Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
6. sánlraii! NÉPÚJSÁG, 1982. április 17., szombat Stratégiai pont Lehullanak a lakatok A tervek szerint rövid időn belül lekerülnek a vaskos lakatok azokról a jókora vaskapukról, amelyek több mint 12 éve zárták el Spanyolországtól az aprócska, brit fennhatóság alatt álló Gibraltárt. Az év elején létrejött brit—spanyol megállapodás szerint Madrid április 20-án megnyitja a határvonalat, London pedig cserében beleegyezett a mindössze hat négyzetkilométeres, mintegy 25 ezres lakosságú félszigeten dolgozó spanyolok jogainak bővítésébe. A Thatcher asszony és Calvo Sotelo kormányfő találkozója nyomán született másik döntés, hogy ugyanekkor tárgyalás kezdődik Lisszabonban a „Szikla” jövőjéről. A szárazföldi közlekedés (s egyben a postai és távíróforgalom) beszüntetését még Franco rendelte el 1969-ben, abban a reményben, hogy Angliáit utolsó európai gyarmata visszaadására késztetheti. Madrid követelése persze nem a hatvanas évektől áll fenn, hanem szinte azóta, hogy a spanyol örökösödési háború idején — 1704-ben — az egyesült brit—holland flotta elfoglalta Gibraltárt, amely az 1713-as utrechti békével „örök időkre?’ a brit koronához került. A Szikla stratégiai fontossága különösen a Szuezi-csatorna megnyitása után nőtt meg. Gibraltár a Málta—Ciprus—Aden tá- maszpontlánc végpontjává vált a Földközi-tenger nyugati csücskében, s jelentős szerepet játszott az első, de még a II. világháború idején is. A brit hadiflotta egyik hadműveleti bázisa volt és elzáirta egymástól az Atlanti óceánon és a Földközi tengeren operáló német flottát. Napjainkra katonai fontossága csökkent, de ma sem elhanyagolható: NATO-támaszpont színhelye, s 429 méter magas sziklacsúcsa alatt állítólag 25 ezer személyes atombiztos óvóhelyrendszert építettek ki. Gibraltári látkép — a Szikla jövője még sokáig szerepel majd a politikai hírek között... (Fotó — AP—MTI—KS) London érve Amint Madrid csatlakozik a NATO-hoz, az Atlanti Szövetség biztonsági megfontolásai némileg háttérbe szorulnak, mégsem valószínű, hogy a mostani lisszaboni tárgyaláson gyors siker születhetne. 1980-ban a két külügyminiszter már megegyezett a határcái megnyitásában — a probléma bonyolultságát jelzi azonban, hogy majd két év kellett a továbblépéshez. London fő érve, hogy önhatalmúlag nem dönthet a Szikla átadásáról, mivel az 1967-es népszavazáson a gibraltáriak elsöprő többsége — 96 százaléka — a brit fennhatóság mellett voksolt. Azóta persze sok minden változott: 1969 óta Gibraltár önkormányzattal rendelkezik, Franco halála után megindult a spanyol demokratizálódási folyamat, s folyik a tárgyalás Madrid közös piaci belépéséről. A gibraltáriak életszínvonala azonban — jórészt a londoni segélyek révén — ma is magasabb, mint a spanyolországi, s a Szikla lakói tavaly elnyerték a brit állampolgárságot. És a majmok? Mi várható az újabb próbálkozásoktól? Calvo Sotelo miniszterelnök többször határozatban leszögezte: „A gibraltári probléma végleges megoldásának a spanyol területi integritás helyreállításának kell lennie.” A spanyol remények szerint az ügyet az Atlanti Szövetség keretében most már könnyebben lehet majd intézni. A legtöbb brit értékelés azonban rámutat, hogy bármilyen megegyezésben — a spanyol jogok esetleges elismerése mellett — le kell szögezni azt, hogy London a jövőben is tiszteletben fogja tartani a gibraltáriak akaratát. Ez a kikötés Evedig enyhén szólva bizonytalanná teszi a Szikla sorsáról folyó tárgyalás kimenetelét. Valószínűleg még sokáig mutogathatják tehát az idegenvezetők a híres gibraltári majmokat a turistáknak. A legenda szerint ugyanis amíg a szabadon hancúrozó állatok ki nem pusztulnak, addig a brit zászló is fennmarad. Tegyük hozzá rögtön: az angolok hosszú évek óta rendszeresen hoznak Afrikából utánpótlást a majomkolóniának. Hiába, biztos, ami biztos ... Szegő Gábor Az U. S. News and World Report térképvázlata az utóbbi hetek hadműveleteinek körzetéről Fordulat a „végtelen” háborúban Az iraki—iráni frontról a közelmúltban olyan hír érkezett, amely esetleges fordulatra utalhat. Az iraki legfelsőbb katonai parancsnokság elrendelte az iráni területen a kuzisztáni térségben bevetett 4. iraki hadsereg