Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. április 17., szombat Watanabe Kenji szonátaestjéről Első a betegek érdeke... Hét végi orvosi ügyelet a hevesi járásban A hetenkénti szabad szombat nagy vívmány, jelentős társadalmi elöbbre- lépés. Akkor is, ha ezt jóformán soha nem hangsúlyozzuk, s helyette inkább az átállással összefüggő — ebből érthetően következő — gondokat említjük. Az esetenkénti tehertételre valamennyiünk nyugalma, háborítatlan pihenése miatt szükség van. Vonatkozik ei az új hét végi orvosi ügyeleti rendszerre is, amelyet általában 1981 december Végétől vezettek be, s azóta itt is, ott is — bár különböző előjellel — de egyre több szó esik róla. Az óesztendő zárása jelentette a rajt időpontját a hevesi járásban is, ahol az első hónapok zökkenőmentesen teltek. Olyannyira, hogy az itteniek buzgalmát, helytállását követendő példaként emlegették. Gondos előkészítés Dr. Jenei Zoltán, a járási rendelőintézet vezetője joggal emlegeti a kiegyensúlyozott, a jó hangulatú indítás alapvető okaként a gondos előkészítést. — A meggyőzési, a szervezési teendőket nem hagytuk az utolsó pillanatra, ezért aztán minden részlet- kérdést tisztázhattunk. Olyan formát alakítottunk ki, amelyet valamennyi kolléga készséggel vállalt, akkor is, ha sok szállal kötődött a régi gyakorlathoz, a megszokott tempóhoz. A többletelfoglaltságot nem nehezményezte senki, mindannyian természetesnek tartották, hogy első a betegek érdeke, a pillanatnyilag bajba jutottak, a segítségre szorulók gyors és maradéktalan ellátása. A pontos menetrendet dr. Giller László dolgozta ki, méghozzá úgy, hogy előtte konzultált az érintettekkel, azaz a lehetőség szerint figyelembe vette a mérlegelést, a megértést kívánó egyéni óhajokat is. Ketten a „fronton” A méltán dicsért szakorvos a műhelytitkokba avat bennünket. — Nem tettem mást, csak a kötelességemet teljesítettem. Sokakkal együtt örülök annak, hogy a Reme- nyik-kastélyban — itt székel a központi ügyelet, hívószáma: 175 — jó tárgyi feltételeket, kellemes környezetet hozhattunk létre, olyat, ahonnan természetesen nem hiányoznak a legfontosabb műszerek, olyat ahol zavartalanul dolgozhatnak szombat reggel 7 órától hétfőn 7-ig az orvosok és az ápolónők. Az egymást cserélő gépkocsivezetők bármikor készek az indulásra. A szolgálatban levők egyiké bent tartózkodik, ő gyűjti össze az igényeket, rangsorolja, sürgősségi szempontok szerint csoportosítja azokat. A lényeg az, hogy olyan helyre érkezik először a gyógyír, ahol esetleg életet menthet. Ez az elv és gyakorlat az első pillanattól csorbítatlanul érvényesült. Hétköznapokon is Azt is kifejező adalékokkal bizonyítják, hogy a tapasztalatok jelzik: jó úton járnak. — Eleinte — szerencsére nem sokáig — közbelépést nem igénylő esetekben is csengett a telefon, később azonban csak a? indokolt panaszokat jelezték, s mi rögvest mentünk is a megjelölt helyekre. Huszonnégy óra alatt általában ötvenen- hatvanan kopogtattak, s 12- szer, 14-szer ültünk gépkocsiba. Más szóval: feladatunk mindig adódik, de folyvást teljesíthető. Valószínűleg ezért javasolták a kollégák azt, hogy — először csak Heves nagyközségben, majd később az egész járás területén — a hétköznapokon is legyen központi ügyelet, méghozzá este 7-től reggel 7-ig. Az első terv megvalósult, az utóbbi ötletet is kivitelezzük, mihelyt erre megérnek a