Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. április 3., szombat Felszabadulásunk filmeken Jelenet »z Így jöttem című Jancsó-filmből Egy filmkocka az Azonosítás című Lugossy-filmből A bomba találta panoptikum lángokban. Benne egy megszeppent, sírós kisfiú, meg a figurák, ijesztő, félelmetes figurák — nem is olyan régen még élet és halál urai, a Birodalom vezérei... A hőségtől az arcok, vonások mindinkább eltorzulnak. Az anyagnak a tűzzel vívott küzdelmében silánnyá, jelentéktelenné tör- pülnek, olvadoznak, hajdani térdre kényszerítő nagyságuk beleomlik az alattuk maradó viaszpocsolyába... Így mond véleményt egyik, 1945. utáni legelső filmünk, Radványi Géza ma is friss, hatásos alkotása a nem sokkal korábban véget ért háborúról. A Valabbl Európában már csak azért is kiemelkedő produkciója a korszaknak, mert a külföldi sémákkal perlekedve, eredetien, hihető és a témához illő pátosszal festi világát^ .így hirdeti Beethoven zenéjével egy új történelmi periódus nyitányát, nemcsak csavargó , kamaszhősei, de egy egész ország életében. Nem a jelmondatok visszhangzása adja értékét, nem az amúgy is ismert adatok egymás mellé sorolása, sokkal inkább a megélt, nagyon is személyes ízű tapasztalatok feldolgozása, #kos szubjektivizmusa. Szerencséré a felszabadulás témájának filmes megjelenítése a továbbiakban sem igyekezett beérni az úgynevezett háborús film sémáival, bár természetesen akkoriban, az ötvenes években ilyen filmet is forgattak. Radványi örökét hamarosan Máriássy Félix folytatta, aki Karinthy Ferenc regényét, a Budapesti tavaszt adaptálta merészen, igaz emberi drámává tágítva a magyar főváros felszabadulásának históriáját. Egy meglehetőLatabár Kálmán Keleti Márton Fel a fejjel! című filmjéből sen szövevényes, ellentmondásos korszak kispolgárai, katonaszökevényei, üldözöttjei villannak elénk a maguk esendőségében, kiszolgáltatottságukban. Máriássy művének nagy érdeme, hogy éppen a leegyszerűsítések divatja idején, éppen azok ellen, dialektikusán vezeti végig Pintér Zoltánt az eseményeken, hogy meggyőzően bizonyíthassa hőssé válását. A pillanat, amikor vállalja, hogy részt vesz a német lőszeres kocsi felrobbantásában, nem illusztráció egy tézishez, hanem nyilvánvaló következmény. Mostanában meg-megfe- ledkezünk az akkori idők egy másik, ugyancsak hatásos, a maga korában feltűnően nagy sikert elért alkotásáról, Szemes Mihály talán legjobb művéről, az Álba Regiáról, amely azon túl, hogy egy csapásra sztárrá emelté nálunk is Tatjana Szamojlovát, ügyesen példázta az eseményeken kívülállás lehetetlenségét, elsősorban Gábor Miklós póztalanul megformált Hajnal doktorában. A Budapesti tavasz és az Alba Regia abban is rokonok, hogy gyöngéden, szelíden végignyomozzák egy kapcsolat szerelemmé érését, elemzik a történelem és a magánélet oly kusza összefüggéseit... Természetesen nemcsak a drámákban, hanem a többi műfajban is fel-febukkant a felszabadulás megörökítésének a vágya. Még a komédia felnőtteknek képzelt világában is akadtak merész vállalkozók: így készült el például a Fel a fejjel!, amely megpróbálta a régi magyar film nevettető hagyományait a politikusabb mondanivalóval ötvözni. Nó- ti Károly és Szász Péter forgatókönyve, amelyet Keleti Márton rendezett képsorokba, ugyanakkor a tra- gikomikum meghonosítására tett első kísérletek egyike. A Fel a fejjel! legfőbb erénye mégis Latabár Kálmán ezúttal drámai felhangokban is gazdag figurájának megteremtése. Peti bohócék útján csak éyekkel később indított hasonló hangvételű produkciót a filmgyár: A tizedes meg a többiek, ugyancsak Keleti Márton alkotása (Dobozy Imre könyve nyomán), a jellemkomikum eszközeivel operálva mond véleményt a háborús időkről, sok-sok öniróniával