Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. április 17., szombat 5. — Az a kép elkísér már a halálig! Az egyik katonának a jobb, a másiknak a bal lábát lőtték el; összekapaszkodtak egy emberré, felváltva emelgették az ép lábukat. Ügy araszoltak vagy egy kilométert a segélyhelyig — a kötésig érő hóban, a negyvenfokos hidegben. Azóta tudom, mit tehet az életösztön! És akkor gondoltam először rá, hogy ez után én már mindent túlélhetek! ■ fii ? fÍÍ*M ez AZ £N VfftfM * A híres Passiójátékok emlékét templomi freskó őrzi Mikófalva élni akar Kovácsok és Kelemenek Nappal: lányok az Iskolában ... A döbbenetes képet, amelyet a Don-kanyarból visz. szatért öreg obsitos, Kelemen (Kopott) Károly hozott haza s mesélt el nekem, én sem feledem. Mert amit Mi- kófalván megéltem, az mind-mind az egészséges életösztönt, a túlélni akarást, a mára is épségben megőrzött faluközösség erejét bizonyította. Igen, a hagyományok jellemzik ma is Mikófalva napi, ünnepnapi életét. Még akkor is, ha például az egyik legősibb szertartást, az esküvőt, épp a változások őrizték meg. IBUSZ-csoportok láthatják a mikófalvi lakodalmast idegenforgalmi attrakcióként — és a résztvevők mozdulatra ugyanazt „adják elő” saját esküvőjükön is. Kelemen Károly, a „Kopott” ragadványnevű — mindenki rászorul a jelre, hiszen a falu kisebb része Kelemen, nagyobb része Kovács, akit történetesen másként hívnak, az biztosan bevándorolt — így mondja el a szertartás lényegét : — A vőlegény képviseletében a nagyvőfély, a kisvő- fély és a keresztapa megy el a menyasszonyt« házhoz, és pénzért megveszik a buzogányt, amit szalaggal, rozmaringgal díszítenek. Azzal visszamennek a vőlegényes házhoz, és a két násznép külön megy az \ esketésre, együtt jön el onnan. Az éjféli „menyasszonytánc” után mennek át a férj házából a feleségébe, ott újabb menyasszonytánc, újabb szita, újabb pénz, majd „buli” reggelig. Ugyan ma már kendőt használnak buzogány helyett, de a többi — igazi. Majdnem. Magam is láttam, a hollandok igen-igen jól érezték magukat ottjár- tarnkor. A táncosok kitettek 'magukért, a vendégszereteten nyoma sem volt a kénysze- redettségnek. Igaz, amikor a násznép és a turisták közé behajtották a gulyát, nemigen állta senki nevetés nélkül. Hogy mégis mi híja volt a tökéletességnek ? Zavaró volt az üzletiesség — a vacsoránál. Az Egerből hozott koszt fel sem veheti a versenyt a mikófalvival; a táncoló úttörők mégsem kaphattak belőle, holott régebben így dívott. A haszon is kevéssé Mikófalván csapódik le — az üzlet az üzletembereké. Pedig Nemes Jó- zsefnének, a népi együttes vezetőjének buzgalma példa nélkül való: az utánpótlás biztosítása is az ő eredménye elsősorban. ★ Árnyék is van persze a sikereken. A nyolcadik osztályban hét lány végez az idén, velük beszélgetek. Süldőlányok ; mosolygósak. — Télen mit csinálhattok; esküvő nincs? — Olyankor a Park Szállóban, a Szépasszony-völgy- ben lépünk fel. — Mindannyian? — Hárman, négyen. — Pénzért? — A csoportból egy turista mindig tányéroz! — Mennyi jön össze? — Fejenként úgy kétszáz egy este. — Forint? — Is. — A valutával mi lesz? — Beváltják. — És ha a - vendég... „rámenősebb”? Mondjuk, egy húszdollárost dug a kivágásba? Mosolyognak. — Együtt megyünk, együtt jövünk a busszal! Szépek, mosolygósak. És még nincsenek tizennégy évesek. A faluiban