Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. május 15., szombat A hires gesztenye-fasor, amely Recsktől Parádfflrdőig szegélyezi az utat Gyógyulást, pihenést egyaránt szolgál a pa. Az ősi huták helyén ma már százezres nagy. rádfürdői SZOT-üdülő és gyógyintézet. ságrendben készülnek a csiszolt ólomkris(Fotó: Perl Márton) tály és festett üvegtárgyak. A tisztiorvos kincsre lel Parádi történelmi mozaik Korabeli kép: Így palackozták a gyógyvizet a XIX. század végén Heves megye talán legszebb részén fekszik Párád. A Kékes sokszor ködellő csúcsának tövében, erdők lomb- tengerében, hegyvonulatok oltalmában búvik meg. A természet itt minden évszakban 'bőkezű a lakossághoz, az ide látogatókhoz, ősszel a fák ezerszínű köntöst öltenek, az egyre metszőbbé váló szélben, télen vakítóan fehér bundába burkolódznak, s ebből csak a fenyők tűujjai villannak ki, tavasszal szív- melengetőek a friss hajtások, nyaranta a hűvös, az idegnyugtató csend sátrát vonják felénk a lombkoronák. o Valószínűleg őseink is jól érezhették magukat errefelé, felüdülhettek itt. Épp ezért ellentmondásnak tűnik, hogy a település Mohács előtti történetéről mélyen hallgat, nak a különböző források. Talán azért, mert ami kellemes, azt féltett emlékként őrizzük, s a legszívesebben mit se szólunk róla, annyira belső, annyira magánügyünk. A bajban viszont) — ez is ősi vonásunk — megértő társakat, együttérző közönséget keresünk. Persze az is lehet, hogy a zord idők viharában elvesztek azok az iratok, amelyek részletesen tájékoztathattak volna bennünket Az viszont biztos, hogy 1549-ben a Perényiek használják, bár Országh Kristóf tulajdona Debrő várának lerombolása után az ónodi erősséghez tartozik. 1575-ben Ungnád Kristóf egri várkapitány veszi zálogba, aztán — 1603-ban a pénzesi, a ké* sőbb erdélyi fejedelemmé váló Rákóczi Zsigmond vásárolja meg, s ez a família birtokolja mintegy száz esztendeig. 1676-ban Erdődy Györgyné, Rákóczi Erzsébet a falu egy részének birtokosa, a másik pedig Rákóczi Ferencé, a majdani szabadságharcos vezéré és testvéréé, Júliáé. 1687 bajok sorát hozza. Az Eger visszafoglalásáért vívott harcok megriasztják az ittenieket, s aki csak teheti, menekül, s a kevésbé veszélyeztetett Nyírségbe bujdosik. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a fegyverzaj korábban mindig csak vért és pusztulást követelt, szült, Erdődyné halála után a két Rákóczi- árva örököl, Júliát akkor már Aspremont-Reckheim Ferdinándnénak hívják. A vesztes küzdelem után a vezér birtokait elorozza a kincstár, de húga jogait nem sérti. 1740—41-ben a gyara-' podó Grassalkovich Antal terjeszkedik errefelé, ő vesz meg minden földet. Ezután — egészen 1841-ig ebben- a családiban öröklődik a tetemes vagyon. Utánuk a hajdani bérlő, a megtollasodott gróf Károlyi György következik, aki 1847-ben megveszi a határt. Ettől kezdve ez a família regnál sok-sok ezer ember felett. o A vezérlő fejedelem ezernyi teendője mellett előrelátó iparszervező is volt. Erre utal az is, hogy a Somhegy alatt 1708-ban üveghutát létesít, s ez — bár adódtak közben kisebb megszakítások — egészen az 1770-es esztendőkig a régi helyén üzemel. 1767 újabb állomás: ekkortól Üjhután is laknak harmincegyen. 1776 táján a hutát ide, azaz a mai Parádsasvárra telepítik. A fejlődés következő állomása 1763: a megye agilis és tehetséges tisztiorvos sa, Markhot Ferenc a Fehér- kőhely déli lábánál — a jelenlegi fürdőtelep szomszédjában — timsótartalmú ásványvízre lel. A bravúros ügyességű, a művésznek is rendkívüli Fazola Henrik a Vörösvárhegyben bukkan ércbányákra. 1778-ban lépnek az okos és módos egri görög- rác kereskedők. Keresztelő Szent János nevét viselő 'bányatársulatuk itt indítja meg az ország első tims ógyárát. Ugyanebben az időpontban, mintegy erre alapozva jött létre a timsófürdő. 