiója, amelyek egyenes, élő közvetítéseket tesznek lehetővé, az épület falai között megrendezett hangversenyekről, előadásokról, kongresszusokról és egyéb eseményekről. Mellettük a Hanglemezgyártó Vállalat szigetelt falú hangstúdiója. Itt készülnek azok a komoly- és könnyűzenei felvételek, melyeket aztán a dorogi lemezgyárban préselnek a fekete korongra.

Mit lát mindebből a nagy- közönség? Elsősorban a 630 személyes hangversenytermet és a 198 nézőt befogadó kamaratermet. A hangverseny- termet — melyhez próbatermek, öltözők, műszaki helyiségek, sőt orvosi rendelők is csatlakoznak —, időnként a legkülönbözőbb- célokra veszik igénybe, prózai nyelven: kibérelik. Például: divatbemutatók, bálok, kongresszusok, kiállítások rendezésére. A kamarateremben újábban rendszeresen tartanak szinházi előadásokat. Itt kerülnek a közönség elé a Játékszín stúdióprodukciói, szombat és vasárnap éjszakánként pedig a Magyar Filmgyártó Vállalat társulata lép fel, most Jancsó Miklós rendezésében, a Dra- kula című produkcióval.

A bérlők helyiségenként és célonként változó összegű terembért fizetnek a Vigadó vezérigazgatóságának, és ezért teljes „kiszolgálást” kapnak: fűtést, világítást,

technikai személyzetet, takarítást, jegyszedőket, portásokat, telefonkezelőket, és minden mást, amire szükség van. Az árak? Szolidak. Csak néhány példa. A nagyterem órabére 4077 forint, ha hangverseny zajlik a falai között. A bálok már drágábbak: óránként 7002 forintot kell leszurkolni a gyönyörű környezet igénybevételéért. A kamaraterem órabére ennél persze jóval szerényebb, mindössze 1179 forint.

Beszéljünk a gondokról is. Elsősorban arról, hogy az újjáépített hangversenyteremben bizony hosszú ideig baj volt az akusztikával. Most már minderről szerencsére múlt időben beszélhetünk : a hangversenydobogó átalakításával, a különféle hangszóró és hangelnyelő alkalmatosságok elhelyezésével ezt a problémát csaknem teljes egészében sjkerült megoldani.

Ám továbbra is folyik a vita az Országos Rendező Irodával, melynek pénzügyi szakemberei drágállják a termek órabérét, ezért nem hajlandók az épületben könnyűzenei produkciókat bemutatni. Az órabér valóban kevesebb is lehetne, feltéve, ha az épület jobban „ki lenne használva”. Magyarán: ha a különböző helyiségeket, a hangverseny- teremtől a próbaszobákig rendszeresebben használnák, úgy az egy órára eső üzemköltség is csökkenne. Jelenleg azonban a hangverseny- terem olykor napokig üresen áll, és a kamarateremben is csak heti három-négy alkalommal rendeznek előadásokat.

Rigó László, a Vigadó újonnan kinevezett igazgatója szerint a kihasználtság ugrásszerűen növekedne, ha a Vigadó üzemigazgatósága

saját műsorrendezési jogot és lehetőséget kapna. Az erre vonatkozó javaslat jelenleg a Művelődési Minisztérium illetékesei előtt fekszik.

A döntésre még várni kell, mert ebbe több más felettes szervnek, így a Pénzügyminisztériumnak is beleszólása van. De az előjelek kedvezőek, s az igazgatónak már íróasztalában tornyosulnak a tervek, melyek — a saját rendezői jog elnyerése esetén — szinte gombnyomásra megvalósulhatnak. így például a két előadóteremben olyan „hiánycikkek” kaphatnának otthont, mint könnyűzenei előadóestek, kamarabalettek, vidám esztrádmű- sorok, sőt revüprodukciók. Az lenne az igazi — vélekednek a Vigadó vezetői —, ha a nagy hangversenyterem és a kamaraterem minden este megtelne közönséggel. A saját rendezvények belépőjegyeinek árából több ^komolyzenei hangversenyt is lehetne tartani, mindenki által megfizethető belépőjegyekkel. A nyereség így nem csupán könyvelési tétel lenne, hanem hozzájárulna a hazai zenei élet további fejlesztéséhez. S Virág György gazdasági igazgató sem kapna a szívéhez, amikor eléje teszik az évi 11 millió forintos gáz- és villanyszámlát ...

