Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

Kő Pál Holló László Vén Emil Borsos Miklós A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Hat­vani Galéria az élő ma­gyar művészet — és mű­vészek — otthonának bi­zonyult. A tíz év legneve­sebb vendégeiből gyűjtöt­tük csokorba Borsos Mik­lós, Kő Pál, Vén Emil, Holló László, Ligeti Erika, Barcsay Jenő és Fejér Csa­ba portréját. (Fotó: Szabó Sándor) Fejer Csaba Barcsay Jenő Ligeti Erika — ... még egy oklevelet se. So­ha. De fegyelmit se. Még szóban sem. Soha. így megyek nyugdíjba — emelte fel ujját figyelmeztetően, hogy nem tudhattam, mire büszke? Arra-e, hogy soha nem volt fegyel­mije, vagy arra, hogy sikerült „megúsznia” akár még az egy ok­levelet is. Mind az előbbi, mind az utóbbi, cinizmus nélkül mondom, tiszteletre méltó sikernek Sizámít- hat, hiszen olyan korszakban kez­dett el dolgozni, amikor ritkaság- számba ment, hogy ama bizonyos sokszorosított oklevéltől és a nyomdailag nem, ám mégis sok- szorosítottnak érzett fegyelmitől Is mentes maradjon az ember. Nem sikerült. Nem tudom, mesteri módon volt képes-e, hogy soha egy vonalnyi- val se többet, de hajszálnyival se kevesebbet, vagy vele született ösztöne mércéje irányította életét, de se le, se fel. Se letűnni, se fel­tűnni! Akár életszemlélet, vezér­elv is lehetne, és hajlamos is az ember, hogy az ilyen típust nyárs-, vagy kispolgárnak titulálja, meg­vonja tőle nemcsak a rokonszenvét, de még elítélését is, szimpátiáját és unszimpátiáját egyaránt. Mi le­het kedves, vonzó egy embernek, aki úgy élte, dolgozta végig az éle­tét, hogy egy rossz szót sem tudott kiérdemelni, annyira jellegtelen volt és mi ellenszenves az olyanban, akit se sajnálni, se irigyelni, nem lehetett soha. Különben is megszoktuk, külö­nösen a jeles ünnepeink alkalmá­ból, vagy az esetleges nyugdíjba vonulás okán, avagy kiemelkedő alkotói siker miatt megbecsültes­senek a társadalom által mind­azok, akik e megbecsülésre, érde­müknek aránya, 'társadalmi értéke szerint méltónak bizonyultak. Ne­vek és díjak és fokozatok jelzik e megbecsülés tényét és fokát, amelynek okát a szűkebb, vagy tágabb közösség rendszerint meg­értőén veszi tudomásul, (Vagy hor­kan fel néha az érdemet, vagy el­ismerés mértékét vitatva). így van ez rendjén és helyén, így lesz egy társadalom ünnepe az egyén emlé­kezetes ünnepnapja, és kissé meg­fordítva is érvényes ez. Illő lenne hát, ha most és itt azokról ejtenék méltó szavakat, akik valamilyen formáiban és he­lyen az élen járnak, akik példát adtak és adnak, akiknek döntő többsége nem azért tette azt, amit tett és tette úgy, ahogyan tette, mert a végén kormánykitüntetés, valamilyen díj és véle együtt szép summa is kiutaltatik majd a szá­mára. Igen, róluk kellene szólnom, akiknek neve ott szerepel az újsá­gok hasábjain, felhangzik a válla­lati ünnepségeken, a Parlament­ben, akiket ott láthatunk a kép­ernyőn, — magunk előtt. És most mégis azokról szeretnék szót ejte­ni, akik „magunk mögött” állnak. Nem azokról, akik mögöttünk kul­lognak és még léptet szaporázni sem akarnak, hanem azokról a névtelenekről, akiknek nagyon is van nevük. Akik a maguk módján egyéniségek, szeretnek és szerettet­nek, akik nélkül semmi sem tör­ténhet ebben az országban, s aki­kért minden történik ebben az or­szágban. Akiket soha, vagy ritkán említettek a legjobbak között, de soha, vagy nagyon ritkán akár csak az elmaradók között is. Azok­ról, akik „se le, se fel”, — de min­dig a munka és élet szintjén’vol­tak és lesznek ott találhatók. Ezek a tíz- és százezrek, ez a munkás, a vezetést méltányoló, tisztelő és igénylő hadsereg, amely­nek tagjai talán csak álmodoztak arról, hogy „tisztjei” legyenek en­nek a- varázsos-sajátos ármádiá­nak, vagy még ezt sem tették, nos, ők is és joggal érdemlik meg, hogy a szavak, az írás tiszteleté­vel forduljunk feléjük. Vagy for­duljak legalább jómagam, tudván, hogy közülük kerülnek ki a hol­napi neves jelesek és még holnap­után sem kerülnek ki a neves névtelenek — mert továbbra is névtelenek maradnak. Nem han­gyasereg ez, hanem nagyon is ka­rakteres, nagyon is egyéni. Száz­ezernyi arc, milliónyi sors, öröm és bánat, siker és kudarc, a makró-világ mikrodrámái zajla­nak itt sokszor a nagy többség szá­mára érezhetetlenül, láthatatlanul, de sohasem következmények nél­kül. Mi, újságírók is — érthető egyébként — inkább írunk a szo­cialista brigádokról, a feltalálók­ról, az újítókról, a tragédiát, a drá­mát átélt, vagy az azt okozott em­berekről, a vezetőkről inkább, mint a vezetettek ről. A politika is jobban — és okkal — figyeli azo­kat, segíti és támogatja őket, akik a mindig többre, a mindig újra, a mindig való előrehaladásra esküsz­nek, a pionírokra inkább, mint a nyomkövetőkre. Merthogy az em­beriséget sohasem ezek a nyomkö­vetők, hanem mindig is az úttö­rők vitték előre új valóságok, új lehetőségeik felé. Ám mit én a pionír, ha nincs aki kövesse, mi­nek az úttörés, ha nincs, aki rá­lépjen a feltárt útra, és minek az áldozat, ha az értelmetlen, mert öncélú, mert nem lévén kiért és miért, hát inkább tragikus, néha komikus az, mintsem feltekintés­re való. Mert hogy nincs, aki fel­tekintsen. Manapság nem divat a közép­szert dicsérni és ez a divat most okosnak és helyesnek is bizonyult. Ám e divat árnyékából is kiűzni, - vagy legalábbis kifelejteni azokat, akik ehhez a középhez, ha nem is a középszerhez tartoznak, sem nem bölcs, s ami ennek következménye, sem nem politikus dolog. Ami bizonyos csalfa kérdésre adott bibliai választ, miszerint ad­juk meg az istennek, ami az istené és a császárnak, ami a császáré, bízvást lefordíthatom a ma min­dennapjainak nyelvére, akár mon­dandóm mottójául is. Adassák meg mindaz, ami jár a kiválónak és juttassák mindaz azoknak, akik kitartó bizalommal követik őket — érdemük szerint — ... még egy oklevelet se. So­ha. De fegyelmit se. Még szóban sem. Soha. Így megyek nyugdíjba! — emelte fel ujját figyelmeztetően, hogy nem tudtam, mire büszke? Most, végiggondolva mindezt, már tudom, hogy mire: egy életen ke­resztül szerény, dolgos és biztos tagja volt egy munkáshadsereg­nek. És ha ez nem is éppen első dolog a világon, de hát aligha az utolsó... Élő Galéria

Next

/
Thumbnails
Contents