ma is őrzik egy valóban nagy közösségi vállalkozás emlékét. A passiójátékra 1922—23-ban hétvégeken 30-40 különvonat (!) állt be a mikófalvi kanyarba. Kovács (Nagy) Miklós — „Júdást” játszotta a Jézus kínszenvedéseit bemutató né_ pi játékban — 88 éves. Legutóbb Radnóti Lászlónak mesélte mikrofonba emlékeit — amikor nekem nyitná szóra száját, felesége mindig belevág: nem emlékszik ő már arra! Hatvanéves — féltékenység! Kovács (Báró) Sándor, a másik hajlott hátú öregember. „Kajifás” volt akkor: — Jöjjön máskor, szaladok be Bélapátra. Röviden: a kocsma fölötti Kálváriadombon folyt a játék a segédjegyző, Pillér Imre betanításában. Csupa lángész volt! Több szóra nem hajlandó: tényleg szalad a nyolcvan körüli öregember, ügyét in. tézni Bélapátra. Mosolyogva eltűnődöm: egy, a faluközösséget egy célra mozgósítani tudó ember emléke hatvan év elmúltával is mennyire maradandó! ★ Mint a vitáké is. — Bélapátfalva árnyékában Mikófalva mindent elveszített sorban — mondja Kelemen Károly. A mezőgazdálkodással a „kuláklista” sem végzett — szorgos nép, küzdeni tudó lakik a hegy lábánál. Az egyesített téesz az akkor kollektivizáltbóí talán három megművelt holdat sem tudna felmutatni — a nadrágszíjparcellák a hegyekben voltak. Nyolcvan iga volt negyven éve, ló, ökör, tehénfogat — ma a gépek se tudják művelni azt a részt. Csak a juh járja, pedig valamikor egy kabátnyi „A nyögdíjasnak semmi se jó.” szántónak is száz gazdája akadt. — Isten mentsen a földtől! Valamikor csak a földből láttuk a megélhetést, most meg, utólag, a föld rabszolgáinak látom akkori magunkat. — Évente hív össze minket, nyugdíjasait a téesz, ott volt szó erről is. Szendvicset kaptunk, elláttak fajinul. És ez rendben is van, hiszen mi vetettük meg a mai téesz, a könnyebb munka alapjait. Kritizálunk is persze, az öregnek már semmi se jó. Most aztán megígérték, hogy a háztájihoz járó szénát, szalmát házhoz hozzák — érdemes volt összejönniük a „nyögdíjasoknak” az idén. Elnézem: hatvankilenc éves, és még azért küzd, verekszik, hogy — dolgozhasson. Nyolcévesen kezdte. Vajon ki lép a helyére, ha elmegy? A presszót sürgető, az Egerbe szórakozni kocsival beugró tizennyolc éves sihe- der? Mi lesz, ha kivesznek a mai ötven-hetven éves parasztemberek, a becsületes iparosok, akik — mondjuk ki — hozászoktak a sanyarú- sághoz, a sok munkához? ★ S akiknek emlékét a kisne- mesi lakás és kovácsműhely tárgyai őrzik. A messze földön híres faragókét például; 1930-ban budapesti kiállítást szerveztek munkájukból. Mindent maguk faragtak: igát. gereblyét, falakatot is. Csak úgy, egymástól eltanulva, és a munka szünetében elszöszmötölve vele. Mesterségének mestere ma is az óvodában Kelemen (Mező) Endréné és Kovács (Matyó) Tiborné. Egészen kiváló diós lepényt tömnek belém a beszélgetés közben. Ahogy emlékszem, a munka utáni pénzkeresésről, a nyúlte- nyésztésről beszélgettünk, de a jegyzetfüzetembe csak annyi került: „Ha ezt a dióst én a klubban egyszer elmesélem !” ★ A tanács után az iskola is elveszőben. Kovács (Tuha- tom) József igazgató mindkettőben illetékes: amikor a tanácsot „elvették,” ő volt a község párttitkára. Vele hajtatták végre ’73-ban a döntést, csalódottnak érzem szavát: — Az ígéret, amit a döntés mellé kaptunk, az volt, hogy állandó ki rendeltség vezető marad Mikófalván — utasítással