Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. április 24., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 7. Borsos Miklós: Aphrodite születése 8. Kántor Lajos: [Hauer Lajos reprodukciói) 3. Bartha László: Pályám emlékezete 4. Berczeller Rezső: Akasztottak balladája első verejtókcsepp hatalmas koppanással lezuhant az előttem fekvő üres papírra. A szorgalmasak hátrafordultak, de csak egy pillanatra, aztán visszahajoltak a dolgozatuk fölé. A tanító áttetsző, szürke alakja közelebb jött, odasúgta: ne sírj, hanem igyekezz. Azt hitte, a könnyeim koppantak a papíron. Fennhangon pedig elismételte: igyekezzünk, kérem, nincs sok idő. Nincs sok, ezt tudtam. Párolgó verítékpáncélomban, amely úgy tapadt rám, mint a mélytengeri búvárok gumiruhája, csak ültem mégis tovább, és kínomban rágtam a toliam végét. Sietni kellene. Szavakat kezdtem gyűjtögetni: cél- tudatosság, igazság, idő. De a szavak nem álltak össze mondatokká. Akkor becsuktam a szemem megint, hogy elűzzem a szavakat, amelyek körülállták, mint a festett utcalányok, és üveges tekintettel néztek rám. Megmozdulnék, de nem merek, egy vörös üstökű ellenőr jár a padok között, jó lenne láthatatlanná válni. Dolgozatot kellene írnom, igazoló jelentést. Ha az idő héját le- bontogatom, én miagam maradok, aki egyszer, régen, ott álltam egy műtőasztal előtt, beszívtam a vér édeskés szagát, fölemeltem egy szikét, fülemben megsokszorozódva dübör- gött a szövetek recsegése, egy szempár tapadt rám, halálás rémülettel, mondtam valamit, a szempár elváltozott, a fuldoklók hite sugárzott rám. Mindez igaz, bár mindig elgyengülök a felém tartó tű láttán, ha a hegyén az az apró szökőkút serken. Mégis igaz, mert voltam már dohánygyári munkásnő is, pedig nem is akartam az lenni, — ott álltam a gép mellett, orromban hűvös, telt, komoly illat, puhán hullott le az őrölt dohány, s mint hó a kerítésre, úgy ült rá a peremekre, meg kellett nyalnom a szájam szélét, mielőtt a fogantyúkhoz nyúltam volna. Voltam már kőműves is, és titokban elmentem a házak előtt, amelyeket én építettem, elbámulva a sorson, ami nekem adatott, és az egyik világos ablak mögött — az én ablakom mögött! láttam egy összeboruló párt. És voltam bányász is, éreztem magamon a föld roppant tömegét, és elámultam a merészségen, hogy nyikoi^ó köteleken leereszkedtem ide, és most járatokat vájok magam előtt. És mérnök is voltam, gyárat építettem, amely mint egy óriási élőlény vac- kolódott el a tájban, és fülsiketítő szívdobogása betöltötte a környéket, aztán szedtem a sátorfámat, és elmentem más vidékre, szelíd függönyök mögött gépeket rajzoltam, majd beálltam mögéjük, figyeltem a fémforgács kígyózását, egy konyhában nagy fedőket emelgettem, majd kilestem a terembe, és együtt nyeltem azokkal, akik a főz- tömet ették és persze föltaláltam a kereket, a telefont és a szocializmust, fölfedeztem Amerikát, a Satumus gyűrűit és a relativitáselméletet, megtaláltam az északnyugati átjárót és a Kék Madarat, lefestettem Saskiát, megírtam levelemet Anyeginnek, kuruc vitézeimmel átkeltem egy mocsáron, Kufsteinben patkányokkal társalogtam, és nyirkos erdők mélyén pantizántüzek mellett melegedtem. De voltam nyolcvanéves aggastyán is, lelkemben elcsitultak a viharok, és amikor nyolcvanegyedik évembe léptem, elkezdtem végre japánul tanulni, amire egész életemben vágyakoztam. Nincs sok idő, mondta a vörös üstökű tanító a padok között járvá, de én tudtam, hogy az a kevés is elég lehet valamire. Lehetek még minden, utcaseprő, aki