feltételek. Ez olyan változat, amely valamennyi fél számára elfogadható, mindenképp jobbnak tűnik a készenléti szolgálatnál, hiszen az egyszerre sokkal több embert terhel, mint amennyire szükség lenne. Ugyanakkor az is igaz, hogy senki sem marad ellátatlanul. — Egyszer műtéti beavatkozást javaslunk, máskor meg az eperohamokkal járó szinte elviselhetetlen fájdalmakat enyhítjük, olykor meg vakbélgyulladást fedezünk fel. Szinte annyi a tünet, amennyi a páciens. Jó érzéssel tölt el minket az a tudat, hogy hozzájárulhatunk a bajok orvoslásához, mások viszonylag felhőtlen pihenéséhez. Azt azért mégsem mondanám, hogy nincs javítanivaló. A községi tanács megvásárolta a CB-te- lefonrendszert, ha működik majd, akkor mindenhová még hamarabb érkezhetünk, mint eddig. Az elégedettek sorába tartozik dr. Kovács István, a tarnazsadányi körzet orvosa is. — Eleinte sok kételyem volt, ebben nincs is semmi különös, ugyanis semmiféle váltás sem egyszerű. Korábban a Tárná menti falvakkal törődtem, azaz alaposan megismertem nemcsak a betegeket, hanem a körülményeiket is. ök szintén megszoktak engem, azaz gyorsan zöld ágra vergődtünk. Most viszont tágult a kör, vagyis tájékozódnom kellett. Az aggályokat azonban már csak emlékként sorolom, ez akkor is így van, ha egy- szer-másszor majdhogy feleslegesen keresek fel embereket. Megtörtént az is, hogy valaki csak kissé sértette fel a kézbőrét, mégis S.O.S.-t kiáltott. Jó jel viszont az, hogy ezek száma egyre csökken, azaz oda várnak, ahol nélkülözhetetlen az orvos. Biztató jövő? Nemrégen arról értesültünk, hogy az összképet átmeneti gondok zavarják. Legalábbis Hevesen. Itt sajnos kiéleződtek a személyi ellentétek, s olyan orvos is akad, aki jogtalanul vonja kétségbe a központi ügyelet vezetőjének intézkedéseit. Reméljük, a helyi tanács illetékesei elsimítják az alkalmi ellentéteket, s érvényt szereznek a mindenkire kötelező egészségügyi rendelkezéseknek. Ezt kell tenni nemcsak a követendő példa, hanem — s ennél nem létezhet fontosabb — a segítségre, az önzetlen emberségre váró betegek érdekében is... (P. 1.) A hazánkban tartózkodó Watanabe Kenji, fiatal japán zongoraművész az egri főiskolások komoly zened klubjának közönsége előtt lépett fel csütörtökön este: két Beethoven- és egy Prokofjev-szonátát adott elő. Az e-moll (Op. 90.) és a c-moll (Op. 111.) Beethovennek nem a legtöbbet játszott, vagy éppen nem a legnépszerűbb művei közül valók, mégis állandóan műso: ron vannak, kedvelik az előadóművészek ezeket a darabokait is, mert bennük kifejthetik, általuk megválthatják azt a hűséget, amelyet a nagy szellemek ébresztenek a zene híveiben. A hazai közönség mindig is kíváncsi arra, mit és hogyan érez ki az európai zenéből a Távol-Kelet fia-lánya. És az idén Sumiko Na- gaoka után már egy második japánt hallhattunk Egerben, s mindkettőt zongorán. Watanatje Kenji fiatal kora ellenére határozott Az olvasómozgalom célja semmiképpen nem kampány, nem valami egyszeri nekilendülés, hanem évekre, évtizedekre szóló nevelőmunka. Nem állami feladatokat akar ellátni, hanem tevékenységének középpontjába a szellem átalakítását, a közgondolkodás formálását minél szélesebb értő közvélemény kialakítását, valamint az olvasási kultúra alapjainak fejlesztését állítja. Erről szólt többek között az a jelentés, amely a napokban a Hazafias Népfront egri városi elnöksége előtt