áthelyezték aztán Bélapátfalvára. Ma csak heti két alkalommal jön ki ügyintéző; szakember, aki elmondja, hogy Bélapáton kit keressünk — mert minden papír ott van. És 1130 ember minden apróságért utazik: időt veszít, energiát pocsékol. És nemigen érti, hogy a szomszédos, hasonló nagyságú Be- kölce, sok-sok megyei vezetőnk szülőfaluja, miért rendelkezhet ma is saját tanáccsal? — Nem bürokrácia kell, hanem a gazda, aki rajta tartja a szemét a dolgokon, aki naprakészen tudja, hogy kik miatt szemetes a falu, és akiknek még határozatot hoznia sem kell, hiszen a szava is elég. Nem tagadható; Mikófalva többől gazdálkodik, amióta Bélapátfalvával közösködik. Csak: kevéssé emberibben. Most, a vasúti rekonstrukció kapcsán megszűnik állomása — ha csoda nem történik. A víztársulat: most csak terv. Most — egy 1978- ra vonatkozó megyei tanácsi határozatot végrehajtva — napirendre került az iskola „bekörzetesítése” is. Alig fejeződött be az egyéves, az egész — egyébként megszűnésre ítélt — iskolát átfogó ellenőrzés, amely mindent rendben talált, bizalmat erősített (?). És Mikófalván — ahonnan arányaiban több diplomás került ki, mint Bélapátfalváról — már az iskolabusz gondolatával barátkoznak. Napi kétszer fél óra út — látszólag semmi az. Csak épp a család szeme elől kerül el a gyerek, csak épp ébren töltött óráiból egy — elveszett önmaga számára. És vele veszhet egyensúlya is. Mikófalván — ahol például ma is él a halottvirrasztás szokása —, ma egyetlen családját elhanyagoló alkoholista sincs — kivetné a faluközösség. Néhány év múlva? A falu most elveszíteni látszik lábait, támaszait. Kőhidi Imre Arcok a kulisszák mögül A művelődési ház ezermestere Az újságírókat általában — a kivétek olyan ritka, mint a fehér holló — a vezetők „fogadják”, s akkor is fenntartják maguknak a tájékoztatás jogát, ha az érintett témákról a beosztottak sokkal többet tudnak. Lázongunk, de meglehetősen keveset tehetünk ez ellen. Épp ezért lepett meg a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ igazgatójának javaslata; Szívós József, aki folyvást zöld jelzést ad kollégái javaslatainak, így biztatott. — írjatok már a Kolláti Feriről, ö a mi ezermesterünk, olyan technikai alkalmazott, akinek leleményessége számos buktatón segített már át bennünket. Túlzás nélkül állítom: ezermester a javából. Ezzel már felkeltette az érdeklődést, s egy további mondatával még inkább serkentette azt: — Értelmet lel a munkában, nem ismeri a tétlenkedést, a lehetetlent, minden tennivaló felvillanyozza. A megnyerő fellépésű, közvetlen modorú, őszintén megnyilatkozó férfi mindezt természetesnek tartja. — Nincs ebben semmi különös. Asztalos apám mellett még gyermekkoromban fedeztem fel a mesterségek szépségeit. így aztán nem véletlen, hogy géplakatos lettem. Később a gyöngyös- oroszi ércbányához kerültem. s itt elvégeztem azt a tanfolyamot, amely iparvasúti mozdonyvezetésre jogosított. Tetszett ez a megbízatás, de betegségem miatf sok esztendő múltán le kellett mondanom róla. Mi tagadás, elkeseredtem, de nem omlottam össze. Azzal biztattam magam, hogy más területen is megtalálom a helyemet, ha nyitott szemmel járok, ha izgat minden új, ha a hétköznapi elfoglaltságban felfedezem a rejtett szépségeket. így lettem 1978 novemberétől — a ház nyitása előtt két hónappal — kazán-, gépházkezelő