Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. április 3., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. Darvas József: Város az ingoványon (Részlet) A Dinnyés-kormány Történelem, fotókban „Földet vissza nem adunk!' Az ötéves Tervkölcsön jegyzése A Margit-híd újjáépítése (1946 október) (Szabó Sándor reprodukciói) nem az angolokat, sem az amerikaiakat, hanem a zsidókat. „Az első zsidót, aki elém kerül, a saját kezemmel fojtom meg!” Igen, a' vesztő kártyás is haragszik a kibicre. Ha rosszul jár a lap, kell, hogy valaki emberfia legyen az oka. A balszerencse dühöt gerjeszt, a düh pedig személyt keres, akire irányuljon. Kell, hogy még a természeti csapásnak is ember legyen az okozója. A jégverést is valaki idézi elő. Elmagyaráztam aztán egy ilyen dühöngő- nek, hogy a tizenegyedik században pestis- járvány tört ki Svájcban és Dél-Németország- ban. Ügy hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Rettegtek a pestistől, mint ma a bombáktól. És kik okozták a pestist? A zsidók. Az orvosi könyvekben is ennek kellene írva lenni: A pestis kórokozója a zsidó. Ezrével égették el akkor a zsidókat. Csak azt értem el ezzel a felvilágosítással, hogy az illető rám is megharagudott, és nem állt többé szóba velem. Ritkán lehetett azonban az emberekkel vitába szállni. Hallgatni kellett. És ez a hallgatás volt éveken át a legnagyobb gyötrelem. Szörnyű nézeteket, esztelen kedélymegnyilvánulásokat kellett szótlanul eltűrnöm. Indulatossá váltam ugyan mindig, de az indulat csak engem emésztett. Bölcsen viselkedtem, a bölcsességet azonban csak ráerőltettem magamra. ■Egyszer, még a falunkban, megszólított egy ismerősöm, egy iparos. Azt kérdezte, igaz-e, hogy háromszáz japán repülő érkezett Budapestre. Mit mondtam volna neki? Valamit persze mondtam, de nem azt, amit szerettem volna. Ezt kellett volna neki mondanom: Vége van ám a maga anyja kínjának! Ehelyett így lavíroztam: Nem tudom, hogy érkeztek-e japán repülők Budapestre. De hát hogyan jöttek volna? Japántól Budapestig egyfolytában nem lehet repülni, hol szálltak volna le útközben a japánok? És ha jöttek volna, miért gondolja, hogy háromszáz japán repülő elégséges a háború sorsának eldöntéséhez? Hiszen olvashatta, hogy háromszáznál több német gép támadta már Londont, és ezer gép is támadta Hamburgot. Másszor a feleségemmel együtt ültem egy kávéházban. A tulajdonos, aki németbarát volt, odaült az asztalunkhoz. Elmesélte, hogy a zsidókat egy Auschwitz nevű városba viszik, ott járt, szavahihetősége kétségtelen. Előadása végén boldog vigyor ömlött el az arcán, és így szólt: — Csakhogy ezt megértem! Mondhatom, hogy ezek életem legboldogabb hetei. — Ennek az úrnak is mondtam valamit. Csak úgy szerényen, óvatosan, didaktikusán. Ahelyett, hogy szó nélkül szemen köptem volna. Ugyanebben a kávéházban megtisztelt a kiváló költő és újságíró azzal, hogy leült hozzám. Ez már októberben lehetett. Mivel én sohasem beszélhettem a toll jobboldali bajnokaival, megragadtam az alkalmat, hogy egyet-mást megkérdezzek a költőtől. A barát- kozásai és munkaterülete révén elég alkalmasnak látszott, hogy kérdéseimre használható felvilágósításokat adjon. Arról kérdezősködtem, hogy hát hogyan is gondolják az ő barátai ezt az egészet. Még mindig azt hiszik, hogy a németek győznek? Nem látják közeli bukásukat, és nem reszketnek a félelemtől? Hogyan van az, hogy még mindig képesek folytatni, amibe belekezdtek? Mi ez a