hanzgott el. Tették mindezit azért, hogy az 1969-ben a Magyar Írók szövetségével közösen létrehozott Olvasó népért elnevezésű mozgalom továbbfejlődjék, valóban betöltse funkcióját a jövőben is. Szó volt a már meglevő eredményekről, arról, hogy a megyei könyvtár köteteinek száma már meghaladja a 125 ezret. Itt — az egyéni egyéniség. Nála a muzsika és az egyéniség és az elhatározottság kérdésévé válik. Remek technikai felkészültséggel, itt-ott a nekünk néhol szokatlanabb keménységgel fogalmazta előadássá a szonátákat, vagy inkább azt mondanám, nem hagyta szóhoz jutni azokat az érzéseket. amelyek a mű hatása alatt benne keletkeztek. Igaz így is, hogy a fegyelmezett és minden részletében átgondolt előadás az Op. 111-ben nagy pillanatokat hozott: az első tétel néhány részletét, a szélsőségek párhuzamának ez a démoni váltakozását még emlegetni fogjuk. A karakteréhez közelebb álló világhoz jutott a japán művész Prokofjev utolsó szonátájával, a Nyolcadikkal. Itt igazán kiélhette azt a határozottságot és keménységet, amit ez a mű fel is kínál. Prokofjev a minden ízében mai életérzést, a köznapi. embert választja témának is, stílusnak is. Vallóérdeklődőkön kívül — szívesen fogadják a szolgáltatások iránt érdeklődőket is. Így a szocialista brigádokat, a munkahelyi közösségeket, vagy a diákcsoportokat. Helyet adnak iskolai tanóráknak, különböző továbbképzéseknek, író-olvasó találkozóknak. Rendszeresen megszervezik az olvasótáborokat, munkás- és diákfiataloknak Elhangzott olyan vélemény is, hogy továbbra sem megoldott a lakótelepek közművelődése, könyvekkel, olvasószobákkal, könyvtárakkal való ellátása. Ezért is igaz a megállapítás, ami szerint az Olvasó nép>ért mozgalmat eddig sem tekintették ^árt, önmagában és önmagáért csak az olvasási kultúrát pártoló mozgalomnak. Ezek után még sokoldalúbban és még tudatosabban kell törekedni arra, hogy az egész közművelődési munka szerves része legyen annak általános, a szocialista embert formáló céljait szolgálja. mása a kornak és a korról szól, azzal, hogy kifejezési eszközei messze elütnek a múlt századi hangzatoktól. Ebben a műhelyben tartottuk helyénvalónak maradéktalanul azt a művészi tartást, amellyel a japán zongorista a műhöz hozzányúlt. És a hangverseny, valamint a művész élményét már így raktároztuk volna el, amikor két lírai, romantikus ráadással új színt, új tartalmat mutatott be magából: a patetikus áradásra való hajlamot, az érzelmek lángolását. Szinte adódik a kérdés: hány hangulata, oldala van egy művésznek? Mennyire kötik a darabok az előadói egyéniséget és hova vezetik? Érdemes felfigyelni ezekre a fiatalokra, akik a hódítás szándékával, izgalmával élik át a világot. És ebből az izgalomból nekünk, a közönségnek is juttatnak néha egyegy estét. (farkas) Tv-sorozat a 25 éves Magyar Televízióról Huszonöt évvel ezelőtt, 1957. május l'én kezdte meg rendszeres adását a Magyar Televízió. Ez alkalomból ötször 75 perces műsor készül a Szabadság téri IV-es stúdióban Horváth Adám irányításával. A május 14-től p>éntek esténként képernyőre kerülő adások a televízió változó arculatát műsorok', műsorkészítők és televíziós személyek bemutatásával idézi fel. A magyar televíziózás negyedszázados történetére emlékező egy-egy adás öt esztendőt foglal össze; helyet kapnak benne régi sikeres programok csakúgy, mint az időszak kiemelkedő bel- és