Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. április 24., szombat Nemzeti Tárlat O Egy évtizednyi szünet után, évszázados hagyomány jegyében országos képzőművészeti kiállítás nyílt a Műcsarnok összes termeiben. Azzal a bevallott és vállalt céllal rendezte meg ezt a tárlatot a Művelődési Minisztérium megbízásából a Műcsarnok és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, hogy képet nyújtson arról, milyen a mai magyar képzőművészet. Milyen élő, eleven törekvések hatják át, milyen értékeket tud felmutatni. Az országos tárlat, az ösz- szegzés, az összefoglalás a 19. század óta hagyomány hazánkban. Az akkori tárlatok nem a magyar művészet képét adták, hanem a művészeti közállapotok rajzát, az akkori mecénások konzervativizmusát tükrözve. Az országos tárlatok felelevenítését most, egy évtized után újra az összegzés igénye hozta létre. Mert a műfajok szerint tagolt egyéni és csoportkiállítások mellől egyre jobban hiányzott az elmúlt tíz évben az összegzés. Ezért határozott úgy a Művelődési Minisztérium, hogy ezentúl évenként váltakozva képző-, illetve ipar- művészeti országos tárlatot rendeznek. A kiállítás célja, hogy rendszeresen fórumot teremtsen a magyar képzőművészet eredményeinek bemutatására, tükrözze kulturális politikánk álláspontját és segítő szándékát, lehetőséget biztosítson a maradandó értékek bemutatására. Az ilyen reprezentatív kiállítás — mely ezúttal az első, de a továbbiakkal együtt hivatott a művészet és a valóság kölcsönös viszonyának bemutatására, a kortárs magyar művészet feltárására. A tárlat — lehetőség az áttekintésre, az értékelésre, a bizonyításra és az orientációra. Egyben ízlésformáló és közvéleményalakító is. Művelődéspolitikánkkal összecseng a rendező elv: társadalmi életünk, szocialista társadalmi rendünk képző- művészeti tükröződését,, támogatását várja el. S a művészet közelítését a társadalomhoz és a társadalomét a művészethez. A kiállítás hivatását így összegzi a katalógus előszava: „szolgálni... az ember és az érte születő művészet, a szocialista magyar művészet találkozását ... megmutatni, mire képes a magyar festészet, szobrászat, grafika, mit tud mondani korunk művészete, korunk emberének — és egyszersmind felhívni a figyelmet erre a mondanivalóra”. A sokoldalú, stílusokat és technikákat felvonultató kiállítás érdekes, vizuális élmény. Éppen sokszínűségével, az alkotók és az alkotások különbözőségével (olykor összetéveszthetőségével) tanulságos látvány — közönségnek és szakmabelinek egyaránt. Arányaiban a festészet uralja a kiállítást — színvonalában, a grafika és a plasztika, Vannak remekművek és mestermunkák, sikeres vagy „sikkes” alkotások, eredeti ötletek, szakmai tévedések, unalmas utánérzések, de szemet-szí- vet gyönyörködtető jnűvek is. Figurális, absztrakt és félabsztrakt kompozíciók. Olajak, akvarellek, montázsok, fotófestmények, rajzok nyomatok, bronz-, márvány- szobrok, fa-, acélplasztikák, a pályázati feltételek szerint három évnél nem régebbi munkák. Az országos képzőművészeti kiállításon 135 festményt, 2 tűzzománcot, 95 grafikát, 110 szobrot és 54 érmet mutatnak be, összesen 286 művésztől. Az alkotók sokan vannak jelen — de sajnálatos módon hiányoznak nagy nevek és reményteljes ígéretek is, akik nélkül nem teljes a kép. Vajon saját elhatározásukból maradtak távol vagy a zsűri jóvoltából?! A tárlat célja a mai magyar képzőművészet értékeinek felvonultatása. Merjük remélni, hogy képzőművészetünk gazdagabb, sokszínűbb és talán értékesebb is a kiállított anyagnál. Kádár Márta Pákolitz István: Galamb Noétól Picassóig szünetlenül mozgósít; világnyl küldetéssel uszít a békességre; nem szegi kedvét-szárnyát, meggyötrik bár a kányák; a fegyverdúlás közben gallyával fölénk röppen; ahogy fortyog a század, úgy terebélyül ága; a békés jóhírt szólja reményzöld lobogója. Nagy Ernő új arca Jegyzet a művész parádi tárlatához Bő tíz esztendeje ismerem Nagy Ernő munkásságát. Ez az idő megtanított arra, hogy tisztességgel közelítsek művészi valóságához, ahhoz az alkotói világhoz, amelyet képvisel. Miben összegezhető lénye és piktúrájának lényege? Rövidre fogom: Nagy Ernő művei a mesterség fogásain, a biztos kompozíciós készségen és formakultúrán, a látvány leképezésén túl főként mértéktartásukban