Garai Tamás

neked szánt szerepet e misztériumban, amelyet szavaid „mű- velet”-té silányítottak, életed minden napját bearanyozza a szép. Ne szólj közbe, mert egy-két mondat erejéig most hozzád kell törpülnöm. Fütyülök az orvostudomány mai állására. Egyszeri alkalommal boldoggá tudom tenni azt az egyetlen nőt. És ehhez az ágy, amelyen fekszem, nem alkalmatlanabb, mint a többi. Teljesen mellékes körülmény, hogy ez a heverő alkalmatosság itt van-e vagy máshol.

Artúr szomorúságba süppedt.

A monitorra szögezve szemét azt mondta, hogy ha én csavartam meg az orrát, attól mindig eleredt a vére, de neki most az fáj, hogy gyávasággal vádolom. Testi adottságai, meg az általunk belesulykolt kisebbrendűségi érzés esélytelenítet- te arra, hogy nap mint nap bátorkodjék, de ha még emlékszem, volt egy matekóra., amikor ő is bátor volt; aminek jutalmaként éppen én, az osztály legerősebbje állottam mellé. Még a szavaimra is emlékszik: „aki Artúrt ezután csúfolni, vagy bántani merészeli, velem gyűlik meg a baja,” Köpjem szembe, ha nem így volt.

— Artúr, a pontosan idézett szöveg nem zárja ki egy adott szituáció ellentétes értelmezését. Igaz, hogy hiába üvöltözött Pápay tanár úr, te .tagadtad a nyilvánvaló tényt, hogy mind a negyvenen a te dolgozatfüzetedből puskáztunk. Azt a ravasz példát — amelyet szerintem Pápay tanár úr is puskázott valahonnan — csak te, a testnevelés kivételével minden tantárgyban kitűnő oldhatta meg úgy, ahogy megoldottad: hibátlanul és szellemesen. Mi, bunkók, fel sem fogtuk, hogy mit másolunk a franciakockás füzetbe. Amikor Pápay tanár út két közepes erejű pofont rakott alig pelyhedző arcodra, hogy beismerésre bírjon, te azonnal felmérted, hogy nincs veszítenivalód. Egy diák, aki többet tud, mint a tanár, megfenyíthető, de a „jeles” osztályzat dicsfényétől megfoszt- hatatlan. Ha azonban megtörik, akkor a két pofon hússzorosát kapja, mindenkitől egyet, akit beköpött. Te, Túró, a könnyebbik ellenállás irányába mozogtál, amikor elhitetted velünk, hogy bátor vagy. Tévedésből vettelek a védőszárnyaim alá. Sose bocsátom meg magamnak. Az idő távlatában nézve, azt is bátorkodom feltételezni, hogy előre megfontolt szándékkal — tekintélyed megszilárdítására, hírneved öregbítésére — voltál velünk, s tündököltél ellenünk.

Artúr bizonyára aggasztónak minősítette volna a saját tes^ ti és lelki állapotát, ha rákapcsolja magát egy monitorra. Múltját ócsárló besziélyemet úgy véleményezte, hogy „ördögi, agyafúrt szócsavarás: szofisztika,” Azért taposom, dögönyö- zöm őt, azért mocskolom közös múltunkat, hogy az ellenállását megtörjem. Fölöslegesen strapálom magamat, de míg a monitor nem mutat veszélyt, engedélyezi, hogy folytassam az élve boncolást, ha már elkezdtem.

— Hát akkor mondanám talán a „habtajtékos folyó árját.” Ezt meg a rámázolt szóvirágokat.Jü kell mosni a nekrológból, mert a folyó vízállása igencsak alacsony volt, amikor leszánkóztál az agyagc* parton, tönkretéve a pepita nadrágodat. Ahogy fejest ugrottam utánad, belefúródtam az iszapba. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a nyakamat törjem, míg te úgy szétterültél a víz felszínén, mint húslevesen a zsírkarika. Ha van egy parányi lélekjelenléted, a saját lúdtalpadon is partra mászhattál volna, miközben én megfulladok.

— Elég — szólott Artúr.

— Neked-e vagy a monitornak? — gyötörtem tovább. Ha nem. aggódik úgy értem gépember meg egy embergép, már múlt időben beszélnénk arról, amiről még mindig csak jövő időben beszélünk.

— Elég — szólott ismét Artúr. Bár örömmel illegetné magát a „bátor ember vagyok” szerepben, köti az orvosi eskü. A saját megdicsőülése árán sem engedi, hogy itt megtörténjék az.

— önmagad ismétled, Artúr. Kétes hitelű a jóslat, hogy meghalok közben, de a pokol.tűz bizonyosság számomra, ha ígéretem teljesítetlen marad. Meg meméd-e kondftani vagy csak hallgatni is a lélekharangot, gazfickó, ha a te pipogya- ságod juttat a gyehennára?