külpolitikai eseményeit megörökítő dokumentumfilmek. Az adások műsorvezető riportere Baló György. NÉPFRONTBIZOTTSÁGOK Az „Olvasó népért” Jordan Popov: A kis tető alatt gubbasztva, ketten vártuk az autóbuszt. Partnerem maga volt a megtestesült szerencsétlenség. Fogalmam sincs miért, de világ életemben ilyennek képzeltem a szerencsétlen flótásokat. Körülbelül negyvenéves lehetett, földig érő, kopott télikabátot, idornta- lan, ellenzés bőrsapkát és tarka sálat viselt. Jobb zsebét két hatalmas alma duzzasztotta ki, s ettől alakja még formátlanabb lett. — Senki sem ért meg ezen a világon! — sóhajtotta az ismeretlen, miután elhatározta, hogy együttlétünk öt perce elegendő ahhoz, hogy ismerősként kezeljük egymást. — Csak a szülőanyád! Érdeklődéssel vizsgálgat- tam. Megtörölt kabátújjában egy almát, beleharapott és csámcsogva mesélni kezdett: — Fel nem foghatom, honnan van édesanyámnak ilyen nagy vigasztaló ereje. Idestova negyvenöt éves vagyok, van feleségem, vannak gyermekeim, de az édesanyám az egyetlen ember, aki meg tud érteni és vigasztalni. Ha ránézel, látod, hogy semmi asszonyka, csupa csont és bőr, mégis meg tud vigasztalni. Én erős ember vagyok, barátom, ha meglátnád csupaszon a karjaimat, azt hinnéd, hogy díjbirkózó áll előtted, olyan izmaim vannak, kedvesédesanyám viszont gyengécske. Havi fizetésem százötven, az ő nyugdíja csak huszonegynéhány leva, és mégis meg tud vigasztalni. Néha nagyon elhagyja magát az ember, nem értenek meg a többiek. Ilyenkor szomorú leszek.. Elmegyek hozzá, és mondom neki: így és úgy, mama, ez és az. ö gyöngéden rám néz, megcirógat, én pedig, a százhúsz kilós medve, azonnal összehúzom magam, összetöpörödöm, megkönnyebbülök, és ugyanaz a félénk gyermek leszek, mint negyven évvel ezelőtt... Sajnos az emberek egészen mások. Most is csak beszélek,% beszélek, de maga vagy megért vagy sem. — Értem én — bólintottam —, mindent értek. — Érted a frászt! — dobta el mérgesen a maradék almát az ismeretlen. — Most is azt gondolod, honnan a fenéből került elő ez az ürge, aki marhaságokkal tömi tele a fejedet. Olyan hangon beszélt-, hogy nem volt értelme ellenkezni. — Senki nem érthet meg téged, csak a szülőanyéd! — csóválta a fejét. — Elmesélek neked egy sztorit. A múlt ősszel a botevgrádi úton mentem a trabimmal, és valahol Potop előtt egy nő lestoppolt. Fékezek, kinyitom neki aiz ajtót, és felajánlom a mellettem lévő ülést, ö beszáll, és elkezd mesélni: hol járt, mit csinált, mit vásárolt, és más efféle női ostobaságot. Lukovit környékén „végzett” magával, és utánam érdeklődött: hogy hívnak, mi a foglalkozásom, mennyit tudok havonta ösz- szeszedni... Egy idő után megéhezett, és megkérdezte, hol ehetne valamit. Találtunk is egy falatozót, haraptunk valamit, ittunk egyet, pihentünk kicsinyég, és folytattuk utunkat. Ekkor vidáman így szólt: „Mit gondolsz, édes, mit mondanának rólunk, ha ne adj isten karamboloznánk?” Hű de jót röhögtem ... „El tudom képzelni, édes, mit gondolnának ...” Akár hiszed, akár nem, mit tesz isten, húsz kilométer után karamboloztunk. Kijött a szerv, felvették a jegyzőkönyvet, a dolognak híre ment, a feleségem botrányt rendezett, és mindenki meg van győződve, hogy dolgom volt azzal a ... Egy szavadat sem hiszik el... csak a szülőanyád. Autóbusz sehol. — Egyszer megint mentem valáhová a trabimmal — folytatta rövid szünet után az