Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
Aranyemberek (Szántó György képriportja) Nagyon is komoly dologról akarván szólni a továbbiakban, illő hát, hogy viccel kezdjem. Lesz, akinek szakállas lesz e tréfa, de lesz bizton olyan, akire az újdonság erejével hat majd. Am nem is a vicc frissesége, vagy avíttsága miatt adomá- zok bevezetőül, hanem mondandóm jobb megértése okán. — A Nap, kedves hallgatóim, mintegy négy és fél milliárd év múlva hűl ki, s akkor vége lesz a földi életnek is — így az előadó. — Mennyit tetszett mondani? — rémül fel egy hang a közönség soraiból. — Négy és fél milliár- dot...! — Hál’ isten — sóhajt fel az iménti hang — tudniillik, a félmilliót a végén nem hallottam az előbb ... Nincs érzékünk az „óriási” fogalmakhoz, az emberi ész ugyan megteremtette az érthetetlent és felfogha- tatlant, még számol is vele, hivatkozik rá, adomázik vele és általa, ám valójában a végtelenben véges számok beláthatatlanok és megért- hetetlenek maradtak és lesznek. Olvasom, hogy a csillagászok felfedeztek egy új galaxist, amely kereken egymilliárd fényév távolságra van tőlünk. Mennyi ez az egymilliárd? Mivel a fény másodpercenként három- százezer kilométert tesz meg, így már nem is lenne más dolgunk, mint ezt a másodpercenkénti három- százezret megszorozni azzal a számmal, hogy egymilliárd fényévben hány földi másodperc van ... Képtelenség és beláthatat- lanság. Képzeljük el, hogy egy .. S nem tudjuk elképzelni. Megadjuk magunkat a végesen végtelen számoknak, a tereknek, az idő és a tér földi ésszel megfogalmazott, de ezzel a tér-idő dimenzióval megbírni mégsem tudó fogalmaknak. Egymilliárd fényév? Mennyi az? S egyáltalán kell-e nékem, neked, nekünk tudnunk, hogy véges életünk hetven, nyolcvan, vagy akár száz esztendejéhez képest mennyi is az a bizonyos egymilliárd fényév? Az ember már csak olyan, hogy a végtelenbe néz és tör, de a lába a földön vettetik meg, még a végtelent is földi mércével próbálja a birtokába venni. Ember. Társadalom. Föld. Szerelem, szenvedés, öröm, bánat, születés és halál. Mérhetetlenül tört idejű folyamatok ezek az Univerzum „életéhez” képest, amelynek születését kereken tizenöt milliárd évre teszik a tudósok. Mi az nekünk? S közben komolyan, véresen folyik a vita, és nem az anekdota szintjén, s tudósok között, hogy mennyi is a mennyi: tizenöt milliárd-é, avagy csak tizenkettő? Én meg közben lám azon tűnődöm, hogy a jövő héten mily tennivalók várnak rám a naptári bejegyzések szerint, meg azon, hogy oldódik-e az argentin—angol „Falkland-válság” és, hogy Lengyelországban talán mái két év múlva, és, hogy ai unokáim jövőre... Órák', napok, hetek, legfeljebb évek, emberi léptékű és mértékű fogalmak a milliárd fényév — elnézést az olcsó ötletért — fényében. De hát én itt élek, az Univerzum e pontján, s bár tudom, hogy az anyag, a világ tőlem függetlenül létezik, számomra mégis ez a milliárd fényév — amit meg nem értek — azért létezik, mert én is létezem. A múlt és a jelen, a történelem és a társadalom, az idő és a tér, a filozófia, a fizika oly fogalmak, amelyeket én, az élő, a létező ember „találtam fel”, hogy jobban megismerjem a körülöttem való világot és benne önmagam is. Ember nélkül teljesen értelmetlen a társadalom fogalma, anélkül meg a civilizációé, mindezek nélkül pedig a világegyetem, a fénysebesség, az ősrobbanás, meg a milliárd fényév. Minden belőlem, tőlem indul ki és hozzám kanyarodik vissza, belőlem és hozzám, aki a Kozmosz gyermeke vagyok, aki — tudom — a biokémikusok, a biofizikusok és a filozófusok szerint voltaképpen egy szupernóva kisugárzó energiájából „születtem”. De vagyok, és most már maradni, élni akarok. Bánni, bírni e végtelenül véges fogalmakat. Lehozni a Földre, magam köré és a magam számára. Csodálatos öncélúság: az ember azért van, hogy ember legyen. Hogy nem csak etikai értelemben emberibb ember legyen, hanem hogy egyáltalán — legyen. Ismét egy szám, mindenféle anekdotázás nélkül: ötvenmillió. Ez már „köznapibb” szám, ilyen mennyiséggel már a napi sajtó szintjén is találkozunk, ám ha rákérdezünk, hogy menynyi is ez a mennyi? — mégis furcsa a válasz, amit kapunk. Ez annyi, mint... És megint nem tudjuk, hogy mennyi is ez az ötvenmillió. Ennyi ember halt meg a második világháborúban. ' Szörnyű. Szörnyű szám. Olyan szörnyű és olyan nagy, hogy mint a milliárd fényév, ez is befoghatatlan- nak tűnik az emberi agy számára. A számot és a háborút feltalált ember számára. Korotics, .ukrán írót idézem, ő ezt a szörnyűséget, amely a számok nyers valóságában mégis csak elidegenült az életben maradt százmillióktól, ember és szívközeibe hozta, a dermedt rémület és az iszonytatás közelébe, az át- és a megélés valóságába. „ ... 95 évig lenne csend a földön, ha a második világháború minden egyes halottjának egy perc hallgatással adóznánk...” Hát ennyi az ötvenmillió. Befogható, felfogható és megérthető. Kilencvenöt évig teljes némaságba borulna a Föld. Majd egy évszázadon át állna vigyázzállásban több mint négymil- liárd ember, hogy kegyelettel adózzon az elesettek emlékének, és hogy végiggondolja: mennyi is ez az ötvenmillió? Egy atomháború katasztrófája után a megmaradtak- nak vajh’ hány évig, vagy évszázadig kellene néma csendben emlékeznie? S len- ne-e egyáltalán emlékező, aki élőként emlékezhetne az imént még voltakra. Mert a század-, az ezred-, a milliomod másodpercek, amely alatt egy egész civilizáció elpusztulhat, mert még ezek a mikroidők is éppen olyan érthetetlenek és érzékelhe- tetlenek az ember számára' mint a milliárd fényévek. Itt állunk és létezünk a végtelen nagyságok és a végtelen • kicsinységek mezsgyéjén, amelyet Földnek hívnak, s eljutottunk odáig, hogy már képesek vagyunk megteremteni: a semmit. Ahol értelmetlenné válik a milliárd fényév és a nanométer fogalma. Mert kinek és minek magyaráznánk e fogalmakat. A fogalom emberi teremtésű, ha nincs ember, nincs fogalom sem. Csak az általunk felismert és az utánunk is, a tőlünk függetlenül is létező és ható természeti törvények. Vajon egy Föld nevű porszem pusztulására emlékezve, hány fényévig, fényszázadig állna némán a világ- egyetem, hogy kegyelettel emlékezzen ránk. És egyáltalán, megérdemelnénk ezt a kegyeletet? A Nap, kedves olvasóim, négy és fél milliárd év múlva hűl ki. Groteszk, amit mondok: rajtunk múlik, hogy megérjük-e, megéljük-e. Ügy éljek én!