egy percre lehunyt szemmel élvezi a napot, magányos hajós az óceánon, tudós, aki csodát lát a mikroszkópban, s persze tanú is, az utolsók egyike, aki látja még a világot homokvárként összeomolni. Holnap talán rájövök, hogy a cukrászmesterség a legszebb, mert egy marcipántortában benne lehet a világegyetem. Holnapután esőcsepp lehetek, amelyet egy szempillantás alatt fölszippant egy szomjas fűszál, de azt gondolja mégis, hogy ő az Eső, ami méríöldes területet ment meg a szárazságtól. Zizegtek a. teleírt papírla,- ik, a tanító sorra beszedte őket. Most éreztem meg, hogy hűvös van a teremben, mindhárom nap eltűnt, de még nem sötétedett. A nyitott ablakon ázott falevelek sodródtak be, és olyanok lettek, mint a széthullt, megvénült erdei gombák, amelyek rothadásnak indultak a nedves avarban. Tele lett velük a terem, a padok, már minden nedves volt és rothadó, nemcsak én magam. A tanító árnyalakja hozzám lépett, rám nézett — most láttam, hogy égkék, szomorú szeme van — fölemelte üres és érintetlen papírosomat, s lassan reménytelenül eleresztette. A papír szálldosni kezdett, előbb tanácstalanul kerengett az avarral borított padok fölött, aztán föllebbent, s mint a kiterjesztett szárnyú sirály, kiszállt az ablakon. KÖNYVESPOLC „Ma már nincsenek mindenlátók” Tamás Menyhért a székelyekről „Lehet, hogy vannak, csak nem halilik a beszédgyük. Ha lármás a világ, ha egyenruhába őtözik a Főd, ki törődik avval, hogy mit mondanak? — szólaltatja meg a költő édesapját, s általa a Magyarországra áttelepült bukovinai székelyeket a „Vigyázó madár” című prózai írásában. Valóban, e sokat szenvedett népcsoport szavára nem figyelt oda a világ eléggé, s jóllehet, az irodalom, a történelem mulasztását nem képes és nem is hivatott helyrehozni, a benne rejlő példázat legalább utólag szólhat a jelenkor emberének eszéhez, szívéhez. Az eddig versei révén ismert Tamás Menyhért maiga is egy Bukovinából elkerült család kilencedik gyermekeként nőtt fel Tolna megyében. Néhány versciklusához hasonlóan ez az írás is hányatott életű népének krónikája lett. Talán kisregénynek nevezhetnénk, bár a hagyományos regénytől eltérően itt minden sorban drámai erő feszül. A cselekmény édesapja halálát követő két nap emlékezéseiben, a lélek, a gondolatok mozgásterében játszódik. Az emlékezet és a jelenvaló események összefonódnak, de két időbeli síkon el is válnak egymástól. A gyász, az anya fájdalmának belső történései adják az első időbeli szintet. Mindebbe finoman bélejátszatja az író által idézett. „Mikor Csíkból elindultam” kezdetű ősi stb. —, amelyeket a Tolnában élő hadikfalvi székely ember még ma is elevenen őriz. Ez a két nap ugyanakkor hosszabb időszakot is felölel, apjával folytatott régi beszélgetéseket idéz: a hajdani időkről, a bukovinai otthonról, a menekülésről, a kétszeri letelepedésről és az azt követő évek változó történelmének megéléséről. A személyes élmény egy egész nép kollektív emlékezetével fonódik egybe, mely egészen az 1762—63-as évek Moldvába történő menekülésig, a madéfalvi veszedelemig nyúlik vissza. Az elmúlt történelem akár az egyes ember, akár a közösség sorsában sűrűsödött szomorú tapasztalatait mi sem fogalmazza meg szebben, mint az író által idézett. „Mikor Csíkból elindultam” kezdetű ősi népdal. A költő az apjától kapott örökséget kutatja, mércét, mértéket, embert megőrző életreszóló útmutatást keres. Ezt sugallja apja megpróbáltatások között is megőrzött tisztessége, ezt sugallja minden szava és a