ismeretlen. — Kedvem is virágos volt. Két brátommal jöttünk hazafelé egy falusi búcsúból. Tehát megyünk- mendegélünk, de hirtelen vagy egy tucat baromfi ugrik elém. Félrerántom a kormányt, de mégis elütöttem egyet. Beismertem, én voltam. De minek engedték ki őket az úttestre? így szól az egyik barátom: „Gyerünk már, a keservit ennek a tyúknak!” Láttam, hogy az állat még él, csak elkábult, és eltört az egyik lába. Haboztam, hogy mitévő legyek, de mivel jó a szívem, betettem a kocsiba. Ügy gondoltam, begipszelem a lábacskáját, és az állatot visz- szaadom a gazdájának. Mialatt a gipszet kerestük, a tyúk már a halálán volt. Másik barátom megsajnálta, és megölte. Egy árva falatot sem ettem belőle, mégis... Odacsődültek az emberek, felírták a kocsi rendszámát, aztán menj oda hozzájuk, és mondd el nekik, mi örtént. Mesélj amennyit akarsz, senki sem hisz neked ... Csak a szülőanyád. A busz még mindig nem jön, — Állandóan a barátaim miatt bűnhődöm — folytatta rövid szünet után az ismeretlen. — Ez a „tyúkdolog” még csak hagyján, de amit Babuneca tett velem! Barátom, Ico Babuneca megismerkedett a Fekete-tengernél egy lengyel lánnyal,. Azt hazudta, hogy nőtlen, és két hetet töltött vele. Utána jön hozzám: így és úgy, mondja, bomba jó nő volt, apukám, oltárira belém esett, és írni akar. Légy oly bátyám, és hozd el nekem a leveleket, ugyanis a te címedet adtam meg neki. Gondolatban tiltakoztam, hisz én is éppen olyan nős vagyok, mint ő, és az asszony megsejthet valamit. Ne ess kétségbe, mondja, ki gondolna arra, hogy elmennél egy lengyel csajjal. Megrágtam a dolgot: valóban nem nagy eset, néhány levél, jól van, nem nagy dolog. Két hét múlva elkezdtek érkezni a levelek. Azt a gyakorlatot vezettem be, hogy a levél átvétele után usgyi, futok Babunecához, és átadom neki. Csak nekem van kulcsom a postaládához, hétpecsétes titok, gondoltam. Igen ám, de megint minden ellenem fordult. A feleségem két levelet egyenesen a postástól vett át, és felbontotta őket... Hogy mekkora botrányt rendezett ... Fogta a gyerekeket, és elment velük a szüleihez. Megpróbáltam felvilágosítani a dolgok állása felől —, de meg sem akart hallgatni. Rátámadtam, hogy az idegen levelek elolvasásával megsértette a házirendet — arcba köpött. Hívom Babunecát, hogy tisztázza a dolgot, de vonakodott. Nem akarok beleavatkozni, mondja. Beszéltem neki a betyárbecsületről, hogy a levelek egyikünknek sem szóltak, hanem egy harmadik személynek. Bizonyíték képpen olvassák csak el őket. Hadd lássuk, hogy az én nevem nem is szerepel bennük. Megvizsgálták a leveleket, és mit gondolsz barátom, mi derült ki? A lengyel csaj sehol sem használt neveket, és minden második sorban azt írta, hogy „kedves nyulacska.” Jól van barátaim, alaposan nézzetek meg engem, miféle nyulacska vagyok én? Te, mondják, ne ravaszkodj, ezt csak megtévesztésül használta... Győzd meg ilyen helyzetben az embereket arról, hogy igazad van! Senki sem fog hinni neked ... — Csak a szülőanyád! — fejeztem be a mondatot. Megjött az autóbusz. Az ismeretlen az ajtó felé rohant, de félúton megállt, és felém fordult: — Miért nem jön már? Gyerünk, szálljon fel, még van mesélnivalóm! — Köszönöm — válaszoltam. — Inkább megvárom a következőt. Az autóbusz elindult, ö habozott egy ideig, maid fürgén leugrott a lépcsőről — Akkor. még én äs maradok! Fordította: Adamecz Kálmán.