Szavaim korbácsütéseit Artúr leszegett fejjel tűrte. Azt gondolta, hogy majd csak elfáradok egyszer. Nem spekulált rosszul. Az utolsó szónál nyelvem a szájam padlásához tapadt.

Akkor egy jajdulással felérő sóhajtást hallottunk.

Csutka Rozi nézett ránk a szoba legsötétebb sarkából.

Anyaszült meztelen volt.

Pőresége azt sugározta felénk, hogy ragaszkodik anyaságához. És eljött az utolsó pillanat, amikor még beléphet jussáért az asztali lámpa fénykörébe. Látomás-lényének közeledte minden szónál meggyőzőbb volt Artúrt lesújtotta, engem meg újjáélesztett. Felindulásomat azonban a monitor már nem rögzíthette, mert Artúr egy olyan „verve vagyok” mozdulat után gyorsan kiszabadított a kábelek gubancából. Kiment a folyosóra bátorkodni, s bennünket óvni, hogy ránk ne nyisson véletlenül az éjszakás nővér, míg az ősi misztérium szentségét lihegjük: amíg annak rendjéhez illeszkedve és alázkodva átörökítem magamat, hogy halálom után is éljek.

Sükösd Mihály: A törvénytevő

Éppen Sükösd Mihálytói tudom, hogy van „egy jelentékeny regény,” amit egy bizonyos Michael Shukodow írt, „non-fictian regény (tényregény, dokumentum regény) egyebek mellett egy hippikommunáról.” (Hdppivilág. Bp. 1979.) Ez az információ azért fontos, mert a Shukodow-mű címe is A törvénytevő; s mivel Sükösd hosszú részleteket szó szerint, illetve kis változtatással, a nevek magyarra „fordításával” idéz belőle saját non-fiction regényében, kockázat nélkül megállapítható, hogy a szándékos önleleplezésben üzenet rejlik. A műfaj és a problémák hasonlóságára való utalás mellett az üzenet tartalmi része talán így fogalmazható meg: a társadalmi cselekvésnek sehol nem alternatívája a kívülállás. Kívülállóként élni nem jélent egyet a forradalmisággal, „bentlakóként” élni nem jelent egyet a konformizmussal.

Sükösd Mihály regényében a „bentlakó” Méliusz János osztályvezető bíró, aki értelmiségi létét úgy akarja egyeztetni hivatalnoki státusával, hogy döntéseit nem csupán bíróként, hanem személyes résztvevőként is át kívánja élni. Erre múltja, emlékei, felelősségtudata készteti, állása nem. Állása szerint csupán része egy gépezetnek, amelynek nem az emberre, nem az értelmiségire, hanem a feladatát teljesítő beosztottra van szüksége. Méliusz János számára ez a kettősség egybemosódik a regényben, nem jelent konfliktushelyzetet az adott esetben sem, amikor néhány fiatalember izgatási ügyében kell véleményt formálni és vád alá helyezésüket vagy felmentésüket indítványozni. Ellentmondásos helyzete végül sem tisztázódik: bíróként fog dönteni, mégis elsődlegesen nemzedéki kérdésként tudja megfogalmazni a fiatalok non- konformizmusát, tagadó magatartásukat, az elfogadott értékek elvetését, a reális lehetőségek felismerésére való képtelenségüket. Szeretné megérteni vélekedésüket, kívülállásukat, cselekedeteiket, de szándékából csak arra futja, hogy történelmi előzményeket és személyes t indítékokat lásson meg és mérlegeljen, arra már nem, hogy 'feltárja azokat a társadalmi okokat, amelyek kiváltották, vagy kiválthatják azt az életformát, amelyet a regény másik központi alakja. Berzi Jakab képvisel.