szavakat kiegészítő hosszú csönd is. „Vigyél magadval a szü- vedben néhány erős fát, meglátod hasznát veszed még.” Pallaghy Piroska A mátraalji palóc asszonyok élete Morvay Judit tanulmánykötete Negyedszázados várakozás után, mikorra már a (szerencsésebb) könyvtárak polcain köteles példányokként salátává olvasott — gyötört állapotban lapozhattunk bele, végre ismét megjelent Morvay Judit, „Asszonyok a nagycsaládban” című néprajzi'tanulmánykötete. Morvay Judit ugyanis az 1950-es évek közepén hosz- szú időt töltőit el Bodonybam, Derecskén, Maconkán, Mátraballán és Nagybátonyban, s az itt gyűjtött anyagot öntötte olyan formába, amely minden olvasója számára érthető, élvezhető. Az áttektathetően tagolt, s négy főbb fejezetre osztott könyv olvastán asszonysorsok tükrében elevenedik meg a hazai viszonyok között már a múlt század végén is jócskán túlhaladott életmód sajátos, szigorúan (már-már értelmetlenül) szabályozott rendszere. Ez pedig nem más, mint a nagycsaládi életforma, amelyben a legidősebb férfi, a „tejhatalmú” gazda és annak felesége irányította egy fedél alatt élő és dolgozó leszármazottaik, s azok családtagjainak (sokszor négy generáció, gyakran 30—40 lelket számláló együttesének!) mindennapjait, E — ma már furcsa és meglepő — tény ismeretében a szerzővel együtt tesszük fel a kérdést: e család- (és egyúttal) gazdasági szervezetben „ki gondolt az asszonyra? Meghallgatta-e valaki az anyát?” Morvay Judit huszonöt mátraaljai palóc asszonytól gyűjtött anyag alapján az ő sorsuk, szűkebb és tágabb környezetük bemutatását tűzte maga elő a harmadfélszáz oldal terjedelmű könyv lapjain. Az első részben az egy fedél alatt élő nagycsalád, a had tagjairól (férfiak, asszonyok, özvegyek, eladó lányok, öregek és gyermekek), illetve azoknak a családi munka- szervezetben elfoglalt helyéről, erkölcsi megítéléséről ol- - vashatunk érzékletes példák alapján összeállított képet. Ami ezek után a legfeltűnőbb, de hamar meg is érthető, az az asszonyok feszes, minden percet beosztó — pirkadattól csillaggyúlásig tartó — munkaideje, s ezzel ellentétben az eladó lányok gondtalan, már-már munka nélküli és vidám, cifrálkodó életmódja. Mindez, persze akkor és úgy érthető, amikor a további lapokon szemünkbe ötlik: a házasítás előtt álló lányt ekkorra már úgy tartotta családja, hogy a lakodalom után úgyis más hadnak dolgozik élete végéig, ezért legalább szülei, közvetlen rokonai adják meg neki 2—3 évre a „leányszabadságot”. A házasság ugyanis főként az új családba került menyecske életében vezetett a legszembetűnőbb változáshoz. Ekkor, s minél gyorsabban kellett beletanulnia az asszonyi munkák mindegyikébe, a reá kiosztott.különböző és önálló tevékenységek sorába, majd a tőle kötelező érvénnyel elvárt többszörös anyaság szerepébe. Miközben ezeket olvassuk, bepillantást nyerhetünk e mátraalji községek kb. 100 esztendővel ezelőtti ünnepi és munkaszokásaiba, az öltözködés és viselet hagyományos és megváltozott formáiba, a család és a falu tagjainak, csoportjainak életrendjébe is. Mindemellett feltárul a népi erkölcs, a hiedelmek, s a családi, házastársi és baráti érzelmek gazdag világa, valamiint a falvak határain túlmutató kapcsolatok hatása, ezek számtalan szövevényes szála. S az e könyvhöz kedvet fakasztó, figyelemfelhívó sorokat mi is — miként a szerző teszi könyvében — egy mátraiballai verselgető öregasszony vallomásával zárjuk: „Az uramnak bérese voltam, Gyermekeimnek gyámola voltam.. (Akadémiai Kiadó) Kriston Vízi József
