Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. április 17., szombat IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Nagy László: Illyés Gyula: fűz L. Z. halála Tűz te gyönyörű, dobogó, csillag-erejű te fűtsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya ne legyen néki teher, tűz te gyönyörű, ihlet, mindenség-gyökerű, virágozz a vérző madárban, égesed, hogy a sorsot kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell, tűz te gyönyörű, jegeken győztes-örömű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás van, öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! Rendjén úgy lett volna, hogy amikor szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak: az hátrál meg. A bűn.! Az: a konok-vak a világ fröccsen szét: a pokol! S nem ami lett. Hogy a sakál dalol s a pacsirták vonítanak. S főikéi a nap vad ragyogással ismét magyarázva (nekünk megalkuvóknak): mert nem lett, nem is lehetett segítség. S a tegnap az úr, nem a holnap! Géczi János: • Füvek s csillagokkal homlokon ütött lovak Füvek s csillagokkal homlokon ütött lovak kitörtek a szélbe, pusztába — csattog november keményre fagyott vászna fehér zászlóként, de pirosat üt a hideg gyökerekre, felsértett patákra. Kaszák s kötelek ellen — homlokon ütött világban — marad gyökér és pata a megmaradásra, itt maradásra — zuhog a hó tejfehéren agancsos fák közt patanyomokra, torzsok alatti párás gyökerekre. BEMUTATJUK... ...az Irodalomtudományi Intézetet 1957-ben a budai Ménesi úton, az Eötvös Kollégium épületében, új szellemi műhely alakult: az Irodalomtörténeti, mai nevén az Irodalomtudományi Intézet Most huszonöt éves. Negyedszázad. Talán elérkezett a mérlegkészítés ideje is. Az igazgatói szobában az egykori Eötvös-kollégistát, az intézet munkáját kezdettől irányító Sőtér István akadémikust kérdezgetem: e negyedszázad során mi hiányoznék művelődési életünkből az itteni kutatómunka nélkül? — Hiányoznék mindenekelőtt A magyar irodalom története hat testes kötete, amely jó tízéves előkészítő munkával készült az intézetben ... — Vagyis a spenót... — Igen, amit népszerűén spenótnak hívnak. E kiadványunk — a kezdetektől napjainkig — a teljes magyar irodalomtörténetet dolgozza fel. 1965 táján végezvén a munkával, utolsó kötete 1966-ban jelent meg. Nagyobb irodalomtörténetek — például a Pintér-féle — ugyan korábban is készültek, tudományos életünkben — a külföldiben is — mégis példa nélküli volt e kötetek elmélyedési igénye. Azóta persze, akkorát fejlődött az irodalomtudomány, hogy akár ismét belevághatnánk egy új irodalom- történeti összefoglaló készítésébe. Mint ahogy bele is vágtunk: most dolgozunk rajta — a külföldieknek. A magyar irodalmat idegen ajkúakkal megismertetni, nos, ez a feladat nem is hasonlítható ahhoz, mint amikor magyar olvasók kezébe adjuk irodalomtörténetünket. Nekünk most a világ- irodalom egészében kell gondolkodnunk, ha ki akarjuk mutatni a magyar és az európai, illetve a világ- irodalom közötti hasonlóságokat (egybeeséseket), ám egyben a különbségeket is. A magyar irodalmat nem ismerő külföldiek csak így érthetik meg, milyen folyamatok zajlottak le a kezdetektől mostanáig művelődésünkben. — A korábbi kutatások eredményeként milyen munkák megjelentetésére készül még az intézet? — Valószínűleg nagy visszhangot vált majd ki másik vállalkozásunk is: hamarosan megjelenik első kötete annak a négykötetes tervezett irodalomtörténetnek, amely a felszabadulás utáni magyar irodalmat mutatja be. E munka még az előzőnél is nehezebb, hiszen élő és kortárs — vagy nemrég még annak számító — költők, írók helyét jelöli ki, és 1975-ig becserkészi teljes irodalmi életünket. A költészet, a próza, a dráma fejlődését, az irodalompolitikáét, a kritikai mozgásokét