Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. április 17., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Mai művészeti mellékletünk képanyaga a Hevesi Háziipari Szövetkezet recski részlegében berendezett palóc tájházat mutatja be. A mátrai emberek életmódjának és iparművészeiének emlékei munkanapokon tekinthetők meg (Fotó: Szántó György) — Ez már döfi! — rikkantott Tibók, de aztán egyszeriben elröppent a kedve, mert a feleségére gondolt. — És mi lesz a házasokkal? Hárman már nősek vagyunk a csapatból. — A ti gondotok — vonta meg vállát Verőn —, intézzétek el otthon. Vagy azt kívánjátok, hogy én rohangáljak engedélyért? A hír még aznap szétfutott a városban, hogy Kábel Verőn felajánlotta magát a csapatnak egy győztes szereplés reményében. A vélekedés erről az esetről igencsak megoszlott. A nők eléggé egyértelmű jelzőkkel illették az önkéntes ajánlattevőt, de a férfiak hősként ünnepelték. Éjjeli zenét adtak az ablaka alatt, egri bikavért ittak a cipőjéből, verseket írtak hozzá, és még azt is tervbe vették, hogy győzelem esetén szobrot emelnek neki a focipálya meg a temető között. Ez igen! Ez egy nagyszerű nő! Egy lánglelkű amazon, aki az előítéleteknek fügét mutatva, mindenre képes a városért és annak csapatáért. Vasárnap Mezőcsalános egész lakossága kint tülekedett a meccsen. Kábel Verőn elegáns, azúrkék, kosztümben, nagy mellei közé dugott piros szegfűvel jelent meg, és leült a kispadra az edző mellé. A közönség felhördült, majd hatalmas éljenzésben tört ki, Szerpentin- meg viirágeső hullt rá, és a pálya fölött keringő mezőgazdasági gépről röplapok szállingóztak alá erősen dekoltált fotójával. Ezután kifutottak a csapatok, és megkezdődött a mérkőzés. A Mezőcsalánosi SC a tabella élén álló Furkósi SE-vel játszott, tehát Kábel Verőn felajánlása a legjobbkor jött. Az utolsó az elsővel! Ha ezt a meccset megnyerik, akkor igazán megérdemlik a fiúk, hogy azokon a csodás halmokon pihenjenek meg. — Haj-rá, Mező! Haj-rá, Mező! —zúgott a biztatás, de nem sokáig, mert az ellenfél középcsatára máris beragasztott egy gólt. Belsővel, könnyedén a jobb felső sarokba. Eunuchok! Eunuchok! — üvöltötte a közönség. — Koporsó való nektek, nem Kábel Verőn! Ez mintha felingerelte volna a csapatot, mert attól kezdve úgy hajtottak, ahogyan még sohasem. Különösen, hogy Kábel Verőn is odaállt a pálya szélére, és mesés melleit kifeszítve, bekiabált. — Ezt nézzétek meg! A prémiumot! Rohamra fiúk, rohamra! A félidő vége felé tizenegyest harcolt ki a csapat, amit aztán Pokoli rúgott be, az ellenkező irányba elvetődő kapus mellett. — Él-jen Verőn! Él-jen Verőn! — zengte mámorosán a közönség, mire a kozmetikusnő felállt, hátrafordult, és csókokat dobált szerteszét. A hatás felemelő volt. Sokan felemelkedtek a helyükről, és legszívesebben ehhez a nagyszerű nőhöz rohantak volna, hogy diadalmenetben hordozzák körül a pályán. A második félidőben úgy küzdött a csapat, hogy a zihálásuk elnyomta a zajt. Nem ismertek elveszett labdát, támadtak, védekeztek, loholtak, fújtattak kegyetlenül. Ennek következtében lőttek két kapufát, és a befejezés előtt három perccel megtörtént a csoda. Gereben szabadrúgásból bombázott gólja a győzelmet jelentette. A tombolásban már azt se hallotta meg a nézősereg, amikor a bíró lefújta a meccset, csak azt látták, ahogyan a fiúk letámolyogtak a pályáról. És bizony ez a látvány igen siralmasnak bizonyult. A győztes csapatból többen négykézláb araszoltak az öltöző felé, másokat ölben kellett levinni, és akadt olyan is, aki ott helyben elájult. Az öltözőben aztán kiteregették őket a padokra, akár a nyers állatbőröket, és három orvos sürgölődött körülöttük minden eshetőségre készen. — Bravó, fiúkák! — Kábel Verőn felhe- vülten robbant az öltözőbe. — Ti megtettétek a magatokét, most majd rajtam a sor. Amit ígértem, állom. Pokoli, te voltál a legjobb, azt javaslom, hogy veled kezdjük. A középhátvéd erre csak hörgött valamit alig érthetően, és csupán az egyik szemét nyitotta ki résnyire, mert még ez a művelet is fárasztotta. — Nem baj, Pakolikám — vigasztalta Verőn —, ha magadhoz térsz, majd jöhetsz. Akkor kezdjük Gerebennel. Haláli klassz volt az a gólod, fiúka! — Jaj, istenem, istenem — siránkozott Gereben, majd révetegen ezt kérdezte: — Hol vagyok? Mit akarnak még tőlem? Aztán