Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
6. ORSZÁGRÓL—ORSZÁGRA NÉPÚJSÁG, 1982. április 3., szombat A Sinai-félsziget neve biblikus emlékeket idézhet: sűrű villámlás és hangos égzengés közepette itt jelent volna meg Mózes előtt a Mindenható, hogy átadja törvényeit. A félsziget neve manapság a világpolitikai vitákhoz, s a közel-keleti válság legújabb szakaszához kapcsolódik. Nemsokára lejár az egyiptomi—izraeli külön- béke-szerződésben meghatározott hároméves határidő, s az előzetes menetrend alapján — 1982. április 25-ig — az izraeli csapatoknak el kell hagyniuk a sinai területet. A határkőnek és harckocsiakadálynak szolgáló nehéz betontömböket már sorban homokba süllyesztik, s úgy tűnik, csupán néhány részletkérdés maradt megoldatlanul. Ezek közé tartozik a határ által kettévágott Rafah város ügye. (Egyik fele Egyiptomhoz, másik része a gazai övezethez tartozik. Eredetileg a palesztin állam részét képezte volna, de izraeli megszállás alá került, s ez a helyzet április után sem változik.) Vitás egy rövid tengerparti sáv sorsa is Eilath kikötőjének szomszédságában, amelyet fényűző luxushoteléi tesznek értékessé. Kivonulás és üzlet Látszólag nincs tehát ko- ,moly ok, hogy befejeződjék a költözködés az 59 ezer négyzetkilométeres, viszonylag gyéren lakott területen, amely 1967-ben, a júniusi háborúban került izraeli megszállás alá. Csakhogy e terület stratégiai jelentősége sem elhanyagolható. Alma helység körzetében gazdag olajmező húzódik és a Sinai- félsziget elsőrendű hadszíntér volt mind a négy arab— izraeli háborúban. Egyetlen adalék: a kivonulás különböző szakaszaiban 103 izraeli katonai támaszpontot és állást, 3500 katonai épületet számoltak fel, 8700 tonna katonai jellegű árut szállítottak el. Ennél is nehezebb és kényesebb feladatot jelentett a Jamit városkában s a környező többi tizenkilenc településen élő ötezer telepes elköltöztetése. Ezek egy része szélsőséges fanatikus volt, aki a Nílusig terjedő „Nagy- Izrael” ábrándját hangoztatva költözött ide, természetesen az izraeli kormányok jóváhagyásával, és támogatásával. Sokan közülük üzleti számításból léptek a telepesek közé, s már az egyiptomi—izraeli tárgyalás megindulása után lettek a Sinai- félsziget lakói. Szándékukat nem titkolták: a várható költözködésért busás kártérítést reméltek. A telepesek ügye ezért pro és kontra nagy hullámokat vert Izraelben. Jól számítottak. Annyi pénzt zsebeltek be, mint az átlagos havi fizetés nyolc- száznegyvenszerese. Igaz, a fanatikusokat közben enyhe erőszakkal kellett eltávolítani. A Sinai-félsziget jövője körül mégis kérdőjelek rajzolódnak. A kiköltözők mellett vannak beköltözők is, az MFO, a Multinational Forces and Observers: a Többnemzetiségű Haderők és Megfigyelők testületének tagjai. Ebben a testületben összesen 11 ország vesz részt. Feladatuk, hogy egyiptomi területen, egy kétszáz kilométer hosszú ütköző zónában az egyiptomi és izraeli haderő között foglaljanak állást. Az összesen mintegy 2500 főből álló három zászlóalj közül az egyik személyzete kizárólag egyiptomiakból, a másiké amerikaiakból tevődik össze, míg a harmadik „vegyes osztagban” olaszok, hollandok, franciák, ausztrálok, új-zélandiak, uruguayiak, kolumbiaiak, britek és fidzsi szigetiek teljesítenek szolgálatot. Az első amerikai egységek már a helyszínen tartózkodnak, egyenest Fort Bragg erődjéből érkeztek. A 82. légideszant alakulat részeként a Gyorshadtest katonái. Tehát nem kéksisakosokról, az ENSZ és a biztonsági Tanács hatáskörébe tartozó nemzetközi erőről van szó, hanem Washington és szövetségeseinek katonai- jelenlétéről. Mubarak arca Külön problémát jelent, hogy az izraeli vezetés máris bejelentette: a Sinai-félszigeten felszámolt húsz település „nem vész el”, csak áthelyeződik. Ugyancsak