demonstrálja egy kis történelmi közösség együvé tartozását. Az évek múlásával, a történelmi perspektíva növekedésével egy időben lehetővé vált, hogy a hazai filmművészet most már érettebben, körültekintőbben pillantson vissza a felszabadulásra. A vissza-visszatérő feldolgozások, értelmezések, sorából különösen figyelemre méltó Jancsó Miklós így jöttem című filmje. Vadász Imre novellájából, Hernádi Gyula forgatókönyve alapján született alkotás egy vakációzó gimnazista és egy vele majdnem egykorú szovjet kiskatona, Kolja barátságáról, arról, hogy a háború még befejezése után is fenyegető rém, hogy a fegyvernyugvás után sem biztos az emberi élet. Lu- gossy László eddigi -talán legjobb, legtömörebb filmje, az Azonosítás sem éri be pusztán egy históriai fordulópont fontosságának hang- súlyozásával, hanem arra tesz kísérletet, hogy nemcsak egy induló élet első mozzanatait vázolja, hanem egy új osztály megszületését, föld- foglalását is, előrevetítve sok mindent a küszöbönálló nagy változásokból. Az Azonosítás azért is kitűnő munka, mert folyamatában szemléli a dolgokat, következtetései ezért érvényesek, dialektikája pontos. Most, amikor minden moziban természetesen sorra megjelennek a felszabadulással foglalkozó filmek, különösen jó tudni, a magyar filmművészet sohasem feledkezett meg történelmi fel- emelkedésünk korszakváltó dátumának fontosságáról, s ami ennél is fontosabb: azokról az emberekről, akiknek ezt köszönhetjük. Nenlihi György Pilinszky János: Harbach 1944 Űjra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketésük osztozik. Viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket, de mindennek csak súlyát érzik. a tájakból a terheket. Csak szomszédjuk esendő testét. mely szinte beléjük tapad, amint eleven rétegekben egymás nyomában ingának. Szilágyi Domokos: Eső összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd megfullad a zaj megfullad a lapuló tábor a hajlott hátú barakkok a földet nézik komoran mint aki* nem érti hogy került Ide mit keres Itt mikor lesz vége — — csordulj haragos eső csordulj végig letarolt koponyánkon csordulj haragos eső csordulj végig pofonokkal szántott arcunkon csordulj haragos eső csorogj le ványadt vállunkon bordáktól csíkos mellkasunkon gyámoltalan gerincünkön csordulj haragos eső áztasd nyöszörgő hasunkat áztasd rajtunk a fagyos simogatású Inget sűrű éhségtől növesztett fájdalmainkat szétmaszatolt emlékeinket áztasd a ragadós álmokat az enyv-izű alázatot — hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd megfullad a zsivaj megfullad a lapuló tábor — — csordulj, haragos eső! villanj, villám! ess! üss! dörögj! vágj! zúzz! szabadíts! A falvak kitérnek előlük és félre állnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva viszafut. Térdig gázolnak botladozva facipőiknek alacsony, sötéten zörrenő zajában, mint láthatatlan avaron. De törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályúkat. Mert fogadásukra már készen, akár egy megnyíló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál. Nagy Lajos: Pincenapló (Részlet) 1944. március 19. óta kettős veszedelem fenyegetett bennünket: a bombázás és a belső emberüldözés. A zsidóknak a maguk összességében, a keresztények közül pedig a jóra- valóknak több félnivalójuk volt az emberüldözéstől. A bombázást valahogyan talán lehetett kerülgetni, annak esetlegességében s rövid tartamában is lehetett hinni, az emberüldözés azonban irgalmatlanná fokozódott, s előle alig lehetett menekülni. * A bombázás veszedelmét magam is másodrendűnek éreztem. Azért mégis megpróbáltam ellene védekezni. Feleségemmel elutaztam szülőfalumba. Innen néhány nap múlva vissza kellett jönnünk, mert azt a hírt olvastuk az újságban, hogy