és áramlatokét. A negyedik kötet pedig — s ez megint egészen új — a határokon túli magyar irodalmat ismerteti meg: az Erdélyben, Szlovákiában, a Vajdaságban, illetve a nyugati országokban élő, magyarul író alkotók életpályáját, műveit. Egy ilyen újszerű vállalkozás, persze, nem kockázatmentes —, de a cél érdekében (mint ahogy már a hat kötet munkálatai közben) a legszorosabban együttműködtünk az egyetemi tanszékekkel. Csakis így születhettek e nagy összefoglalások, szintézisek. Az intézeten belül munkánk másik fontos területe az irodalomelmélet. Ami természetes, hiszen a kritika, az irodalompolitika, a kiadáspolitika folyamatosan szembetalálkozik az elméleti kérdésekkel. Most dolgozunk irodalomelméleti kézikönyvünkön, amely a marxista irodalomelmélet eddigi eredményeit összefoglalva igazít útba a legfontosabb kérdésekről. — A komparatisztika, vagyis az összehasonlító irodalomtudomány igen fontos tevékenységévé vált az intézetnek. Az első konferenciákat a 60-as években rendeztük, kezdetben a Szovjetunióban, illetve a szocialista országokban élő tudósokkal, később Japántól az Egyesült Államokig a komparatisztika művelőivel — azzal a céllal, hogy elfogadtassuk, megértessük: a magyar irodalom nem a világtól elszigetelt jelenség. Testvére, párja a közép- és kelet-európai irodalmaknak, amelyek hasonló történelmitársadalmi, gazdasági körülmények között fejlődtek ki. A magyar irodalom eredetisége vagy európaisága — azaz különbözése és egybeesései — csak ezek tükrében mutathatók ki. — Az Irodalomtudományi Intézet több műhely munkáját fogja össze. Hogyan oszlanak meg a feladatok az egyes területek között? — Talán alapműhelyünknek is mondhatom a bibliográfiai osztályt, hiszen tevékenysége az irodalomtudományi munka alapját teremti meg. Az- egy-egy író, költő munkásságát feltérképező kötetek körülbelül a XIX. századig pontos iránytűt adnak a kutatók kezébe. Fontos vállalkozásunknak számít, és nagy anyagfeltáró igénnyel folyik A magyar kritika és irodalom- történet története című programunk, amelynek eddig három kötete jelent meg: Fenyő István a reformkori, Tarnay Andor a régi magyar irodalmat, Németh G. Béla pedig a pozitivizmust dolgozta fel. Készülő köteteink, a magyar irodalmi gondolkodás összefüggéseit vizsgáló monográfiáink melléktermékeként pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában antológiasorozatot jelentetünk meg. A szemelvényeket legnagyobb kritikusainktól, irodalmárainktól — Gyulai Páltól, Péterfy Jenőtől, Tol- dy Ferenctől, Bajza Józseftől stb. — válogattuk, s bevezető tanulmányokkal, csaknem miniatűr kritikatörténetekkel láttuk el. A sorozat első, Tarnay Andor szerkesztette darabját máris követte a második-harmadik is Fenyő István szerkesztésében. Az említett négykötetes irodalomtörténet a XX. századi modern magyar irodalom műhelyében készül, ahol feszített ütemben dolgoznak emellett a két világháború közti irodalom s a Nyugat történetén, és számos egyéni írói életművön is. — Koncepcionális változást sejtet, hogy az intézel időközben az irodalomtudományi nevet vette föl. Sőtér Istvánnak amúgy is „vesz- szőparipája” a kritika és az irodalomtörténet egységes szemlélete. Hogyan valósul meg ez az egység az intézetben? — Ezt mindig csak az egyéni munkákból ítélhetjük meg. Az egységes szemlélet csakis úgy valósulhat meg, ha a múlt bármelyik alakját úgy olvassuk és mutatjuk be, mintha kortársunk lenne, vagy mi válnánk kortársaivá. Csak így menthetjük át műveikből mindazt, ami valóban értékes, friss, izgalmas, különben száraz, papírízű a tudományunk. Kortársává válva — kritikusként — azután megint föl kell építenünk az író, a mű körül a kort, s ezt már csak irodalomtörténészként végezhetjük el. Napjainkra is érvényes! Egy