húsz telepet szerveznek Ciszjor- dániában, ahol már amúgy is pattanásig feszült a helyzet. Ez tulajdonképpen nyílt hitvallás amellett, hogy a Sinai-félsziget kiürítése nem kíván általános példa lenni, sőt Jeruzsálem arab szektorának és a Golan-fennsík bekebelezése mellett lépések vannak folyamatban a Jordán nyugati partjának an- nexiójára is. A gazai övezetben pedig megerősítik és kiterjesztik azt az öt települést, amely a határoknál fekszik. Szinte „élő sövényt” próbálnak alkotni Egyiptom, valamint a négyszázezer arab-palesztin lakta megszállt terület között. Végül, de nem utolsósorban a Sinai-félsziget kiürítésének végső szakaszát megpróbálják felhasználni arra, hogy fokozzák az Egyiptomra s az új egyiptomi vezetésre nehezedő politikai nyomást. Izrael szemmel láthatóan nem elégszik meg a Camp Davidben vállalt formai kötelezettségekkel, hanem hosszú távra akarja kiiktatni Kairót az arab országok közösségéből. Ezért erőltetik Mubarak izraeli látogatását. S amikor az új elnök erre az útra csak Jeruzsálem kikapcsolásával vállalkozott volna, ezért függesztették fel tüntetőleg a meghívást. A cél egyételmű: az új elnök a bekebelezett jeruzsálemi óvárosban tett látogatással hadd kompromittálja magát. Hasonlóképpen kész helyzetet teremtett és igyekszik teremteni Izrael a Golan-döntéssel, a Palesztinái autonómiatárgyalás beharangozott megszakításával, egy esetleges dél-libanoni katonai akcióval. Mindezek mögött az a meggondolás rejtőzik, hogy a Sinai- félsziget teljes visszaadásáig Mubarak aligha szánja el magát az izraeli politika elítélésére. Ha ezt viszont elmulasztja, az arab országok végső bizalmát veszítheti el. Márpedig mind valószínűbb: a területi kérdések lezárása után, ha nem is szakít Izraellel, de az egyiptomi politikában az arab világ többi részével történő kapcsolat- építés nyomul előtérbe. Első lépésként nyilván a középtől jobbra elhelyezkedő arab országok irányába. Születik-e új törvény? Mindez együtt ismét felvetheti Camp David és a különút jövőbeni sorsát. A Camp David-i alkut nem azért illette széles körű bírálat, mert visszaszerezte Egyiptom területét, hanem a feltételek miatt. Hiszen ez a megállapodás együttjárt Egyiptom kiválásával a frontállamok közül; a válság bonyolódásával; a többi arcvonalak helyzetének súlyosbodásával; az amerikai katonai jelenlét megteremtésével és felfejlesztésével, tehát nem is hozhatott tartós és igazságos békét. A korábbi kairói vezetés ehhez az alkuhoz készségesen nyújtotta kezét. Az új elnök, legalább árnyalatokban, másként cselekedhet, csakhogy ez nem elégíti ki Izrael és bizonyos értelemben az Egyesült Államok igényeit sem. A Sinai-hegy vidékén ezúttal nem születik új törvény a Közel-Kelet számára. Az általános és kiegyensúlyozott, minden érdekelt által elfogadható rendezést semmilyen sinai lépés nem pótolhatja... Réti Ervin Neutronbomba — Nem! (Za Rubezsom — KS) Az északír helyzet A brit oroszlán „forró pontja”... (Chicago Sun Times — KS) Spanyol puccsper Ki is a felelős? (Magyar Szó — KS) A VÁLTOZÓ ZIMBABWE Milliók az iskolapadban Orom: Magabe hívei pártjuk győ- Joshua Nkomo hívei kíséretében Robert Mugabe több tízezres tömegzelmét ünnepük (Fotó _ UPI_ MTI — KS) nek mond beszédet (Fotó — AP — MTI — KS) Soha nem felejtem azt a túláradó örömet, amellyel 1980. április 17—18-án Zimbabwe népe az ország függetlenné válását köszöntötte. De nem feledhető az ünnep másnapján érkezett hír sem: fekete fiatalok maradtak vérbe fagyva Salisbury külvárosában — honfitársaik verték agyon őket, amiért Joshua Nkomo képmásával ékesített trikóikat nem voltak hajlandók felcserélni olyanra, amelyet Robert Mugabe fényképe díszített. A gyilkosok és az áldozatok (akárcsak a két pártvezér) különböző népcsoporthoz tartoztak: az előbbiek a