visszavonását a Dizful —Susanguerd—Khorramshahr megerősített vonalról. Éppen ez a térség volt a több mint másfél éve dúló háború fő— hadszíntere. Ki kezdeményez és miért? Ügy látszik, mintha most Irán ragadta volna a kezébe a kezdeményezést. A jelek szerint Bagdad felkészül árra, hogy erőinek átcsoportosítása, feltöltése céljából feladjon bizonyos, korábban birtokba vett területet a Shatt al-Arab vízi úttól keletre. Iraki oldalról mindenesetre hangsúlyozzák, csupán „taktikai visszavonulásról” van szó és változatlanul kitartanak a háborúval elérni kívánt, eredeti célkitűzés mellett. Bagdad teljes szuverenitást követel a Shatt al-Arab vízi út felett és ragaszkodik ahhoz, hogy — az 1975-ben megkötött algíri egyezménytől eltérően — Irán mondjon le a vízi útra támasztott egyoldalú igényeiről. Politikai megfigyelők azonban rámutatnak, hogy Irakot az idén jelentős nemzetközi kérdés is foglalkoztatja: fővárosa lesz házigazdája az el nem kötelezettek soron következő csúcsértekezletének. Ennek az értekezletnek akusztikáját pedig igencsak zavarná a fegyverzörgés. Bármilyenek a hátsó indokok, tény, hogy a fegyverek eddig nem tudták eldönteni a vitát. A hadviselő felek mindössze annyit „értek el”, hogy a háború alaposan megcsapolta mindkét ország gazdaságát. Az olajkitermelés mindkét oldalon zuhanásszerűen visszaesett: az olajvezetékek, a finomítók, a fontosabb kikötők jelentős része elpusztult. A pénzügyi tartalékok megcsappantak. Az irdatlan pénzt felemésztő „anyagcsaták” mégsem folytathatók korlátlan ideig. Külföldi sajtójelentések szerint a hadviselés havonta legalább 180—200 millió dollárjába kerül mindkét félnek. Az élőerő-veszteségek sem csekélyek. Óvatos becsléssel eddig mintegy 70—80 ezer főre tehető a frontokon elesettek száma, a sebesülteké pedig 150—170 ezerre. Kifárasztásra — kompromisszum? Az ilyen kölcsönös kifá- rasztásnak természetesen el kellene vezetnie valamilyen Kompromisszumhoz, fegyvernyugváshoz. A közvetítő kísérletek eddig azonban nem jártak eredménnyel. Irán eltökélte, hogy végigviszi a háborút, kivívja a végső győzelmet, bár Teheránban azt mondják: az iráni csapatok nem fogják átlépni az iraki határt. Tisztán katonai szempontból vizsgálva a közelmúlt fejleményeit, nem vitatható, hogy az iráni hadsereg — minden nehézség ellenére — állóképesnek bizonyult. Túlélte Baniszadr, a volt elnök és főparancsnok menesztését, a hadsereg vezérkarának egy repülőszerencsétlenség következtében való elvesztését, sőt ősz óta sikeres támadó hadműveletek kibontakoztatására is futotta erejéből. Az Iszlám Gárdával együttműködő 92. és 16. páncélos hadosztály például — Susanguerdnél és Abadan körzetében — az ostromgyűrűt áttörve, visz- szavetette az iraki csapatokat. Az iráni alakulatok ezen a frontszakaszon az utóbbi hetekben folytatták offenzívájukat és egyes helyeke.: 30—50 kilométerre nyomultak előre. És hogyan állnak a hadviselő felek a külső támogatással? Miközben Szíria és Líbia Iránnak nyújtott segítséget, az öböl menti arab államok csoportja és Jordánia Irak oldalára állt. Husszein király néhány önkéntesekből álló zászlóaljat küldött az iraki haderő támogatására. A két ezrednyi jordán erő bevetése inkább politikai gesztusként értékelhető, mintsem komoly tartalékként. A 4. iraki hadsereg visszavonása most azonban zavart, nyugtalanságot keltett az Irak mögött felsorakozó országokban. Moszkvai élmény A világ szempontjából a fő kérdés most az, hogy az iraki—iráni frontról jelentett számottevő változás hogyan érintheti a nemzetközi biztonságot? E tekintetben figyelemre méltó a moszkvai Novoje Vremja egyik nemrégi számának cikke. Ebben azt írja, hogy az amerikai Központi Hírszerző Hivatal, a CIA szerepet játszott az iraki—iráni fegyveres ösz- szecsapás kirobbantásában. A CIA a harccselekmények megindulása előtt célzatos és hamis információkat „szivárogtatott ki” az iráni hadsereg állítólagos „teljes széteséséről” és „harcképtelenségéről”, ezzel lélektanilag előkészítette Irak lépését. A „cui prodest” elve alapján megállapítható, hogy az USA elmélyítette az arab világon belüli nézeteltéréseket, fokozta a Teheránra nehezedő külső nyomást és erősítette katonai jelenlétét a Közel- és Közép-Keleten. Tény, hogy támaszpontja és