Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-17 / 89. szám

Lakótelepi ablak vízcseppjeiben torzuló látvány, súlytalan úszás, párába burkolt gőzmozdony, alkonyi csillogások, motorcsónak hullámai, az árvíz fenyegette munka — minden mögött a H2O. A víz.

(Fotó: Kó'hídi Imre)

Úgy tanultam a történelemórán, hogy Kolumbusz Kristóf 1492-ben fedezte fel Amerikát. Anélkül, hogy tudott volna róla. A történészek közölték szellemével és az utókorral, hogy igenis a genovai hajós fedezte fel Amerikát. Aztán a tudósok azt is közölték — ez már nem érettségi anyag —, hogy voltaképpen a vikingek voltak azok, akik felfedezték Amerikát, de erről írásos dokumentum — pecsétes? — nem lévén, maradt a tananyag és a história dátuma 1492 és a felfedező neve: Croistophoro Colombo.

Ügy tanultam, hogy Ausztráliát egy bizonyos Cooper kapitány fedezte fel, a Magellan-szorost Magellan, Afrika belső vidékeit többek között egy Stanleynek nevezett elszánt újságíró, és hogy Kínát voltaképpen Marco Polo. Egyébként Japánt is felfedeztük, Dél-Ameri- kát is, Elő- és Hátsó-Indiát is. Mindent felfedeztünk. Igen, így:... „-tünk!”

A kicsit didergős néger férfi, furcsa torokhangján közölte a bárkából kiszálló alattvalóival:

— ... és az ősök szellemének jó akaratából, ím felfedeztem ezt az eddig ismeretlen világot... Nevezzük el Európának.

— Nevetséges — mondta egy alacsony, mongol vágású férfi, aki éppen ekkor szállt ki társaival együtt egy másik, de bőrrel bevont bárkából...

— Miért lenne nevetséges? Igenis felfedeztem Európát...

— ... igenis nevetséges — repli- kázott a mongol vágású —, mert e földrészt éppen tegnap fedeztük fel és az Üj-Ázsia nevet adtuk neki... Hát ezért nevetséges a ti mai felfe- dezéstek...

— hárifáril — vágta agyagpipáját a földhöz mérgében egy tolldí- szes, sasorrú büszke férfi, aki ebben a pillanatban lépett ki egy hatalmas, hajlott orrú csónakból és a társai köréből.

— Mi az, hogy lárifári? — kérdezte egyszerre a kicsit didergős, fekete bőrű óriás, meg az alacsony, izmos, mongol vágású.

— Ez indián harci — mérges kiáltás ... Mert hogy éppen háromszor ment le a nap annak ideje óta, hogy mi felfedeztük ezt a földrészt, és felfedeztük rajta a sápadt- arcúakat is ... így hát a mi vig- vamjaink füstje száll iitt fel törvényesen majd, és mi leszünk az utókor számára a ti Európátok, vagy mit tudom én milyen nevű új világunk felfedezői...

így volt-e, nem volt-e? Lehetett volna. És ha lehetett volna, vajon akkor ki fedezte fel előbb Európát és ki Amerikát, Ázsiát, Ausztráliát. És miért kellett felfedezni azt, ami már jószerint fel volt fedezve az ott élők számára.

Ülök a televízió előtt, itt Közép- kelet-Európában — ez nem földrajzi, sokkal inkább politikai fogalom! — és innen figyelem, mi történik a világban. Nem viking hajón, nem spanyol gályán, vagy angol korvetten ülök, hanem egy kissé már megkopott fotel „hátán” figyelem a világ dolgát és sorsát. Kezemben az újság, itt, a Kárpát-medence közepe táján — nem politikai, hanem földrajzi fogalom ez — és főcímekben, alcímekben, kis cikkekben, nagy tudósításokban olvasom, mi történik szerte a világban. Európai szemmel és mértékkel, sőt európai értékrenddel

vizsgálom a világ dolgait. Európai kispolgár, nyárspolgár lennék, mert mértékrendem szerint a világnak olyannak kell lennie, mint legalább Európában, s az ha nem

olyan, akkor furcsa a világ? Hiszen m i fedeztük fel őket, mi vittük oda a civilizációt, meg a kultúrát... Hová? Oda! Mindenhová. Még akkor is így érzem, ha ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem így igaz, sőt az is tudom már, hogy milyen magas kultúrák voltak, virultak, pusztultak és virulnak ma is, ahol mások voltak és maradtak a tradíciók, más a dolgok értékrendje és az értékek rendje.