megátalkodottság? Bátorság? Butaság? Fanatizmus? Mire számítanak? Azt hiszik talán, hogy nem lesz semmi bántódásuk? Hogy a háború csak úgy befejeződik, mint a múltkori, a „kis világháború”? És mint az ipari üzemek, az uszítok is áttérnek a békés termelésre? Vagy azt remélik, hogy megszökhetnek? A gonoszságukat értem, az természetes. De a butaságukat nem értem, mert az emberfeletti. Hogyan beszélnek, amikor magukban vannak, egymás közt, a háborúról s a jövő eshetőségeiről? A kitűnő költő meghallgatott, és megkezdte felvilágosításomat. Ez volt az első mondata: — Kiről beszéljek? Nem vagyok valamennyivel bizalmas viszonyban. De beszélek például Kolozsváry Borcsa Mihályról, Mihály, kérlek, egy szent ember. Ebben a percben megsemmisültem. Eszem, lelkem annyira elernyedt, hogy tehetetlen zsákmányává lettem volna a költőnek, ha ott nem hagyom. Micsoda szakadék két ember, közt! Még a beszélgetés is lehetetlenné vált számunkra. A háború két utolsó hónapját már alig tudtam elviselni.Csak fájó vonaglással reagáltam a külvilág .minden érintésére. A Vörös Hadsereg egyszerre belül került a Kárpátokon. Elveszett megint egy illúzió: hogy a Kárpát-vonalon meg lehet állítani a szovjet hadait. A szélsőjobboldal hörgött a gyönyörűségtől: na, most már végre tiszta az erélyi kérdés! Románia elárulta Németországot; egész Erdély a miénk! Le kell rohanni a Kárpátokig, mielőtt belül kerül a Vörös Hadsereg! Horthyék józanabbul látták a kérdést. Tudták, hogy az a lerohanás nem is olyan egyszerű, s a jövőre gondolva, nem akartak még egy „visszacsatolást”, még olyan hadparancs formájában sem. hogy „előre az ezeréves határokra!” De ez a józanság megint csak nem cselekedetben nyilvánult meg, hanem további tétovázásban. Se azt nem csinálták, amit a szélsőjobboldali „nemzeti közvélemény”, s a németek hadvezetősége követelt, se azt, "amit a nemzet igaz érdeke követelt volna: Románia után az azonnali kiugrást. Helyesebben — nem tagadva meg önmagukat — mind a kettőt csinálták, de csak egy picikét. Mint aki szeretné, de nem mer... Hosszú habozás után mégis megindultak a magyar csapatok Dél-Erdélybe, de azzal a magyarázattal, hogy ez nem hódítás akar lenni, hanem határaink előterének biztosítása. Ugyanakkor tovább folytatták a Szovjetunió felé történő negyedhivatalos tapogatózást, egybekapcsolva a hazug szovjetellenes propaganda fokozásával ... Románia kiugrásának napján a Magyar Front a következő javaslatot juttatta el a testőrségi főparancsnok révén Horthy kormányzóhoz: „Azonnal átállni a szövetségesek oldalára. A Vörös Hadsereggel katonailag együttműködve kiverni vagy lefegyverezni a nálunk állomásozó vagy Romániából idemenekülő német haderőt. E feladat szükséges és elodázhatatlan voltáról bizonyára felesleges vitázni. Hasonlóképpen szükségtelen belemenni a helyzet katonai és politikai elemzésébe. Nyilvánvaló, hogy a németekkel való minden további katonai együttműködés vagy a várakozás is lehetetlenné vált. A kérdés, amelyben haladéktalanul dönteni kell, a következő: együttműködhet-e a magyar uralkodó osztály a Szovjetunióval, melyet német érdekből és oktalan gyűlölettel megtámadott? Együttműködhet-e a magyar néppel, amelyet Európa legrégibb ellenforradalmi terrorja sújtott? A Szovjetunió magatartása világos. A Romániának nyújtott szovjet feltételek ismét döntően bebizonyították, hogy nem akar területi hódítást, nem változtatja meg erőszakkal más országok társadalmi rendszerét, és hajlandó együttműködni és támogatni