Berzi Jakab és társai úgy érzik (joggal vagy jog nélkül?), hogy életükből hiányoznak az értékek, a közösségek, hiányzik az igazi tett lehetősége és az érték- és közösségteremtésre tett kísérleteiket a hatalom adminisztratív-rendőri eszközökkel meghiúsítja. Ezért a vezér, tagadásának tízparancsolatában, tíz tagadó formában megfogalmazott tézisben egyenlőséget, oktatási reformot, gyakorlati bírálatot és cselekvést, radikális felháborodást stb. követelve ostorozza a „kettősen könyvelő,” a konszolidációba besimuló értelmiséget, akik tízhúsz évvel ezelőtti egyéniségüket feladva „elárulták magukat.” ö maga is elismeri, hogy véleményalkotásában „alapvetően igazságtalan, mert gátlástalanul abszolutizál,” de ezt a magatartást tisztességesebbnek tartja annál, amit tapasztalt. Tapasztalatait így fogalmazza meg: „... nem azt mondják, amit gondolnak, nem azt írják le, amit mondanak, félre- hajtott fejjel, az álságos indulat és a hamis önfegyelem hullámhosszain fejtik ki egyenkénti magamentésüket." Megállapításai lehetnek torzak, hamisaik, sértők, mégis figyelemreméltóak, mert jelenlevő ellentmondáisokra hívják fel a figyelmet, mert megoldatlan, félretolt; megmagyarázott, eltussolt vagy tabuként kezelt kérdéseket villantanak fel. Igaz, ehhez hozzákeveredik egy jókora adag az újbalöldali ideológiákból, az ellenkultúra eszmehordalékából, amelyek azonban — úgy érzem — inkább a jól tájékozott regényíró ismeretei, mintsem egy peremre szorult értelmiségi, egy lebegő egzisztencia nézetei. Vagy éppen azt példázzák, hogy az ilyen helyzetbe kényszerített entelléktüel törvényszerűen találkozik és azonosul ilyen elméletekkel?

Berzi Jakab útjának megismerése közben elmélyül Méliusz bíró gondolkodása. Noha bíróként soha nem az érdekli, miben volt igazuk a fiataloknak, hanem azt mérlegeli, tetteik milyen viszonyban vannak a büntető törvénykönyv cikkelyeivel, noha értelmiségiként is csak korlátozott módon képes az okok feltárására, mégis fontos, következtetésekhez tudott eljutni. Idézem: „Elszégyellheti magát a társadalom, gondolom, bírói asztalomra könyökölve, ha nem hallgatja meg utánpótlásának bírálatát, ha elhessenti, mert az általuk illendőnek ítéltnél zajosabban és gorombábban nyilvánítanak véleményt azok, akik nem értik egyezményes hagyományainkat, elutasítják hazugságnak ítélt javító toldásainkat, visszavonásainkat."

E következtetéssel Méliusz bíró jelentős lépést tett saját, megfogalmazatlan dilemmájának megértése és Berzi Jakab rosszul megfogalmazott alternatívájának megoldása irányába Aztán a törvénytevő, úgymond, meghosszabbítja a képzeletét és elgondolja, milyen reális lehetőségek vannak egy olyan program megvalósítására, amilyent Jakab vezér megfogalmazott. Bár a regény ezen részei sem tartalmilag, sem megformálásukban nem térnek el a többitől, hangvételével, stílusával, nyelvével jól illeszkednek a regény szövetébe, valójában nem Méliusz bíró hosszabbítja meg a képzeletét, hanem helyette Sükösd Mihály erősíti fel emlékezését és ír le feltételes helyzetet és jövő időt imitálva olyan eseményeket, amelyek a múltban és valóságos helyszíneken megtörténtek. Egy kisvárosi leánykollégium elfoglalása egy őszön a hetvenes évek közepén, vagy nemzeti ünnepünk szabványostól eltérő „megünneplése” Budapesten: közismert esetek, igaz, nem írta meg a napi sajtó. De hát kis ország vagyunk! Szintén nem a képzelet szülötte Lin császár földi birodalmának karikatúraszerű megrajzolása, hiszen a régibb és újabb keletű személyi kultuszok fájdalmas és nevetséges képét láthatjuk benne. Végül itt van a fentebb említett idézet a Shuko- dow-regényből: o kommuna leírása, amely a hippiközösségekről készült* És éppen ezzel érhetjük tetten az író szándékát, ez vezet el a dolog megértéséhez: itt ütközik a kívülállás elmélete a gyakorlattal, itt igazolódik, éppen a valós múltbeli kísérletek alapján és ezért még nagyobb erővel, hogy Berzi Jakab útja járhatatlan út, nem is út. Hiszen „mesternek lenni nehezebb mint tanítványnak, ellátott bentlakóként szembeszegülni könnyebb, mint lemondó kívülállóként érvényes ellenpéldát teremteni?

Ezért nem tét nélküli Méliusz bíró számára a döntés, ezért nem megalkuvó Sükösd végkövetkeztetése, ezért kell Méliusz bírót boldognak elképzelnünk. Nem létezik választás — emlékeztetve a regény mottójára — Middlesex és Utópia között. Middlesex és Utópia nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Legyen jelen Utópia Middlesexben, Middlesex menjen Utópiába. Utópiába viszont csak úgy lehet elérni, ha „Middlesex minden bentlakója derekasan gyalogol,” ha az osztályvezető bírók és a Berzi Jakabok „összeigazítják lépteiket.”

(Magvető, 1981.)

Törőcsik Miklós

A homlokzat szoborcsoportja

(MTI Fotó és Hauer Lajos felvételei — KSj