minden zsidónak sárga csillagot kell viselnie, s a feleségem zsidó származású. Amikor kiderült, hogy a keresztények házastársai mentesek a csillagviselés alól, megint leutaztunk falunkba. Többször változtattuk tartózkodásunk helyét, úgy alakult azután a dolog, hogy a háború végét mégiscsak Pesten kell megvárnunk. Pesten éltük át az amerikai és angol gépek súlyos bombázásait. Itt láttuk napról napra a zsidók szorongattatását. Olvastuk a róluk szóló rendeleteket, csaknem minden napra jutott ilyen. Ha másról nem intézkedhettek, akkor a zsidók birtokában levő hordókat követelték, vagy azt tiltották meg, hogy a zsidók mákot vehessenek. Átlátszó volt a játék: az elvadított tömegeknek kellett a mindennapi lelki táplálék. Láttuk, hogy az utcán rendőrök és detektívek vadásztak a csillagos zsidókra. El-elfog- tak egyet-egyet, azzal a hamis váddal, hogy eltakarta a csillagjait. Vitték be a kerületi kapitányságra, onnan estefelé az összegyűjtötte- ket fekete rendőrautókon szállították a tolonc- házba. A toloncházból az internáló táborba, onnan Németországba, a halálba vezetett az út. Látnunk kellett, hogy emberek tudják végezni ezt a munkát, nem tagadják meg az engedelmességet, nem lazsálnak, sőt a vadász szenvedélye lobog bennük. El kellett szenvednem a tökéletes tehetetlenség gyötrelmét. Szellemileg és lelkileg fertőzött környezetben éltünk, én és feleségem, ellentmondás nélkül kellett hallgatnunk a németek győzelmére spekulálók ostoba fecsegését. Olvasnunk kellett a lapokat, hallgatnunk a rádiót és tűrnünk a hazug híreket; győztünk, győzünk és győzni fogunk; itt rugalmasan védekeztünk, ott sikeresen elszakadtunk az ellenségtől, amott az ellenség valamennyi támadása véres kudarcba fulladt. A háború vége mégis közeledett, de lassan. Végzetes lassúsággal, s már ki lehetett számítani, hogy a gonosztevőknek minden gazságuk elkövetésére idejük marad. A nagyszabású bombázások áprilisban kezdődtek. Nappal is, éjjel is gyakran le kellett vonulnunk a pincébe. Megszólalt a sziréna üvöltő hangja, fulladással, darabokra szaggatással, sebek észbontó fájdalmával fenyegetett bennünket. Mi menekültünk el a föld alá, talán azért is, hogy ne halljuk a szirénát. Nappal fogtuk táskánkat, éjjel magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és loholtunk lefelé. Sokan a nyakkendőjüket is megkötötték. Lenn kigyulladt a villany, fényben úszott a pince, én és a feleségem leültünk kártyázni. Legalább nem hallottuk társaink eszmecseréjét, legföljebb összefüggéstelen szavak ütötték meg a fülünket. A szavak közt persze sűrűn ismétlődött: zsidó, zsidó, a zsidók. Én arra iparkodtam figyelni, hogy megérkezik-e lapjaim közé, mondjuk, a tizedik treff. És azt hittem, hogy egy kávéház kártyaszobájában játszom. Egyszer lenn felejtettem az órámat a pincében, le kellett érte mennem. Nem volt támadás, nem szólt a riasztó jeladás, csak úgy önként sétáltam le. Szörnyű volt akkor a pince. Nyomta a homlokomat, a mellemet. Fojtó, sötét, kicsi, zárt, föld alatti üreg volt, gyermekkori olvasmányaimból Genovéva rémtörténetét juttatta eszembe. A pincénk három méterrel mélyebben feküdt, legalábbis a szomszéd pincéknél. Kettős pince volt. A felső sora ipari üzem, alatta vonult egy műhely, egy folyosó, a fáspincék sora és az óvóhely. A lépcsőházból nyílt a lejárat. Egy kanyarodó lépcsőn kis helyiségbe érkeztünk, azt később raktárnak használtuk, onnan megjnt lépcső vezetett le egy másik kisebb helyiségbe. Ebből a kis négyszögű térből jobbra hosszú, keskeny folyosón juthattunk az óvóhelyre, balra meg egy műhelybe. Válogathattunk a térben, ide-oda sétálhattunk. A lépcső közelében szabad volt cigarettázni. Mindig cigarettáztak itt néhá- nyan. Egyik cigarettáról a másikra