jeleskednek. Legyen portré, legyen táj, legyen csendélet bárminő rekvizítummal, festményei azt sugallják, hogy alkotó és alkotásainak tárgya megértő bölcsességgel tekint egymásra, és ezt az erőfelmérésből származó nyugalmat sugározza felénk, plántálja belénk is. Azt a fajta attitűdöt, amelyet ma sajnálatosan kevés képzőművész mer képviselni a szakmában. Festőnk korábbi világa, annak tárgyi eszköztára és megfogalmazása visszafogottabb, színeiben mono- krómabb volt. Gondolok a tíz-tizenöt évvel ezelőtti „Szala-part”-sorozat darabjaira, vagy az ember és környezete viszonyából kibontott, humánus gondolati elemeket hordozó „Egri lakótelep” elidegendés ellen protestáló nagyobb művére. Az utóbbi esztendők művészete viszont már egy derűsebb szemlélet színeit, kdfejezésbe- li módszerét mutatja föl Nagy Ernő festészetében. Mindinkább a szabad ;természethez fordul és láthatóan örömét leli benne, .továbbá érezhetően arra törekszik, hogy a föllelt harmóniát, szépséget, rendet velünk is megossza. Egyébként e képek aránya ie híven tükrözi a hétköznapjainkba örömet szövő-ültető igyekvést. A táblakép monumentálisabb méreteitől,, valamilyen katarktikue téma felhordott elemiburjánzásától a tájrészlet finom, műves, olykor turnén párákba burkolásához kanyarodik visz- sza, leginkább nagyszerű hangulati, érzelmi telitalálatként. Ezt az új, számomra végtelenül rokonszenves Nagy Ernőt hol1, mikor fedeztem föl? , Párád nagyközség — a megye mindinkább gazdagodó képzőművészeti kultúrájának szolgálatában — nemrég adott otthont a művész csaknem húsz művének, ünnepi demonstráció közepette. E találkozás fordította meg bennem a „nagyemői” képet. A kék, a sárga, a lila előtüremlése a „Nyári reggel” fényjátékában, a tájelemek felszabadult hullámzása az „Egri dombok” kicsiny présháza körül, egy előtérbe helyezett pad emberséges nyugalma az „Erdei pihenő” kis tablóján. Olykor a bravúr felé is kacsint az éttől mindmáig tartózkodó művész: az „Esik az eső” papírján — mert hiszen olajpasztellek adják a tárlat teljes anyagát —' az égi áldás z.uhogásában szinte alakot változtatnak a tárgyak, az „Ártér Poroszlónál” lapján pedig teljesen felbomlik a látvány, hogy csupán néhány fatörzs jelezze a fénypászmák uralta terep valódiságát. Mint utaltam rá, érzésem szerint örömben fogant az új arccal elénk lépő művész munkásságai. Örömben, amit meg akar vélünk osztani, hogy mi is kedvünket leljük a világban, környezetünk gyakorta ideges kuszaságában. Ha Nagy Ernő erre a szolgálatra, erre a humán elkötelezettségre szánta újabban maigát, tiszteljük érte, mert hiányt pótol, sízatoat- dékot szűkít alkotók és befogadó emberezrek viszonyában. Moldvay Győző Ültem a padban, előttem üres papírlap, kezemben toll, de nem moccantam, légy szállt a papírra, összedörzsölte a lábait, zizgett, rám nézett, elröpült, én még mindig nem moccantam, csak iszonyú melegem volt. Éreztem, hogy elborít az izzadtság, nem szabad mozdulnom, mert csöpögni kezd a homlokom, a cseppek koppanni fognak a papíron, s majd mindenki idenéz. Körös-körül sercegtek a tollak. A tanító, szürke árnyalak, csak nagy vörös üstöké csillámlott, kezét morzsolgatva dünnyögte: jól gondoljátok meg, gyerekek, jól gondoljátok meg. Lesni kezdtem a többieket. Mellettem az állami bizottság elnökhelyettese sebesen rótta az üres lapra: az én munkám felelősségteljes és fontos munka, mely által a dolgozók egyaránt... Becsuktam a szemem, mert nem szeretem ezt a szót: egyaránt, olyan, mint az, hogy őrlemény, fűrészporízű. Jobbra néztem, ahol a zöldséges küzdött a' betűkkel: az én munkám fontos a dolgozók ellátása szempontjából, és a vitaminfogyasztás színvonalának emelése következtében is, én megtaláltam a számításomat benne... Becsuktam a szemem, mert nem szeretem azt a kifejezést, hogy megtaláltam a számításomat, ennek nincs magyarázata, csak egyszerűen nem szeretem. Előre néztem, ott ültek a híresek, nevesek, okosak, elégedettek mind, és a padra hajolva szorgalmasan dolgoztak. Még jobban izzadni kezdtem, az ablakon begördült a nap, de nem fénylett, csak melegített: ahogy megállt a terem közepén, ontotta a meleget, akár egy túlfűtött kályha. Aztán begurult még egy nap és még egy. Már három nap ült a teremben, elviselhetetlenül meleg volt, nem bírtam tovább, az