és fűtő. Az időpontot nem véletlenül említettük, mert már belépésekor igazolta felelősségérzettel ötvözött rátermettségét. — Azt hiszem, az a jó, ha az ember túllát saját kis birodalma határain, ha nem méricskél, ha kötelességein túl is hajlandó a köz érdekét szolgálni. Elsősorban azért, mert ebben is színt, változatosságot talál. Már az épület átadásakor felhívtam az illetékes művezető figyelmét a hibákra. Hát bizony nem volt oda az örömtől, s kissé csipkelődve „kötekedőnek” titulált. Ez egyáltalán nem zavart engem, az viszont megnyugtatott, hogy orvosolták az általam jelzett bajokat. Aztán közbejött egy nem várt akadály. A nyitás előtti napon dugulás miatt az egész kazánházat elöntötte a víz. Volt riadalom. A munkások a legegyszerűbbnek azt tartották, ha felverik a betonozást. Tiltakoztam ez ellen, s addig kutattam, töprengtem, amíg megleltem a bajforrást, s ráakadtam arra a két féltéglára és a hanyagságból odavetett mosogatórongyra, amelyek eltömítették a vezetéket. EZzel aztán elejét vettem a rontás-bontásnak. Nem tudom miért, de idegesít a nemtörődömség, a tehetetlenség. Akkor is morgolódom, akkor is szóvá teszem, ha semmi közöm hozzá, ha fogadatlan prókátornak tekintenek. Persze nemcsak kritizálok, hanem addig gondolkodom, amíg csak rájövök a megoldásra. Egyszer sorozatban mondtak csődöt a színházterem székei. Nem akadt hirtelen senki, aki helyrehozza őket, az előadások viszont nem szünetelhettek. Eszembe jutott, hogy miként dolgoztak a szakemberek, s alaposan megvizsgáltam az ülőalkalmatosságokat. Végül is felfedeztem a titok nyitját, s ezután minden különösebb zökkenő nélkül boldogultam, így vagyok az ajtózárakkal, a kisebb-nagyobb szerelési munkákkal is. Jó néhányan korholtak már: „Minek ütöd bele mindenbe az orrodat, ha nincs dolgod, ha üres óráid akadnak, akkor pihenjél a kazánházban. Hát én ezt nem tudom megtenni. Csak akkor vagyok kiegyensúlyozott, elégedett, ha a műszak minden percét kitöltőm tartalommal. Az külön öröm, ha ennek mások is hasznát látják, s nem kell futkosni a nyűgös javítók, a borsos árat kérő iparosok után. Ebből az alapállásból, ebből a tiszteletre méltó szemléletből következik közéleti hangoltsága, nyíltsága is. — Régóta tevékenykedem a szakszervezeti mozgalomban. Az itteni funkciókat mindig komolyan vettem, s nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is érveltem. Akkor is, ha olykor egyesek okve- tetlenkedőnek minősítettek. Ez az, amit mindenkinek vállalnia kell, ha mások érdekeiért kardoskodik. Jelenlegi igazgatómnál viszont a differenciálás következetes érvényesítését szorgalmaztam. Ez sem hálás szerepkör, de valakinek be kell töltenie, különösképp, ha bizalmi. Természetesen tényekkel érvelve, s attól sem húzódozva, hogy ráolvassa hibáikat a la- zsálókra, az idejüket folyton méricskélőkre. Jusson annak több, aki nem azt nézi elsősorban, hogy miért mit kap, hanem azt teszi, amire pillanatnyilag szükség van. Akkor is, ha rögvest nem jár érte anyagi méltatás. Egyébként ez a magatartás később csak kamatozik, nemcsak erkölcsi elismerésben, hanem forintokban is. Ráadásul az ilyen embereké a kiegyensúlyozott, az alkotó, egyszóval a teljes élet semmi mással nem pótolható tudata... Pécsi István Kelemen (Kopott) Károly: ......a töld rab- ........nem emlékszik 6 már arra!” sz olgái voltunk.”