gyújtottak az itt ácsorgók, szaporán fújták a füstöt, a füst kifúvása sóhajtásnak is beillett, de azt hitték, hogy ők nem félnek. Mind gyakrabban hallottam ezt a bölcsességet: sorsát senki el nem kerülheti. Egy szegény lány ismételgette ezt folyton. Rá nem is haragudtam. Mit tehetett volna? Semmit. Kényszerű helyzetét hamis okoskodással kellett elviselnie, ö nem vonulhatott le budai biztos sziklatermekbe. i Én majdnem mindig egy ládán ültern és hallgattam. Nehezen szólalt meg akárki is. Az emberek arca elkomorult, mintha mély gondokba merültek volna. Gondolatuk persze nem támadt, sem mély, sem felületes. Valaki halkan mondta: jaj!, más meg idétlen szavakat mormogott, nyilván dühében. Ha hirtelen felelnie kellett volna, hogy kire, mire haragszik, azt mondta volna: az ellenségre. No, de ki a mi ellenségünk? Mindegy, ő a repülőkre haragudott csak, meg aztán — okosan kellett viselkednie. Igen, minduntalan föl kellett tételeznem, hogy az emberek talán nem olyan ostobák, mint amilyeneknek látszanak, hanem: okosan viselkednek. A lecke fel van adva, s ők tudják, ezt. Néha mégis mondtam valamit. Egy topogó, helyét alig lelő, riadt képű katonának kezdtem magyarázni: — Látja, mi itt lenn félünk és csodálkozunk. Nem érjük fel ésszel, hogyan teheti meg ember, hogy felül a gépre, békés városok fölé repül, és bombát hullat embertársaira. Hogyan is lehet .ez? A katona bólgatott. — De akik itt rettegnek — és most rá is céloztam, hanggal, tekintettel, úgy hogy értse —, azok, ha ők ülnének a gépen, ugyancsak kegyetlen közönnyel hajigálnák a bombát. Elhallgattam, vártam, hogy mit szól ehhez. Nem tudta tagadni szavaim igazságát. — Hát... így szokott lenni. — Csak a helyzetben van a különbség. Aki fenn ül a gépen, az szórakozik, örül, nevet. És azt hiszi, hogy neki bombát dobni kötelessége. Hogy üdvös dolgot cselekszik. Aki meg a pincébe bújt, az remeg, csodálkozik, nem érti az egészet, fel van háborodva A katona zavartan mosolygott. Ennyit mondtam neki, s amit mondtam, abban még nem volt politika. Még nem szánhattam le az „általános emberi” szemléletnek a magasságáról, s nem magyarázhattam meg, hogy: most azonban másról is szó van! Amikor megszólalt a feloldó jeladás, egyenletes, vigaszt hozó hangjával, szinte kedves zene volt a fülünknek, s rohantunk föl a napvilágra. Fölfelé jobban rohantunk, mint lefelé, örültünk, hogy egy halálos veszedelem már elmúlt a fejünk felől. És sunyi ravaszsággal számolgattunk. Mondjuk, hogy át kell esnünk összesen húsz támadáson. Egyet már ép bőrrel megúsztunk, csak tizenkilenc van hátra. Másokra, akik meghaltak, csak nyugalmasabb percekben gondolhattunk, Istenem, hát nem borzasztó? — ez volt minden bölcsességünk. Mindennaposak lettek a légitámadások. A félelem, az alvás hiánya megviselte az embereket. Különösen azok vesztették el tűrőképességüket, akik már átéltek egy katasztrófát; a vakremény éltetett mindnyájunkat, a vakhit sérthetetlenségünkben, de ezek már elvesztették a vakhitre való képességüket. Sőt a derült égből is bombacsapást vártak. Támadás érhette az embert mindenféle, városban. Ilyenkor idegen pincébe kellett menekülni. Akik valahol a szabadban látták a géprajt közeledni, azt mondták, hogy a látvány nagyon szép. Tetszettek nekik az éjszakai gépek világító gyertyái is. Egy ismerősöm a budai hegyekről látott egy éjszakai támadást. Úgy beszélt róla, hogy nem tudta eltitkolni gyönyörködését. Félelmetes volt, szörnyű volt — mondta, de tárgyilagosan, mintegy kényszerűségből használt szavakkal. Hanem amikor azt mondta, hogy felejthetetlen látvány volt, akkor felragyogott a szeme. Egy támadás után megnéztem a Keleti pályaudvar sérüléseit. Egy úriember a tömegben megrázta az öklét, és megfenyegette —