markos ápolók jöttek, két mentőkocsiba rakták az egész társaságot, és beszállították a városi kórháziba. KÖNYVESPOLC Az őszülés váratlan órája Csák Gyula novellái Művei ismerőinek aligha mondunk újat, ha frissen megjelent elbeszéléskötete kapcsán ismételten leírjuk azt a — szemünkben művészi rangot jelentő — megállapítást, hogy Csák Gyula személyében a mai magyar „valóságirodalom” egyik legjelesebb képviselőjét tisztelhetjük. Űj kötete, Az őszülés váratlan órája korábbi műveinek hőfokán ábrázolja az egyéni sors és a közösségi magatartás szembekerülésének válságos élethelyzeteit, legtöbbször annak az „első nemzedéknek” jelenkori konfliktusaiban, melynek tagjai a felszabadulást követő történelmi pillanat mámorában elhagyták a felnevelő paraszti világot, hogy a „fényes szellők” világot forgató hitével vállalják az értelmiségi lét küldetését. Tudjuk — irodalmunk és maga Csák Gyula is többször szólt már róla — hogy újabb kori történelmünk sokszor próbára tette e nemzedék hitét, s ma, túl az ötvenedik életéven a sors még mindig tartogat számukra lelket gyötrő megpróbáltatásokat ... Ezek közül a társtalanság, az elmagányosodás talán a legfájdalmasabb. így jár a Remek! című novella kandidátusi disszertációján dolgozó kutatóorvosa, aki múltjával, emlékeivel fényévnyi távolságra él feleségétől: számára az egész életet jelentette ez a múlt, ami az asszonynak már csak „valami nékosz”, idejétmúlt diákos romantika. Az emlékezés keserű nosztalgiája maradt vigaszként a kötet címadó novellájában szereplő történelemtanárnak is, aki egykor a népi kollégiumban készült jövőt teremteni, s ma élete csupa csalódás: lánya sikertelen egyetemi felvételi vizsgája döbbenti rá, hogy milyen sokan elhagyták az eszme egykor zászlózott hitét; életének ez a válságos pillanata érteti meg vele, hogy terméketlenül elmúlt felette az idő, s hogy feleségétől is elszakadt, immáron visszavonhatatlanul; az asszony hajában megjelenő ősz szálak mindkettőjük fájdalmas magányát jelzik. Csák Gyula novelláiban feltárul az értelmiségi lét kapcsolathálózatának más irányú kiüresedése is. Mérnök, jogász, orvos alig értik már, hogy milyen anyagi vagy érzelmi indítékok késztetik tolvajlásra a kétkezi munkájából élő egyszerű embert, akinek megleckéztetését csak egy izgalmas — valójában elembertelenedett — Balaton-parti nyári kalandnak tekintik (A tolvaj és a bírák). A bálvány című novella „operettparasztnak” öltözött kövér könyvelője sem missziót teljesít már vidéken: meggazdagodni érkezett a téeszbe, hogy visszatérve majd Pestre berendezhesse összkomfortos nyaralóját, általában jóléttel kipámázott kispolgári életét. Csoda-e, ha nem érti a paraszt- ember régi és új indulatait, vágyait és reményeit? Az író ezt a morális önfeladást már nem titkolt iróniával ábrázolja. Az értelmiségi lét visszásságait hol erősödő iróniával, hol humorrá szelídített megértő bölcsességgel szemléli az író. Legemlékezetesebben az Egy ember nosztalgikus öniróniájában, amelyben saját esendőségét, a való világ felé tájékozódó vonzódását tárja fel, szelíd és csendes derűvel. A tragikustól a komikusig terjedő hangnemvegyítés igényes művészi szintre emeli Csák Gyula írásait, melyeknek szerkezetében a remekül poentírozott befejezés méltó az író egyéb művészi erényeihez. A közéleti kérdések iránt fogékony író műveivel találkoznak a kötet lapjain Csák Gyula régi és új olvasói. A kellemesen folyó előadás, a jól felépített helyzetekben villogó dialógusok, a feszesre komponált befejezések, s főképpen az ábrázolt emberi sorsproblémák a legszebb élményt nyújtják: gondolkodásra ösztönöznek! (Kozmosz, 1982). E. Nagy Sándor Filozófiai és esztétikai írások A Magyar Irodalomtörténet-írás Forrásai című sorozatban nemrég jelent meg Erdélyi János filozófiai és esztétikai írásainak eddigi legteljesebb gyűjteménye. A több mint 1000 oldalas könyv a kötetekben és folyóiratokban közreadott tanulmányokon kívül a kéziratos anyag ismeretlen darabjait is feltárja. Az előszóból érdekes részleteket tudhatunk meg Erdélyi írói hagyatékának kalandos sorsáról. Ennek a felbecsülhetetlen értékű szellemi örökségnek „meg kellett járnia azt a kálváriát, amelyen Közép-Európa népei végighurcolták a maguk keresztjét az elmúlt másfél század alatt”. Kéziratainak egy részét maga Erdélyi semmisítette