lakosság háromnegyedét kitevő shonákhoz, az utóbbiak viszont a mintegy húsz százaléknyi ndebelékhez. Óhatatlanul eszembe jutott ez az epizód, amikor most ismét a zimbabwei függetlenségi mozgalom két vezetőjének szembekerüléséről számoltak be a hír- ügynökségek. Mugabe miniszterelnök gnenesztette a koalíciós kormányból Nkomót és néhány társát, összeesküvéssel vádolva őket. Bizonyítékként a Nkomo híveinek farmjain talált fegyverek szolgáltak. A viszály következményeit egyelőre nem lehet felmérni. Annyi bizonyos, hogy Mugabe a nemzeti egység új formájának létrehozásán fáradozik, s ebben, úgy tűnik, már nem készül helyet adni régi riválisának. y E párharc fejleményei uralták az utóbbi hetekben a Zimbabwével foglalkozó cikkeket. Pedig érdemes szemügyre venni azt is, hogy mit hozott az országnak a függetlenség első két éve. Elmaradtak a tömeges államosítások és elbocsátások, az afrikai politikusok nem vezettek be „fordított apartheidet”. A megtorlástól félő európaiak aggodalma tehát megalapozatlannak bizonyult. A gazdasági növekedés üteme meghaladta a 10 százalékot, az 1979-es 1 százalékkal szemben. Az afrikai nincstelen tömegek földhöz jutottak, a kormányzat felemelte a minimálbéreket. Tavaly már valamelyest lassult ugyan a gazdasági növekedés, de afrikai mércével mérve még mindig kimagaslónak mondható. A főbb problémák így foglalhatók össze: növekvő infláció, stagnáló beruházási színvonal, fizetési mérleggondok, szak- emberhiány és elégtelen szállítási hálózat. Á Mugabe-kormány meghirdetett célját („szocialista és egyenlőségen alapuló társadalom”) fokozatos gazdasági reformok révén kívánja megvalósítani. Ellentmondásos a helyzet a beruházások terén. A vezetés ugyanis egyfelől meg akarja akadályozni a külföldi tőke kimenekítését az országból, sőt bátorítani kívánja a Zimbabwe fejlődése szempontjából fontos beruházásokat, másfelől viszont csökkenteni kívánja a külföldi tőke befolyását. (Jelenleg még a magánberuházások mintegy 65 százaléka külföldi — brit, dél-afrikai és amerikai — kézben van.) Az 1981—82-es költségvetés értelmében fokozottan megadóztatják a magántőkét, korlátozzák a kivihető profit mennyiségét. Vannak persze olyan fehérek, akiknek ez a reform- politika nincs ínyükre. 1981- ben Zimbabwét több mint 21 ezer európai hagyta el, s jelenleg alig több mint 150 ezer európai él az országban az 1976-os 275 ezerrel szemben. A kivándorlás tovább fokozza a szakember- hiányt, amely pedig megbízható becslések szerint máris sok millió dolláros károkat okoz a gazdaságnak. Az afrikai lakosság már ráébredt, hogy a függetlenné válás önmagában nem hozza el azonnal a Kánaánt; a gazdasági szerkezet múltból örökölt hiányosságai és a tőkés világgazdaság rendszeréhez tartozás behatárolja a Mugabe-kormány mozgásterét. A fekete tömegek mégsem elégedetlenek, hiszen máris láthatják a kezdeti eredményeket. Továbbra sem fenyeget élelmiszerhiány, ami nagy szó Afrikában. A független Zimbabwe költségvetésében — csaknem 15 százalékkal — első helyen szerepelnek a népoktatásra fordított kiadások, milliók ülnek iskolapadba. A kormányzat a legszegényebbek számára ingyenessé tette az egészségügyi ellátást. Vidéken is mind gyakoribb látvány az egészségügyi központ vörös kereszttel jelölt, fehérre meszelt épülete. A következő ötéves tervben az állam 160 ezer olcsó lakóházat építtet a földműveseknek. Zimbabwe lassan átalakul. A változások nem túl látványosak, az afrikai tömegek számára azonban mégis többet jelentenek, mint két egykori gerillavezér mai vetélkedését. Még akkor is, ha még igen messze van az az idő, amikor az utca embere már nem ilyen vagy olyan törzshöz tartozónak, hanem zimbabweinek mondja majd magát. Kürti Gábor összeállította: Pilisy Elemér SINAI-FÉLSZIGET: „Költözködéskérdőjelekkel...