szövetségesei révén — Izraeltől Szaúd-Arábiáig és Ománig, az Indiai-óceántól Pakisztánig — valósággal harapófogóba zárják Iránt. A Quotidien de Paris című francia lap írja, az Iránból annak idején elmenekült tábornokok és politikusok összeesküvést szőnek az iszlám forradalom ellen. Az Egyesült Államokban, Franciaországban és Nagy-Bri- tanniában eddig már több mint 3000 iráni emigráns vett részt katonai kiképzésben. A Reagan-kormányzat nem is titkolt célja: destabilizálni Irán külső és belső helyzetét. A „végtelen” háború jó esélyt nyújt erre. A két antiimperialista ország viszálya tehát a nemzetközi reakció malmára hajtja a vizet, és súlyosan veszélyezteti az itt élő népek érdekeit. Iraknak és Iránnak békére, nyugalomra lenne szüksége, hogy mielőbb megoldhassák égető társadalmi-gazdasági problémáikat. A háború erre nem alkalmas eszköz. A konfliktus feloldása nem képzelhető el másként, csak a tárgyalás útján. Ez a világbéke érdeke is. A közeljövő ad majd választ arra, hogy az iraki hadsereg visszavonulása, s az iráni előretörés a tárgyalásos rendezés előtt nyit ajtót, vagy ellenkezőleg. Serfőző László ny. alezredes Manuel Molarez de Val:- ■ Minek a nyugatnémeteknek a Bundestag? Helmut Schmidt, az NSZK kancellárja haragos amiatt, hogy az amerikai sajtó elhallgatta a Bundestagban lezajlott vitákat, melynek során a képviselők többsége kifejtette, hogy nem szeretné a gazdasági kapcsolatok szűkítését Lengyelországgal és a Szovjetunióval. A kancellár ezzel tanújelét adta annak, hogy nem ismeri az amerikai jellemet. Ugyanis a jenkik biztosak abban, hogy bármelyik isten háta mögötti vadnyugati településük fontosabb, mint Bonn, Róma, London vagy Rio de Janeiro. Mi képesek vagyunk feltételezni, hogy New York a pénzügyi operációk világközpontja, Hollywood a filmé és a televízióé, San Jósé pedig az elektronikáé. De hogyan magyarázzuk meg az amerikaiaknak, hogy bizonyos mértékig tévedésben vannak, amikor azt hiszik, hogy az USA valamelyik vidéki városában a helyi rádióállomás által rendezett történelmi vetélkedő győztese a világ legkompe- tensebb történésze? A Los Angeles-i Herald Examiner például „A világ vezetői mondják” fejléc alatt interjút közöl két szenátorral, egy kevéssé ismert San Francisco-i politikussal, egy Los Angeles-i városi tanácsossal és az egyik zsinagóga rabbijával. Midőn az újság ezt a társaságot mint „a világ vezetőit” tálalja az olvasóknak, természetesen említést sem tesz arról, hogy valahol az USA határain túl is vannak államfők, sőt — uram bocsá’ — parlamentek. Ha valahol történik valami, megkérdezik „a világ vezetőinek” a véleményét, akik között akad kisvárosi polgármester, a helybeli zárda apácája vagy az autógyertyák közt kiválóan eligazodó szerelő. No, és persze Henry Kissinger, akihez még olyan ügyekben is fordulnak, amikor azt kell kideríteni, ki a legjobb, vagyis a legdurvább labdarúgó Észak-Katolinában. Kissinger véleménye ebben a kérdésben ugyanolyan fontos, mint abban, hogy miként kell helyesen termeszteni a gerániumot. Hiszen ő olyan ember, aki sokat utazott és sokat látott! Az amerikaiak mintha egy óriási űrhajóban élnének, melynek falai megbízhatóan megoltalmazzák őket a külvilágtól. Csupán a legfelkészültebb kisebbség számára hozzáférhető néhány hírközlő szerv kivételével a sajtó kizárólag a helyi és nemzeti jelentőségű eseményekkel foglalkozik. Ami külföldön van, nem érdekes. Ezért van az, hogy annyi sokkoló újdonság zúdul az amerikaiakra, amikor „leveszik a szkafanderüket” és külföldre mennek. Kiderül, hogy a külvilágban is létezik valamiféle élet, a nyugatnémetek között pedig megbecsülésnek örvend a parlamentjük — a Bundestag. A normális észjárású amerikaiak számára ez egyszerűen elképzelhetetlen. Ezért reagáltak a nyugatnémet kancellár kijelentésére olyan leplezetlen ámulattal. De tényleg: ugyan mi szükségük van ezeknek a fránya németeknek arra a Bundestagra? Talán nem elégednek meg azzal, hogy ott van nekik „a szabad világ vezetője" — az USA elnöke?! (EFE — Madrid) Zahemszky László fordítása összeállította: Pilisy Elemér Az ágyúóriás több mint fél évszázadon keresztül őrizte a gibraltári szorost. A ma már inkább látványával ijesztő fegyver a Szikláról egy brit hadimúzeumba került.