meg Világos után, okkal tartva a zsandá- rok zaklatásaitól. Egy másik egységnek később Gyulai Pálnál veszett nyoma. Ami a múlt század végéig megmaradt, az négy vaspántos ládáiban beutazta szinte az egész történelmi Magyarországot, Kolozsvártól a Csallóközig. Az író Sárospatakon őrzött könyvtárát 1949-ben széthordták. Összegyűjtött műveinek Erdélyi Pál által tervezett kiadását először az I. világháború kitörése, majd a szerkesztő hirtelen halála akadályozta meg. Ezek után. a történelmi és személyes tragédiákat felvillantó előzmények után a könyv megjelenésének puszta ténye is többet mond önmagánál. Erdélyi János nevéhez fűződik a XIX. századi magyar irodalmi népiesség elméleti megalapozása. Következetesen szorgalmazta, hogy a Kazdnczy-korszak utánzási törekvései után literatúránk a „hazaiság” mércéje szerint fejlődjön tovább. Irodalmunk eredetiségét, nemzeti jellegét akkor biztosíthatjuk, ha a folklór szelleméhez, formavilágához igazodunk. Ez a felismerés szükségessé tette a népköltészeti alkotások gyűjtését. A reErdélyi János tanulmányai formkorban Erdélyi állt a magyar népköltészeti gyűjtőmozgalom élére is: a tudományos szempontú és igényű népköltészeti kutatás egyik úttörője hazánkban. Tanulmányainak most megjelent gyűjteménye irodalomtudományi, folklorisztikai munkásságának filozófiai és esztétikai összefüggéseit mutatja meg. Sokoldalúan illusztrálja, hogy a nemzetenkénti eredetiség herderi eszméjét, értéktudatát valló irodalomtudós milyen távol állt a provinciális gondolkodástól. A nemzeti karakter fölfedezése, ki- teljesítésének szándéka is egyetemességigényének volt szerves alkotóeleme: „olyan ez, mint mikor új képet függesztenek föl eddig nem tudott mesterről valamely műcsarnokba.” Ismerte és alkotó módon használta föl kora legnagyobb szellemeinek tanításait. Elsősorban Hegel filozófiája hatott rá. A „művészeti formák” dialektikájáról szóló hegeli elméletet ültette át hazai viszonyokra akkor, amikor a magyar irodalmi fejlődés lépcsőfokait megrajzolta: az „áthonosítá- si, utánzási szakaszt fölváltja az önálló, nemzeti szakasz, hogy az önmagára eszmélő, küldetését tisztázó irodalom majd emberiségi” igénnyel léphessen föl. A nemzeti és a nemzetközi dialektikáját érvényesítő „emberiségi” irodalom eszménye állította szembe a befelé fordulás, az elzárkózás jelenségeivel, amelyek a szabadságharc bukása után aggasztó méreteket öltöttek. A nemzeti kizárólagosság, öncélúság — a még oly szorító helyzetben is — szegé- nyíti, szürkíti az önmegvalósítás, a kiteljesedés, a továbblépés esélyeit. A „megmaradás módozatain” töprengve jutott el a felismerésig, hogy a „műveltség egyetemi hatásától” nem szabad elzárkóznunk, az „idegen műveltség magas fokait” kell ostromolnunk, „vagy elmerülünk”. Törekvéseinek remekbe formált, szenvedélyes érveléssel adott kifejezést: „...be kell látni, hogy a nemzetiség elzárkózott, merev eszméje, rideg felfogása visszavet, hátralök éppen azért, mert a végtelent, az egyetemest, minő az esztétikai szép, bizonyos számú emberiség javára kizárólagosan igyekszik lefoglalni, vagy az eszmét, a lelkiséget az idő és tér korlátái közé sorompózni, holott mint nemzet nincs emberiség nélkül, úgy nincs hazai szép amolyan egyetemes nélkül, mely az általános emberiségből fakad.” Ez a korszerű szemlélet fordította szembe azokkal a filozófiai törekvésekkel is, amelyek valami „saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet”- et próbáltak megteremteni. Szerinte erre csak „primitív világnézet" alapján vállalkozhatunk, hiszen a „különbséget” nem lehet az „egyetemesség” rangjára emelni, márpedig a bölcsészet ,yaz egyetemes igazságok tudománya”. Erdélyi filozófiai és esztétikai tanulmányai ilyen „egyetemes igazságok” ki-n mondására tettek kísérletet, eszmélkedésre ösztönözve a mai olvasót is. Árnyaltabbá teszik azt a portrét, amelyet Végrendelet című versében így jellemzett: Magamrul én annyit tudok, hogy Bántani dolgok nehezével, Küzdöttem egy-egy gondolattal, Egy-egy isteni eszmével. A kallódó írások összegyűjtéséért és sajtó alá rendezéséért T. Erdélyi Ilonát illeti elismerés. Ö látta el a kötetet a szükséges magyarázatokkal, mutatókkal, szójegyzékkel, és írta — Hor- kay László társaságában — a példásan gondos jegyzeteket. (Akadémiai Kiadó, 1981.) Lisztóczky László