1795-ben az egyik Orczy-íöldbirtokos felfigyelt az .Idegenforgalmi” és üdülési lehetőségekre, s igyekezett kiaknázni azokat. Persze a maga szerény módján, kissé bizonytalankodva. Mindenesetre a már jelzett gyár mellett négy kamrás és nyolckádas fürdőházat és szálláshelyiséget épített. Kezdetnek ez is útmutató jellegű volt. Arra is rájöttek, célszerűbb az erősen maró timsólúg helyett az üzem víztartályából facsöveken elvezetett vizet felforralni, s szükség szerint hígítani. Aztán jött egy lelkes tudós, Kitaibel Pál, aki 1797- ben precízen megvizsgálta^ elemezte a parádi gyógyvizet, s cikkeivel népszerűsítette azt, felkeltve iránta az egyre erősödő érdeklődést. 1813-ban megszűnt az ipari jellegű tevékenység, ám divatos lett a fürdés. 1827— 29 között nagymérvű építkezés bontakozott ki itt és a kénes forrás környékén. Szállodák sorát emelték, tulajdonképpen ekkor létesült a ma annyira közkedvelt és látogatott, oly sok ember számára gyógyulást nyújtó Pa- rádfürdő. A Kaán Sámuel és Ullmann Móric bérlők által építtetett — a ránk maradt Türk—Kollmann-féle metszeten ábrázolt — U- alakú, klasszicista stílusú, oszlopos fürdőből napjainkban már semmi sem látható. A jelenlegi SZOT-szanatórium valaha egyemeletes magját 1870 körül tervezte és kiviteleztet- te Ybl Miklós. Idővel ezt még egy szinttel toldották meg, s újabb szárnyakkal bővítették o • Sasvár nevezetessége a volt Károlyi-kastély, amelynek L formájú, romantikus, földszintes traktusát 1872- ben ugyancsak Ybl készítette. Emeletes rizalitja és kétemeletes, németreneszánsz stílusú szárnya szintén az ő műve, persze későbbről, 1885- ből. Egyetlen igazi híresség élt itt, egy nemes lelkű, egy másokért minden áldozatra kész, arisztokrata származását, osztályát Is megtagadó tiszta egyéniség: Károlyi Mihály, hazánk első köztársasági elnöke, akit a mágnások csak „bolond grófnak” tituláltak, aki oly sok keserű csalódás után is tudta: hoi a helye. Aki eszmei fejlődésének útján többször megtorpanhatott, de vissza nem lépett soha, hanem folyvást előbbre haladt, aki nemcsak beszélt a földosztásról, hanem maga is példát mutatott arra. Felesége kétkötetes memoárjából tudjuk, hogy idegenkedett éttől a hatalmas, ettől a fényűző épülettől, ahol minden öröklött, s nem munka révén szerzett gazdagsághoz juttatta. Az írónő így utal erre az alapérzésire: „A legjobb az volt, amikor Mihály eljöhetett hozzám Párádra. Szerettem Párádat, mert csak ott lehettünk kettesben. Szerettem Párádat minden évszakban, de különösen Ő6sizel, amikor mór rövidültek a nappalok, korán összehúztuk a függönyöket, és a kandallókban lobogott a tűz. Maga a házunk — elég köznapi tizen, kilencedik századi épület, — a völggyel szemben fekvő kis fennsíkon állott, s azokra a lejtőkre nézett, amelyekre a bükkfákat Mihály ültette. Erkélyünkről elláttunk a Kékesre, a Mátra legmagasabb csúcsára... Nagy szomorúságomra Mihály nemigen szerette Parádot; ő inkább Fóthoiz ragaszkodott, ahol fölnevelkedett, és amely közelebb volt Pesthez.,, teljesen urbánus volt... Rendkívüli módon untatták a gazdasággal kapcsolatos ügyek, a lovak, az intézők, a vadászatok: nem is maradt soha túl sokáig Párádon." Mégis, itt minden rá emlékeztet, mindannyiunk jövőjéért is lobogó életére, s nemesveretű példamutatására. Arra a „bolond grófira”, aki az igazak közül is kimagaslott egy fejjel. Pécsi István A liliputi üvegváros napfényre feltárt ablakai alatt a kWltetésre váró palánták sokasága (Fotó: Perl Márton) AZ A SÁRGA LADA „Édes” irigyeltek Dinnyetermelés az életük. Ural és rabszolgái is egyben a finom gyümölcsnek. Most, a mun. ka dandárjában Inkább csak az utóbbi látszik Az égiek jóvoltából — értve ezen a hűvös időket — sikerült rejtekhelyükön meglesnünk messze vidéken híres, errefelé pedig gyerekek és felnőttek által egyaránt irigyelt embereket. Valahol Alatka és Boconád között akadtunk rájuk, éppen „kirepülés” előtt, és annyit már előre elárulhatunk, hogy a gyerekek úgy irigylik őket, mint például a cukrászokat, a felnőttek pedig... De itt már nem olyan egyszerű a hasonlat, mert ahány irigykedés, annyiféle akad. Az irigyelt asszony — Kerek Istvánná a neve — férjével együtt keményen dolgozik a végre nekihevült déli napsütésben, hajlong, speciális rendeltetésű, egymáshoz nyeregtetőt képezve idomuló ablakokat nyit ki az alacsony kis házikón, amelynek mellesleg „melegház" vagy „üvegház” a neve. Az ablakok alulról