kapitalista kormányokat is, ha demokratikus berendezésükkel és fasisztaellenes, elszánt katonai fellépésükkel bebizonyították békés szándékukat a Szovjetunióval és saját népükkel szemben. Ha a reakciós román és bolgár uralkodó osztály vezetői át tudtak állni, akkor Magyarország vezetői is megtalálhatják a, Szovjetunióval való együttműködés módját. Még akkor is, ha ez bizonyos előjogokról való lemondással jár is. Habozásuk már idáig is Erdély feláldozását jelentette. További várakozásuk elsősorban saját pusztulásukat és azon túl az ország szörnyű megpróbáltatásait vonná maga után. A magyar munkásosztály állásfoglalása nem kevésbé világos. A magyar nép előtt egyre nyilvánvalóbbá válik a szövetségesekhez való átállás sürgető szüksége. De gúzsba kötve, nyakán a németekkel és a 25 éves ellen- forradalmi reakcióval, idáig csak passzív ellenállással, szabotázzsal, elszigetelt akciókkal tudott védekezni. Mindez azonban reménytelenül kevés a hazánk sorsát eldöntő történelmi pillanatban. A helyzet kulcsa ma még az uralkodó osztály, elsősorban a katonai vezetők kezében van. A munkásosztály tehát a saját és az egész ország érdekét követi, amikor együtt pkar harcolni az ország vezetőivel, a hatalom birtokosaival, a németek ellen. A munkásosztály reméli, hogy az uralkodó osztály is hamarosan felismeri életérdekét és részt fog venni a harcban. A megegyezés csak a közös érdekek figyelembevételével, a legteljesebb őszinteség jegyében lehetséges. Éppen ezért a németekkel való azonnali szakításon túlmenően vázoljuk további célkitűzéseinket is. A munkásságnak a jelenlegi uralkodó osztályhoz való viszonyát elsősorban nem az elmúlt 25 év rossz tapasztalatai fogják megszabni, hanem, hogy egymás mellett, vagy egymás ellen kell-e megvívni a fasizmus ^elleni harcot. A magyar népnek, elsősorban a magyar munkás- osztálynak eltökélt szándéka, hogy a fasiszta terror legyőzésével, a 25 éves ellen- forradalmi kormányzat után, nálunk is — mint egész Európában — megteremti a demokráciát. Csak ez a biztosíték a fasizmus újjászületése és a háborús kalandorpolitika ellen. A fönt elmöndottak alapján tehát világos, hogy mind a Szovjetunióval, mind a munkásosztállyal való együttműködés lehetséges. Sőt, csak ez lehetséges. Ha azonban a magyar uralkodó osztály úgy kívánná, hogy a szegedi rendszerből ne csak Európa legelső, hanem legutolsó ellenforradalmi irányzata váljon, hogy ne csak a fasizmus őse, hanem utóda is legyen, akkor minden együttműködés lehetetlen. Akkor a bevonuló Vörös Hadsereg és a magyar nép csak ugyanolyan ellenséget láthatna a hatalmon levőkben, mint a német háborús bűnösökben. A németek ki verése és az ország demokratikus átalakítása elodázhatatlanul napirendre kerül országunkban. A Szovjetunió és szövetségesei, belülről a magyar munkásság, parasztság és a nemzet érdekeit szívén viselő polgárság el fogja végezni ezt a feladatot. A magyar uralkodó osztálytól függ, hogy ez könnyebben vagy nehezebben, saját részvételével vagy pusztulásával fog-e lezajlani. Az idő sürget. Nem elégedhetünk meg álláspontunk elvi rögzítésével, sem elhúzódó tárgyalásokkal. Tehát néhány konkrét javaslatot teszünk: Nem kötjük semmiféle feltételhez a német megszállók elleni harcban való legaktívabb részvételt. Ha az ország vezetői vállalják a harcot, akkor előzetes megállapodás és szervezeti kapcsolatok nélkül is számíthatnak teljes támogatásunkra. A harc sikeres érdekében azonban fontosnak tartjuk az ország vezetőivel politikai kapcsolatok kiépítését. A siker legfőbb belső feltételét az ellenállás széles alapokra való helyezésében látjuk. Ennek a hiánya buktatta meg a németországi Hitler- ellenes puccsot, és ennek segítségével vívták ki a franciák Párizs és többi nagyvárosunk felszabadítását. Aktivizáljuk tehát a nyílt küzdelmektől 25 év alatt elszokott magyar munkásságot és parasztságot a következő intézkedésekkel: 1. Alakítsunk demokratikus kormányt a munkásság és a parasztság igazi képviselőinek bevonásával. 