jó kritikus a mi korunkban, történetileg is képes érzékeltetni mindazt, amit egy Illyés Gyulavagy egy Juhász Ferenc-mű jelent. Makai Tóth Mária Tóth—Máthé Miklós: Kebel tánc A Mezőcsalánosi SC labdarúgócsapata rosszul állt a megyei bajnokságban. Olyan rosszul, hogy amikor kiírták a mezőnyt az újságba, utánuk már csak a lapszéle következett. Hiába ígérgettek akármit a vezetők, Pokolinak, a középhátvédnek még azt is, hogy megtanítják latinul, ám az se használt. Jó szó, szidalmazás mit sem ért, a csapat úgy vonszolta magát a pályán, mintha sivatagban tántorogna víz nélkül. Mint mindenütt, így Mezőcsalánoson sem volt közömbös a foci, ezért sürgősen tenni kellett valamit, mert a csapat pocsék szereplése a munkavégzésre is kihatott. A kenyérgyárban ehetetlen kenyereket és olyan zsemléket sütöttek, mint a megfagyott rögök. A tsz földjén lábon maradt ötven hold napraforgó, mert a tagoknak egyszerűen nem volt kedvük behordani. A szeszgyárban a dolgozók megitták bánatukban a szeszt, és az üres üvegekbe vizet töltögették. Katasztrófa következik be, ha nem győz legalább egyszer a csapat. De hogyan? Mivel lehetne fölrázni ezt a tizenegy aggastyánt? Lakása már mindegyiknek volt, autója, pénze is, az anyagiak tehát szóba sem jöhettek. Próbálkoztak hát a szellemiekkel. Kiadatták Ligának, a balösszekötőnek a verseit, kiállítást rendeztek Tibók kapus csataképeiből, és szó esett arról is, hogy bemutatják Gerebennek, a középcsatárnak az operáját, de ez mind nem vezetett eredményre. Talán csak annyiban, hogy ezeken a műveken jobban röhögtek az emberek, mint amikor a játékosok a pólyán botladoztak. Már minden elveszettnek tűnt, amikor menitőangyal libbent közéjük Kábel Verőn személyében. Mezőcsalános híressége, a többszörösen elvált csodaszép kozmetikusnő, aki a csapattal ellentétben csak sikereket mondhatott magáénak. Minden mérkőzésiből ő került ki győztesen, és ezt nem utólsósorban megyeszerte megcsodált melleinek köszönhette. Mint a blúzába bujtatott rakéták, titkos fegyverek, úgy meredtek a világba ezek a keblek, és ha valakit megcélzott velük, az gyönyörű lába elé omlott megadóan. — Trénerkém — mondta Kövinek, az edzőnek —, nem nézhetem tétlenül ezt a vergődést. Mezőcsalános ügye az én ügyem is, tegyen hát engem a mérleg egyik serpenyőjébe. — Ezt meg hogy érted Veronkám? — Felajánlom, hogy ha vasárnap győz a csapat, akkor az utána következő éjszakát a fiúk velem tölthetik. Ha így sem hajtanak, akkor tegyék be mindet egy kamionba, és adják el heréitekként valamelyik országnak, ahol ez még divatban van. Ekkor már az egész csapat köréjük tömörült, így hallgatták Kábel Verőn lelkesült szavait. Éppen ezért tel jesen fölöslegesen kérdezte Kövi: — Na fiúk, hallottátok? — Nem süket itt senki — mondta Pokoli, míg pillantása a híres melleket simogatta körbe. — Ha így áll a dolog, akkor vasárnap nagy tánc lesz, ezt mindenki nevében megígérhetem! — Kebeltánc — szólt közbe vigyorogva Tibók. — De nem versz át minket, Veronkám? — Kisapám — nézett rá szigorúan Kábel Verőn —, ha én valamit megígérek, annak aranyfedezete van, De ha akarjátok, csinálhatunk írást is róla. — Ne vedd bizalmatlanságnak — mondta Liga —, de nem ártana ezt szerződésbe is foglalni. Biztos, ami biztos. Jó, ha látja az ember papíron is, hogy miért dolgozik. — Piti dolog — húzta a száját Kábel Verőn —, de ezen már ne múljon. Felőlem akár be is rámáztathatjátok, és kitehetitek dísznek az öltöző falára. És megcsinálták a szerződést — több példányban, pecséttel —, miszerint a vasárnapi győztes mecos után Kábel Veronika mezőcsalánosi lakos, kozmetikus, anyja neve Peták Sarolta ... stb .,.. stb ... a csapat rendelkezésére áll. Teszi ezt teljesen önzetlenül, csupán a város érdekeit tartva szem előtt.