fölfelé nyílnak, s ha az ember azt akarja, hogy nyitva is maradjanak, valamennyit szép sorjában fel kell támasztani. Jelen esetben is erről van szó. A férj — gyéíülő szőke hajú férfi, éppen ellentétje kreolos arcú, fekete hajú feleségének, sűrű verejtéket gyöngyöző homlokkal figyeli, hogyan képes egyszerre az asszony rendben dolgozni, meg idegenekkel társalogni. Pedig a helyzet ez, és éppenséggel még csak boszorkányságnak sem tűnik. Az efféle látványhoz nem szokottak számára talán inkább meseszerű lehet, amint a nap gyémántfényét vakítóan tükröző, talán hát térdmagasságú építmények között óriásoknak tűnő emberek szorgoskodnak mindenütt ebben a kis liliputi hangulatot idéző faluban, ahol a „Guliver”-házaspárok önmagukban az urak és a rabszolgák, gazdák és cselédek egy személyben. Ha nem is szó szerint, de valahogy így indul a szó Kerek Istvánnéval, és az ő válasza: — Igen, azt lehet mondani. Az ember, ha beleszokik, biztosan rabja marad. — A nők is? — Láthatják — mosolyo- dik el, s derékpihentetésként meghajlított derekát egyenesügeti. — Nálunk, mint nagyon sokaknál mifelénk, házaspárok, családok dolgoznak együtt, így voltak ezzel az én szüleim, és a szüleim szülei is. Valahogy úgy van ez, hogy beleszületik az ember, és azután már nem is lehet abbahagyni. — Ekkora vonzása lenne a pénznek? — Ekkora... De nem any- nyira a pénznek, mint inkább ennek az egésznek ... Nehéz beszélni erről, csak az tudja, aki benne él. Nálunk már az is nagy szó, ha az ember több évet tölt egy helyen, és nekünk ez a mostani már a hatodik alkalom, hogy a tarnamérai tsz-szel szerződtünk. Mert két oldala is van ennek: az egyik az, hogy mindig keresnénk a jobb, a megfelelőbb helyet, másrészről viszont úgy van vele az ember, hogy nem szeret mindig változkodni. Míg beszélgetünk, a napsütés mindinkább nekihevül; körülöttünk több helyen locsolnak, a hosszú, műanyag tömlők végére szerelt nagy locsolórózsákból nagy erővel, szép sugárban árad a zöldellő palántákra a víz. A látvány kellemes a szemnek, s frissít a jó levegő. A sok és sokféle csillogással felvillan a gondolat is: vajon ők mennyit éreznek mindebből, de kérdéssé nem formálódik, talán mert az asszony most újra beszél. — Azelőtt Somogybán voltunk, Pusztakovácsiban, azután meg lent, Csongrád megyében. Ez a mostani már a 13. évünk. — Nem babonások? — Nem. Ebben az a jó, hogy nem tudjuk: hogy sikerül ... — ... a dinnye? — A dinnye, igen. Látják, mennyi dolog van vele? — pedig ez most még nem is a legnehezebb. Ilyenkor inkább csak az, hogy kiültetésig folyton locsolni kell, aztán a kiültetés, az nagyon fárasztó, gondolják csak el, 14 hektárra ez a rengeteg palánta. — Mennyi az a rengeteg? — Van ez százezer-is vagy még több... ugye, apu? — kérdezi a tőle néhány méternyire dolgozó férjétől. — Nem — feleli az ember, —, ez most úgy 70 ezer lehet. — És azután, ha már kiültették? — Egyszer rendesen meg kell kapálni, az gyógyszer a növénynek, azután másodszor is, de az már inkább csak olyan gazolgatás. — És a végén, ha majd beérik ... ? Mennyire számítanak? — Hektáronként 200 mázsa, ennyi a terv, és ha sikerül, az már nagyon jó. — Pénzben ez mit jelent? — A termés 38 százalékára szerződtünk, a többi a termelőszövetkezeté. — Ügy értve, hogy forintban ... — Azt nem lehet tudni... — A kocsik közül az út szélén melyik a maguké.? — Az a sárga Lada. — És otthon, Csányban...? — A gyerek a nagyival. — És a ház? — Most van tető alatt, még be kell pucolni. — Hány szobás? — Négy... — Csak kettő — inti le az ember, majd tréfásan enyhítve a hangját, még hozzáteszi —, még nyakunkba hozod az adót. A csányi dinnyések közül most vagy húsz család ezen a helyen készül a palánták kiültetésére. Vannak köztük hortiak is, és persze vannak, akik a nagy területű termelőszövetkezet más területein — pl. Tarnabodon — dolgoznak keményen, és reménykednek, többnyire megalapozatlanul. Annyi bizonyos: aki ért hozzá, rá nem fizethet, egyik év viszi a másikat, ahogy ők mondják. S mit mondhatnánk Ini, búcsúzásként egyebet, mint hogy legyen ez az év, ami viszi a másikat, a netán következő gyengébbet. B. K-