2. Azonnal szüntessük be a német és magyar Gestapo működését. 3. Bocsássuk szabadon a munkásmozgalom, általában a németellenes harc letartóztatottjait. 4. Az államhatalom ne akadályozza a tömegek demokratikus, . németellenes mozgósítását célzó szervezési és agitációs tevékenységet. 5. A párizsi tapasztalatok alapján fegyverezzük fel a magyar munkásságot. 6. A siker legfőbb feltétele a Vörös Hadsereggel való katonai együttműködés. A kormány demokratikus átalakulása nemcsak a nép harckészségét, hanem a Szovjetunió bizalmát is fokozná, s a katonai együttműködés révén elérhetnénk, hogy a Szovjetunió ellenségből függetlenségünk legfőbb biztosítója legyen.” E komoly és felelősség- teljes hangú javaslattétel mögött már nemcsak egy propagandáimra tal-szerű szervezet, hanem valóságos erő is állott. A Magyar Front, mindenekelőtt a kommunista párt, ezekben a hetekben kezdett kilépni szűk kereteiből, s már lehetősége adódott, hogy jelentős munkástömegeket tudjon megmozdítani. A német ellenes és háborúellenes hangulat hirtelen országszerte terjedt, s különösen terjedt a budapesti munkásság körében. A szakszervezetekben újra pezsgett az élet, a munkásság kezdett nekibá- torodnd, az egyre pusztítóbb bombatámadások, amelyek gyárait érték, elkeserítették, nagyobb szabású szabotázsakciók, rombolások, gyújtogatások történtek — a csepeli magnéziumgyár munkásai például egyik éjjel, légiriadó alatt felgyújtották a gyár egész magnéziumkészletét. A harci készség érett. A szervezett munkásság egy részét tehát mindenképpen fel lehetett volna fegyverezni. S a hadsereg átállásával együtt a kormány demokratikus átalakítás;» még szélesebb tömegeket mozgatott volna meg országszerte. Mégis, Horthy válasza ez volt a javaslatra: nem! A német és magyar haderők erőlködése hiábavaló volt: a Vörös Hadsereg betört a Székelyföldre, a németektől elhajszolt magyar lakosság tízezres tömegei áradtak az anyaország felé: vonaton, szekéren, gyalog; a sajtó és a rádió egyik szavában „helytállásra”, ott- maradásra buzdított, a másikban pedig a „bolsevista rémtettek” ocsmány meséivel a menekülés őrületét szuggerálta. A szeptember tizedikéi kormányzótanács elhatározta a háborúból való kiválást, a másnapi minisztertanács leszavazta: a bomlott idegek, a 25 év alatt felgyűlt bűnök, a kerge tétovaság, kapkodás, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás s a felelősségtől, a döntéstől való irtózás vad vitustánca volt ez már ... E gymás után s egymástól függetlenül két küldöttség is ment az oroszokhoz, de minden hivatalos megbízatás nélkül: inkább magánkezdeményezés volt mind a kettő, némi ka- landorízzel vegyítve. S kint persze így is fogadták őket. A kormányzó köre tudott is róla, meg nem is, akart is tudni róla, meg nem is: úgy csinált, mint az a káf- tyás, aki fél vagy negyed szemét, csak egy picike oldalpillantását meri megreszkírozni, hogy „meggusztál- ja”, milyen lapot kapott a parti végére. •I