Ülök a televízió előtt és nem értem az iráni fundamentalistákat. Furcsállom a különböző felszabadító harcok módszereit és céljait. Tolerálom, de nehezen értem az afrikai államok egy részének számomra egyenesen meghökkentő, a haladást szolgálni akaró puccs-so- rozatait. Egzotikumot jelentenek még a közel-keleti szokások is, hát még a távol-keleti életszemlélet és a latin-amerikai életritmus. Nem tudunk, nem is akarunk — s nem is kell! — megszabadulni a görög-római szülőágytól és szülőháztól, ami Európa és közte a magyarság kultúrájára is olyannyira formáló erővel hatott. És nem is itt a baj, nem is ebben a gond. A világrészek és bennük a népek

jobb megértése, az emberiség jövője kívánja és hovatovább követeli, hogy kilépjünk ebből az Európa- centrikus, s emiatt egyfajta módon „kispolgári” szemléletű gondolkodásrendünkből. Ne csak a politika szféráját, de egész közgondolkodásunkat tekintve is.

Rendben: magunk számára mi fedeztük fel a világot. De nincs rendben, ha azt hisszük, hogy a körülöttünk lévő világ csak azóta és főleg azért létezik, mert mondjuk Kolumbusz felfedezte azt az Amerikát, ahol tolték, ölmék, azték, inka, maya és még ki tudja hányféle kultúra volt egyenrangú, néhány tekintetben — nem különb

— elöljáróbb is, mint az akkori európai.

Fanyar-gunyoros, ám meggondolkodtató, korántsem aforisztikus megjegyzés: a történelmet utólag írják olyanná, amilyen talán soha nem is volt. Rendben van, ne írjuk át utólag a történelmet e tekintetben sem olyanná, amilyen nem is volt, de olyanná se, amilyen csak európai szemmel és mértékkel volt. Vagy lehetett volna. És rendben van, ki vitatná: történelmi tény, politikai és gazdasági (?) valóság, hogy a nemzetközi béke Európa. függvénye. Hogy Európa, amely „felfedezte” a világot, megteremtette benne a maga világveszélyt jelentő háborúit, s hogy csak ebben az évszázadban már kétszer is a „felfedezők” földjéről indult el a háború pestise mind az öt kontinensre.

Tanuljuk meg és tanítsanak meg bennünket — ha úgy tetszik Európa tisztessége és léte érdekében is

— a politikában, a gazdaságban, a kultúra, a szellem bármely szférájában — megszabadulni'az ilyfajta Európa-centrikusságtól. Tanuljuk meg és tanítsanak meg bennünket megismerkedni a más égtájak, más kultúrák, a más gyökerű, de jelenvaló világ iránti érdeklődésre és annak megértésére. Hogy megértsük önmagunk is!

Gazdasági, társadalmi és természetesen földrajzi okok játszottak abban közre, hogy Európa fedezte fel Amerikát és nem az inkák, vagy az indiaiak ezt az öreg kultúrájú kontinenst. Történhetett volna ez fordítva is — bár tudom, hogy a történelem nem ismeri a „ha” fogalmát, de hát most csak a történelem ürügyén szól az eszmefuttatás —, és akkor most mi lennénk a felfedezettek, bennünket pusztított, javított, változtatott volna meg mondjuk a maya kultúra, szervezte volna át teljesen életünket az egykori afrikai, Mali birodalom „konkvisztádor” hadserege. Messze ragad a fantáziám? Tudom, de hagyom, hadd ragadjon. Néha nem árt, ha a szertelen fantázia csapkodása teremti a rendet az ember gondolkodásában. Nem árt néha kissé meghökkennünk és meghök- kentetnünk, a szalongondolatok fé- sültsége nem mindig ad helyet a nyeglén merész ötleteknek. Amelyek pedig jótékonyan tisztíthatják a látást. A múltba tekintőt is, s az előrelátót is egyaránt.

Ügy tanultam a történelemórán, hogy Kolumbusz Kristóf fedezte fel Amerikát.

Kíváncsi lennék, hogy egy — ta->a Ián valahol létező, kőbe faragott’* — maya történelemkönyv mit írt erről a tanításról?

Felállók, elzárom a tévét és el— indulok dolgaim után, itt Közép- kelet-Európában — földrajzi és politikai értelemben egyaránt, azon tűnődve, hogy: valóban, ki fedezte fel — Európát?